Abelard

(Abailard, Abeilard, Abélard, Abaelardus) Péter, a XII. század tudományos mozgalmainak egyik legjelentékenyebb alakja, született Palais helységben Nantes közelében 1079., meghalt 1142 ápr. 21. Apja gondos nevelésben részesítette a kitűnő tehetségű, bámulatos szorgalmú és rendkívül ambiciózus ifjút, ki 16 éves korában teljesen jártas volt a latin nyelvben s a római klasszikusok nagy részét már áttanulmányozta. A tudományok iránt oly szenvedélyes szeretet töltötte el a 16 éves ifjút, hogy lemondva elsőszülöttségi jogáról, útra kerekedett s a legjobb dialektikai iskolákat sorra látogatta, mindenütt nagy hévvel véve részt a tudományos vitatkozásokban, de egyszersmind föltünést is keltve nagy olvasottságával, szónoki művészetével nézeteinek bátor előadásával és makacs védésével. Életének folyását ama levél után vázoljuk, melyben élete vége felé egyik barátjának leírja élete történetét, s melyet Historia calamitatum cím alatt szoktak idézni. De megjegyezzük, hogy a levél adatai sok helyen óvatosságra intenek, minthogy a tárgyilagosság A.-nak, főleg saját viszonyait illetőleg, nem volt erős oldala. A kritikának kell még ezután a Historia calamitatum elbeszéléseit helyes világításba helyezni.

A fiatal A. tehát először Roscellint, a nominalizmus (l. o.) tanítóját, majd Champeaux Vilmost, a realizmus (l. o.) főképviselőjét hallgatta. A tanítványból csakhamar vetélytárs lett. Először Melunben, majd Corbeilben állított iskolát, mely Champeaux iskolájának hírét csakhamar elhomályosította. Corbeilból, mert a túlcsigázott munkásság egészségét aláásta, rövid időre a Bretagneba ment szüleihez, de fölüdülve s a dicsőség szomjával keblében Párisba ment, s ott a St. Victor kolostorban ismét Champeaux előadásait hallgatta. Egy nyilvános vitatkozáson mesterét legyőzi, miért Párizsból elűzik, de a dicsőség után sóvárgó ifjú Párizs közvetlen közelében a St. Genovéva hegyen állít iskolát, hogy innét küzdjön egykori mestere, most vetélytársa, Champeaux Vilmos ellen. Időközben ez utóbbi chalonsi püspökké lett, A. pedig látva, hogy a teológia mezején nagyobb dicsőséget arathat, ennek tanulásához fogott. A laoni kolostorban Anzelm apát tanította ez időben a teológiát, s előadásai oly hírre tettek szert, hogy Európa legtávolabbi országaiból is hozzá sereglettek a tanítványok. Hozzá jött A. is, de ő Anzelm tudományát kevésnek találta; a híres tanárt meddő fügefához hasonlította, mely csak leveleket hajt, de gyümölcsöt nem terem. Elkezdett tehát ő maga teologiai előadásokat tartani s elbizakodottan hirdette, hogy minden előkészület nélkül képes a szentírás bármely könyvét magyarázni. S valóban Ezechiel prófétáról tartott előadásai nagy tetszést arattak, de ekkor a féltékeny Anzelm őt az előadásoktól eltiltotta. Visszament tehát Párisba, s ott folytatta teologiai előadásait oly sikerrel, hogy csakhamar egész Európából jöttek hozzá tanítványok. (Tanítványai közül említést érdemelnek: II. Coelestin pápa, longob. Péter, bresciai Arnold, Salesbury János, freisingeni Ottó.) Valószinü, hogy ez időben kapott kanonoki javadalmat, bár még nem volt áldozó pap.

Ez időben kezdődik életének az a regénye, mellyel az utókor érdeklődését sokkal inkább magára vonta, mint tudományával. Megismerkedett Fulbert párisi kanonok Heloise nevü 18 éves unokahugával, ki épp oly feltünő volt szépsége, mint a tudományok szenvedélyes szeretete által. A híres A.-nak nem volt nehéz Fulbert házába bejutnia, sőt Fulbert A.-t, ki magára vállalta Heloise nevelését, házába vette. Bár A. ekkor már 38 éves volt, szenvedélyes szerelemre gyuladt Heloise iránt, ki a szerelmet tán még forróbban viszonozta. A tudományért lelkesülő, de bizonyos tekintetben exaltált Heloise a tudósban szivének legfőbb eszményét vélte föltalálni s a legnagyobb boldogságnak tartotta, hogy az egész világ által dicsőített férfiut kedvesének mondhatta. Midőn Fulbert a viszonyt észrevette, A.. kénytelen volt ugyan a kanonok házát elhagyni, de ez már késő volt. Heloise nemsokára gyermeket szült. A. erre Heloise-zal titkos házasságra lépett (bár Heloise ezt A. iránt való tekintetből, hogy t. i. az egyházi pályán való előmenetelét meg ne gátolja, semmikép sem akarta megtenni). Heloise gyermeke csakhamar meghalt, nemsokára A.. - mi okból, nem tudni - feleségét az argenteuili kolostorba küldte. Erre Fulbert - tán azt hive, hogy A. feleségét megunta - bérencek által A.-t éjjel kiheréltette. Ez történt 1119-ben. A. betegségéből felgyógyulva, a Szt. Dénes bencés kolostorba lépett, Heloise pedig az argenteuili zárdában apácává lett.

Az elkeserített férfiu azonban nem találta föl a kolostorban sem a keresett nyugalmat és békét. A rendszabályok megtartásának sürgetése által a laza szerzetesekkel jött ellentétbe, másrészt, tanítványai megtudva hollétét, seregestül jöttek hozzá, hogy híres mesterük előadásait hallgathassák. Pappá szenteltetve tehát az apát beleegyezésével egy mezei lakba vonult s ott tartotta teológiai előadásait. Tanítványai óhajára előadásait könyvbe foglalva kiadta Introductio in theologiam cím alatt, mely miatt az egyházi hatósággal gyűlt meg a baja. A reimsi érsek Soissonsba (1121) zsinatot hívott egybe, mely hivatva volt A.-nak eretnekségről vádolt munkája fölött itélni. A zsinaton, mely praenestei Kuno pápai követ elnöklete alatt tartatott meg, szt. Bernát oly hévvel és szent meggyőződéssel támadta meg A. könyvét, hogy A. könnyek között visszavonta tévedését, és sajátkezüleg elégette munkáját. Ezenkivül rövid időre a Szt. Medárd kolostorba internálták, majd vissza kellett térnie a Szt. Dénes kolostorba. Itt azonban nemsokára nagy viszályba keveredett szerzetes-társaival. Azt állította ugyanis, hogy areopagita Dénes nem lehetett Gallia apostola, minthogy Beda venerabilis őt korintusi püspöknek mondja, már pedig Gallia apostola atheni püspök volt. A. ez az állítása, mely Gallia százados nemzeti tradiciójával ellenkezett, annyira felzúdította a kolostort, hogy az apát a király előtt akarta A.-t bevádolni. A. erre Theobald champagnei grófhoz menekült, kolostorával csak a következő apát, Suger alatt békült ki, aki megengedte neki, hogy a kolostoron kívül élhessen. Erre ő a Nogent-sur-Seine vidékére vonult, hol egy rengeteg erdőben épített magának remetelakot és kápolnát s remeteségének a Paraklet nevet adta. Tanítványai azonban itt is fölkeresték, egész kis város (a tanítványok fakunyhóival) keletkezett a remeteség körül. Ez ismét fölébresztette lelkében a dicsőség vágyát, elhagyta a magányt, hogy nyilvános szónoklatok és vitatkozások által elégítse ki lelkének szomját. Vitatkozásai tárgyát a szentháromság, a predesztináció és a szabadakarat képezték. Merész állításai ellen azonban fölemelték szavukat szt. Norbert és szt, Bernát. E két nagy férfiú tekintélye tanítványainak nagy részét elidegenítette. Kimondhatatlan szenvedést okozott ez a dicsőség után sóvárgó A.-nak, ki már-már a kétségbeesés örvénye előtt állott, midőn a St.-Gildes-de-Rhuys, apátság (Bretagne határán) apátjává választatott. Örömmel fogadta el a 47 éves A. az apáti méltóságot, mely véleménye szerint életének új irányt, lelkének nyugalmat volt adandó. De ismét csalódott.

Az új állás új gondokat, szenvedéseket és üldöztetéseket hozott. Egész buzgalommal fogott hozzá, hogy kolostorában a szerzetesi fegyelmet helyreállítsa, de a laza élethez szokott szerzetesek erről hallani sem akartak, s temérdek keserűséget okoztak az érzékeny szivű apátnak. Ezekhez járult Heloise sorsa, ki időközben apátnő lett, de kolostorát szt. Dénes apátja feloszlatta. A. Parakletjét engedte át Heloisenak. Itt telepedett meg H. 8 -10 apácával; a troyes-i püspök a kolostort apátsággá emelte. Ez időtől fogva gyakori összeköttetésben van a parakleti zárdával, többször személyesen is elmegy oda, prédikál, tudományos értekezéseket tart az apácák előtt. Ez időben írta a Historia calamitatum levelét, s ez időből származik az ő és Heloise levelezése is. E leveleknek eredetije nincs meg, sokan (p. Orelli) nem tartják hiteleseknek, mások (p. Cousin) szerint hitelességük felől nem lehet kételkedni. Annyi azonban igaz, hogy főleg Heloise levelei (melyeknek tárgyát forró szerelmének kötelességével való küzdelmei képezik) telve vannak lélektani rejtélyekkel és ellenmondásokkal, és épp ezért, ha valóban hitelesek, Heloiset mint teljesen exaltált nőt tüntetik fel.

Mint már említettük, a St.-Gildes apátság szerzetesei nem igen voltak megelégedve apátjukkal, állítólag meg is akarták mérgezni; valószinűleg ez okból A. lemondott az apátságról. 1136-ban ismét Párizs közelében találjuk őt, a St.-Genovéva hegyen, hol folytatja előadásait és irodalmi munkásságát. Thierry Vilmos figyelmessé tette az akkor már világhirű clairvauxi apátot, szt. Bernátot A. legújabb munkájára, mely Theologia christiana cím alatt már is nagy elterjedésnek örvendett. Szt. Bernát sok hitellenes dolgot talált e munkában, személyesen elment A.-hoz, hogy őt barátságos módon tévedéseinek visszavonására bírja. Erre azonban A. nem volt hajlandó, sőt a sensi érseket arra kérte, hogy zsinatot hívjon össze, melyen ő Bernát ellenében tanait megvédhesse. A zsinat meg is tartatott 1140-ben VII. Lajos király és számos püspök jelenlétében, s ezen szt. Bernát ékesszólásának és rendíthetetlen hitének erejével A.-t teljesen legyőzte. A zsinat A.. tanait elitélte, ez azonban a pápához appellált. Sőt maga is elindult Róma felé, azonban a sok küzdelem alatt testileg-lelkileg összeroskadva, Clugny kolostorban pihenőt tartott, hol Péter apát s a szerzetesek részéről oly szivélyes bánásmódban részesült, hogy útjáról lemondva, az egyházzal és szt. Bernáttal kibékülve, elhatározta, hogy éltének hátralevő napjait e barátságos, szent magányban fogja eltölteni. Később egészsége érdekében a clugny-i apátsághoz tartozó Szt. Marcell perjelségbe (Chalons-sur-Saône mellett) költözködött, hol csendes magányban, vallásos buzgósággal, istennel és emberekkel kibékülve élt haláláig. A clugny-i apát Heloise kérelmére holttestét átküldte Parakletba, hol 22 év mulva 1164-ben Heloise is meghalván, legalább a halál után egymás közelében nyugodtak, kiket tragikus sorsuk az életben egymástól elválasztott. Holttetemeiket 1808-ban a párizsi nemzeti emlékek muzeumába vitték, 1828-tól fogva pedig a Pere la Chaise temetőben egy e célra épített sírboltban nyugosznak. A sír manapság is a párizsi nép kegyeletének tárgya, az év minden szakában virágokkal, koszorúkkal van telve.

Abelard főbb munkái a következők: Dialectica. Introductio in Theologiam. Theologia christiana. Scito te ipsum (ethica). Dialogus inter philosophum Judaeum et Christianum. Sic et non (ellenmondások a szentatyák irataiból). Expositio in Hexaëmeron. Exp. in epistolam ad Romanos. Ezenkivül számos beszéd és levél. Munkáit összegyűjtötte Amboise, kiadta Duchesne, Abaelardi et Heloisae Opera (Páris 1616, 4 kötet). Ujabban Cousin, Petri Abaelardi opera (Páris, 1849-59). Teologiai munkáit kiadta Migne is (Patrologia, 178. k.).

Ami A. bölcseleti munkálkodását illeti, ő Champeaux Vilmos túlzó realizmusa ellen kűzdött, szerinte az univerzáliák magokban nem léteznek, de azért nem puszta szavak, tárgyilagos valóságot nyernek az egyedektől, melyeknek közös tulajdonságait fejezik ki. S ez elmélete ellen nem is lehet kifogást tenni. A teologiában A. a racionalizmus előfutárjának tekinthető. A skolasztikusok elvét credo ut intelligam megfordította, s ez által eltért a skolasztikusok tanrendszerétől. Ez elvből indulva ki, a hittitkokat (p. a szentháromság, a megtestesülés, a megváltás tanát) tévesen magyarázta. Újabbkori irók az Abelard és szt. Bernát közt való kűzdelmet gyakran úgy tűntetik fel, mintha ez a skolaszticizmus és miszticizmus kűzdelme lett volna. Mi sem tévesebb ennél. Szt. Bernát Abelard ellen kűzdve, a racionalista teologus, s nem a skolaszticizmus ellen kűzdött. Teológiai és bölcseleti tanulmányai, bár korában óriási hatással voltak, az utókorra nézve értékkel nem birnak. Szerelmi viszonya és tragikus sorsa azonban nem feledtette el nevét, s ezért róla gazdag irodalommal bírunk (nem is szólva a sok költői és regényes feldolgozásról), melyből a főbb munkákat ide iktatjuk.

Forrás: Pallas Nagylexikon