Abbé

francia szó; magyarul apát; képezve a latin abbas-ból, amely ismét eme káld szóból: abba (= atya) vette eredetét. Ugyanis már a legrégibb időkben atyáknak nevezték azokat, akik mások tanításával s egyáltalán szellemi irányításával, gondozásával foglalkoztak. E jelentőség- és kegyeletteljes tiszteletcímmel illették a keresztények is tanítóikat, lelki előljáróikat és gondozóikat. Ily értelemben nevezték abbas-oknak egyes szerzetesrendek alapítóit és kiválóbb zárdák főnökeit. Az apátok kinevezését kezdetben majd az illető szerzetesek, majd ismét a megyés püspökök eszközölték; midőn azonban idők folytával a világi fejedelmek is igényeltek s nyertek is apátválasztási jogot, ebből sok visszaélés keletkezett az egyházi és szerzetesi élet nem csekély hátrányára (l. Apát). Legtöbb ily visszaélés történt az apátságok királyi adományozása körül Franciaországban, különösen XIV. és XV. Lajos királyok alatt, amikor is igen sok előkelő családnál voltak oly ifjak, majd felszentelt áldozárok, majd pedig csak hajkoronával (tonsura) bíró papnövendékek, akik fekete vagy sötét ibolyaszinű papi ruhát (talaris) papi nyakravalóval viseltek és akik sóvárogva várták az időpontot, melyben a királyi kegy valami gazdag jövedelmű apátságot fog nekik adományozni. Ezek mind A.-nak neveztettek. Minthogy pedig ezek az apátsági aspiránsok mindannyian nem juthattak valódi apátság birtokához, azért ezek, megtartván az A. címet, más előkelő családoknál mint házi tanítók, tanácsadók szerepeltek, vagy pedig mint írók működtek. A forradalom után, az egyházi vagyon szekularizációjával, eltűntek a francia társadalomból; maga az A. cím azonban, mely azonos az olasz abbate-val, fenmaradt és jelenleg is használatban van különösen a fiatalabb áldozároknál.

Forrás: Pallas Nagylexikon