Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
agyvelő brain
agyvelő brains
agyvelő cerebrum, c...
agyvelőgyul... brain-fever...

Magyar Magyar Német Német
agyvelő Gehirn (s)

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Agyvelő

Az agyvelő (cerebrum s. encephalon) a központi idegrendszer tömeges elörésze; hosszant kifutó részlete pedig a gerincagyvelő (medulla spinalis). A kettő közt a határt a koponya úgynevezett öregv: nagy likával (foramen magnum) egy magasságban az első gerincagyi ideg kimenetelénél szokás tenni, de belső, finomabb szerkezetét tekintve, kevéssel lejjebb kell azt keresni. Az agy és gerincagyi rendszer képezi az egész agyrendszert vagy másként központi idegrendszert.

Az agyvelő részarányos szerv amelynek részei, mint azt az embriologiai vizsgálatok kimutatták, 3, illetőleg a későbbi kiképződés után 5 agyhólyagból fejlődnek, s e szerint a koponya ürében levő s aburkokba zárt agyvelőn is öt különféle részt szoktak megkülönböztetni. Ez öt rész két főrészre csoportosítható. Az egyik a Reichert-féle agytörzs (truncus encephali), amely az agy alapján és belsejében terül el; a másik az ezt borító agyköpeny (pallium cerebri). Az embriologiai szabályozás most az irányadó, s e szerint az 1-ső agyhólyagból (secundär agyhólyag, amely a 3 primär mellsőjéből eredt), az ú. n. mellső agy (vagy nagyagy, agyköpeny és agygerenda-boltozat, mellső ereszték, farkasmag) keletkezik. Az agyhólyagok 2-ikából (primär agyhólyagból) aztán az ú. n. közti agy (látótelep a tölcsérrel, a látóidegkereszteződés és emlőtestek), a 3-ikból a középső agy (ikertestek és nagy agykocsányok), míg a 4-ikből (primär hátulsó agyhólyag) a hátulsó agy (kisagyvelő és a híd), és az 5-ikből (a secundär hátulsó agyhólyagból) az ú. n. utóagy v. nyúltagyvelő keletkezik.

Agyköpeny alatt mindazt értik, ami a secundär mellső agyból keletkezik, míg a többi 4 részből (illetőleg a hólyagból) fejlődő képleteket, kivéve a secundär képződésü kisagyvelőt, agytörzsnek nevezik.

Az agyhólyagoknak ürege van, s ezek a kifejlődött agyvelőben is, bár változva, megmaradnak, s képezik a következő üregeket: A secundär mellső agyhólyag ürege a későbbi agy 2 oldalgyomrát képezi; míg a primär agyhólyag ürege (vagyis az agyhólyagok 2-ika) az agy 3-ik gyomrát. A középső agyhólyag ürege a Sylvius-féle zsilipet (vízvezetéket, aquaeductus Sylvii), amely a 3-ik agygyomrot a 4-ikkel köti egybe, a hátulsó és utolsó agyhólyag ürege végül a nyúltagyvelő ú. n. csüllő-alakú árkát (fossarhomboidea) képezi, melynek a gerincagyvelő központi csatornájában van a folytatása

Hogy az agy szerkezete és részeinek egybefüggése jól megérthető legyen, annak a magyarázatát az agy legvégső részén, a hátulsó agyon, az ú. n. nyúlt agyvelőn (medulla oblongata) kell kezdeni.

1. A nyúltagyvelő átmenetet képez a gerincagyvelőhöz, abba mintegy benyúlik, s azért is vele sokban közös berendeződést mutat, sokban pedig eltér tőle, mert benne a működési céloknak megfelelően újabb elemek képződtek ki. Kivülről kúpidomú s jellegző szerkezete az L gerincagyi ideg kimenetelénél kezdődik. Itt van rajta a mozgató ingerületet az agyból a gerincagyon át a test szerveihez (izmaihoz) vezető idegek kereszteződése, amelyet piramis-kereszteződésnek neveznek (decussatio pyramidum), mely nevét a nyúltvelő elülső oldala középső részének barázdái két oldalán futó piramis-kötegtől kapta.

A nyúltagyvelőn különféle hosszanti barázdák vannak, amelyek a gerincagyvelőből származó idegkötegeket határolják. A piramiskötegek két oldalán a nyúltagyvelőben két babszem-alaku dudor áll ki, melyeket az olajbogyó magvához való hasonlóságuk miatt olajkáknak (oliva, corpus olivae) szoktak nevezni, amelyeknek oldalain az előbb megszakított mellső oldal barázdák, a melyek az ideggyökök kimenetelétől ismét láthatókká lesznek, szélesednek meg. A gerincagy hátulsó kötegeinek folytatásai látszólag az oldalkötegek egy részével képezik itt a kötélképü testeket (corpora restiformia). Ugyancsak a hátulsó középbarázda két oldalán találhatók a nyúltagyvelőn a karcsu kötegek (funiculi graciles, Goll-féle kötegek), melyek bunkószerüen megszélesedve (bunkó; clava) a nyúltagyvelő ú. n. csüllőképü árkának hegyénél (alsó végénél) az ú. n. irótollnál (calamus scriptorius) végződnek.

A karcsu kötegektől oldalt az ú. n. ikképű kötegek (Burdach-féle kötegek, funiculi cuneati) találhatok a nyúltagyvelőn, amelyek a clava előtt szinten duzzanattal végződhetnek. Ezekhez oldalt egy új rész, a Rolando-féle köteg csatlakozik s felfelé szintén duzzanatot képez (Rolando-féle gumó; tuberculum Rolandi). Az említett kötélképü testek a most következő és az előbb említett irótollal kezdődő nyúltagyi csüllő-idomu árok kezdeten oldalfelé térnek az árkot oldalról határolják s jobban előre és felfelé hajolva, a kis agyvelőhöz mennek, azért is e kötélképü testeket másként kisagyi kocsányoknak (pedunculi cerebelli vagy crura cerebelli ad medullam) is nevezik. Ezek a hátulsó gerincagyi idegkötegek kis részét és a gerincagy oldalkötegeinek egy részét vezetik a kisagyvelőhöz.

Ezekkel a külső változásokkal a gerincagyi és nyúltagyi átmeneten belső szöveti változások karöltve járnak, amelyek folytán a gerincagy egy része folytatódik a nyúltagyvelőbe, más része meg magában a nyúltagyvelőben keletkezik s oly pályák képződnek benne, amelyek a nyúltagyvelőt a kisagyvelő egyes részeivel kötik össze, vagy a nyúltagyvelőt még magasabb központi szervekkel, v. végül önálló idegsejtgócokat képeznek, különösen a nyúltagyvelő ama részében, amelyben a gerincagyvelő központi csatornája az úgynevezett csüllőidomu árokká (fossa rhomboidea) szélesedik ki. Ebben számos agyideg veszi eredetét magvakból, amelyek ez árok szürke állományu bevonatában elhelyezett idegsejtek által képeztetnek .

2. A nyúltagyvelő után következik a vele egybeköttetésben levő fontos agyrész az ú. n. Varol-híd (Pons Varoli). A híd a primitiv hátulsó agy mellső részéből keletkezett az embrióban. Ennek berendezését a kisagyvelő s a nagy agy befolyásolja a fejlődés alatt. Boltozatosan kiszökő mellső oldalán, amely a koponya Blumenbach-féle lejtőjén (clilvus Blumenbachii) fekszik, sekély barázda, agyalapi barázda (sulcus basilaris) osztja ketté, amelyben a koponyaalapon futó s a gerinc-ütőérből eredő alapütőér (arteria basilaris) fut, hogy további elágazásaival az elülről jövő belső fejütőéri arteria ágaival egybenyitva az agyat ellássa tápláló vérrel. Oldalrészeitől rostok mennek hátra és felfelé és a hídkarokba folytatódnak, amelyek a kisagyvelő féltekéihez mennek (crura cerebelli ad pontem). A híd hátulsó széle a nyúltaggyal, a mellsője pedig az agykocsányokkal (pedunculi cerebri) határos s ez utóbbiak a hídból törnek elő s folytatják útjokat előre fel az agyhoz. A híd belsejében két részletet lehet megkülönböztetni, amelyek a nyúltagyvelőben talált berendezések módosulatai. A híd mellső (ventrális) oldalát felületes és mély harántirányú rostok képezik. Mindkettő az említett hídkarok felé veszi útját, kereszteződvén egymással a híd középső síkjában, itt az ugynevezett hidvarratot (rafe) képezvén. A rafe mindkét oldalán a piramiskötegek lépnek át a mély és felületes hidrostok közül. A rostmenetek közé beszórtan az ugynevezett hídmagvak (nuclei pontis) vannak beágyazva. Valószínü, hogy ez utóbbi képletek idegsejtjeiből részben legalább a piramispályába vezető idegrostok erednek s azzal az agyhoz mennek. A híd saját rostjainak egy része úgy látszik, mintha a hídmagvakhoz menne, aztán belőlük kilépve a hídkarokon át a kisagyba érne. A híd második felső (dorsalis) részét pedig a nyúltagy egyes részeinek folytatásai képezik, amelyek fölött a hídon áthaladó csüllő-idomu árok fenekét takaró szürke idegsejtgócokat tartalmazó állomány terül el.

3. A kisagyvelő (cerebellum).

Ez az embrióban a primitiv hátulsóagy fedelének mellső részéből keletkezett. Alakja a hátulsó koponyaárok (l. Koponyát) üregének felel meg, melyet kitölt, úgy hogy a híd és nyúltagyvelő még alatta középhelyzetben helyet találnak. Két oldalsó részletre, ú. n. féltekékre (hemiszferák) és egy középső, alakja után féregnek (vermis). nevezett részre oszlik. Egész felületét idegsejtes szürke állomány takarja, míg belsejét idegrostos fehér állomány képezi, de ebben is különféle nevezetü s idegeredésekre szolgáló magvak vannak. Utóbbi fehér állományából sugaras ú. n. velőlécek (velőlevelek) mennek ki, amelyeken kisebb oldallécek ülnek s mindezeknek szürke borítékuk van; középen átmetszve, a fehérállomány tujafalevél alaku elágazást mutat, amelyet éppen ezért életfának (arbor vitae) neveztek el. Az egyes velőlemezek elágazó oldal-lemezeikkel lebenyekre osztják a férget, amely utóbbinak mellső felső részét felső, hátulsó alsó részét pedig alsó féregnek nevezik. Ezeket a lebenykéket különösen hevezték el (ilyen elnevezések: lobulus centralis, culmen, declive, e két utobbit egybefoglalva monticulusnak nevezik; folium cacuminis, tuber valvulae, pyramis, uvula, nodulus, lingula).

A kisagyvelő féltekéi is több részre osztatnak egyik oldaluktól a másikig haladó mélyebb barázdák, különösen a felső és alsó hosszant haladó vizszintes barázda által (sulcus horizontalis superior et inferior). Felső felületüket az említett barázda a négyszögü felsőbb s egy félholdalaku lebenyre osztja (az a lobus quadrangularis, mely ismét a lobus lunatus anterior és posteriorra oszlik, emez pedig a lobus semilunaris superior ); az alsó felületen a mély horizontalis barázda fentebb a karcsu lebenyt (lobus gracilis) és a holdalaku lebenyt (lobos lunatus) határolja, s e kettőt együtt ikképü lebenynek (lobus cuneiformis) nevezik; lefelé az alsó hátulsó lebenyt választja ezektől el (ez a lobus posterior inferior s. semilunaris inferior).

A fentebb jelzett féreglebenyek az itt említett hemiszfera-lebenyekkel egyesültek. Még mandolája (tonsilla) és pelyhecskéje (flocculus) is van a kisagyvelőnek.

A kisagyvelőhöz erős kötegekbe egyesült rosttömegek mennek, amelyek egybeköttetését képezik a szomszédos agyrészekkel. Ezek a kisagykocsányok (crura cerebelli), s futnak a nyúltagyvelőhöz., a hídhoz s látszólag az utána következő agyrészhez, az úgynevezett ikertestekhez is; továbbá a már leirt crura cerebelli ad medullam a már leirt kötélképü testek. Elöttük és oldalt jőnek ki a náluknál sokkal erősebb hídkarok (crura ad pontem). Középfelé ezektől jőnek ki belőle az agyszárak vagy kocsányok (crura ad cerebrum), menve az ikertestek alá s mint fentebb említve volt, csakis látszólag mennek ezekhez.

A kisagyvelő finomabb szerkezete a következő: Külső kérge két fő rétegü, a külső szürke vagy szemcsés réteget (stratum moleculare) és a belső rozsdabarna vagy magvas réteget (stratum granulosum) (m) tartalmazó. Utóbbiban magvacskák és kis idegsejtek vannak, míg a külső kéregrész felé kis idegsejteken kívül sokfelé elágazódó nagy idegsejteket, a Purkinje-féle kisagyi sejteket (P) tartalmazza, ezek lefelé idegeket bocsátanak magukból, amelyek a velőlécek (v) fehér állományában futnak tova.

Ezek a Purkinje sejtek igen nevezetesek; nagy sejttestük van s emellett oldalt kifutó ágazatai, amelyek felfelé a kéregállomány felé (ks) ismét számos ágakat eresztenek ki magukból. Ezen felfelé futó ágak megint igen finom oldalt és szintén felfelé futó ágacskákat bocsátanak ki magukból, amelyek némelyike visszafelé is hajolhat, mások pedig a kéregállományban sűrű fonadékot képeznek, de nincsenek egybefüggésben egymással.

A kisagy fehér állománya belsejében a rostmenet részben egybefüggésben van a hemiszferákba besugárzó három kisagyi szárral (crura cerebelli) a következőképen: 1. A kötélképü testek (corpora restiformia) a gerincagy oldalkötegeinek egy részét (kisagyi oldalkötegpálya) vezetik a kisagyba, ahol kereszteződés utján a felső féregbe sugároznak ki. Más rostmenetek a féreg belső magvainak egyikében, a fogazott mag (nucleus dentatus) u. n. gyapjujában ágaznak szét.

A hidkaroktól rostmenetek ágaznak szét a hemiszferákba, ahol valószinüleg a szürke kéregbe mennek.

3. A kötőkarokba oly rostok mennek, amelyek az említett fogazatos mag kapuján (hilus) gyülnek egybe. De magában a kisagyvelőben is vannak saját rostok, amelyek részint egyes szürke gócokat kötnek egybe, részint a kisagy velőléceit takaró szürke állományból eredve, az említett fogazatos mag felé sugároznak szét.

4. A középső agy

elülről számítva a 3-dik agyhólyagból eredetét vett agyrész, s áll az ikertestekből és az agykocsányokból; amazok e részlet felsején a nagy agy által boríttatnak, míg emezek az előbbitől csatorna által elválasztva ez agyrész alján foglalnak helyet.

Az ikertestek (corpora quadrigemina, helyesebben: corpora bigemina) két nagyobb elülső (c. q. a.) vagy felső s két kisebb hátulsó (c. q. p.) vagy alsó, egymástól mélyedés által elválasztott emelkedésből állanak. E barázda mellső részébe a még elébb fekvő agyrészlettel egybe függő kis tobozmirigy (glandula pinealis s. epiphysis) fekszik bele. Elül a dombpárból hengeres kötegek mennek ki az úgynevezett látótelepek felé, s ezeket az ikertestek kötőkarjainak nevezik (brachia). A mellső gyengébb kar a látótelep hátulsó részén levő dudorba, az úgynevezett oldalsó térdes testbe (corpus geniculatum laterale s. externum) megy át; míg a hátulsó dombok karjai a belső térdes testtel (corpus geniculatum mediale s. intermun) kötődik egybe.

Az agykocsányokat (nagy agyszárak crura s. pedunculi cerebri) két hatalmas, a hid mellső szélén kijövő rostköteg képzi. A köteg, az említett ikertestkar és az ikertesti kocsány közt (crura ad corpora quadrigemina) az úgynevezett hurok (lemniscus s. laqueus) van, melytől az utóbb említett agykocsányt mélyedés választja el. Az agykocsányok széttérve haladnak eléfelé, s részben a látótelepekhez, részben a mellső agyhoz mennek. Egy harántirányban futo fekete réteg (substantia nigra Sömmeringi) az agy kocsányokat két részre: egy felsőre és egy alsóra választja .

Az alsó rész az agy alapján látható, s az agykocsány lábat, talpát, vagy alapját (pes s. basis pedunculi) képezi, míg a felső részleté, melyet csatorna által elválasztva e fentebb emlitett ikerlemez fed, annak sisakját vagy fejkötőjét (tegmentum; németül Haube) képezi; a részletei az agykocsányoknak vezetik az idegrostokat lefelé az agy mélyebb és felfelé az agy magasabb részei felé, s képzik így ezek közt a közvetítő szerepet. Az ikerlemez és agykocsány közt futo szűk csatorna a Sylvius-féle vezeték (aquaeductus Sylvii, amely a következő agyrész közt levő 3. agygyomrot a 4. agygyomorral, a csüllő idomú árokkal köti egybe).

A leirt agykocsányok felső részében. főleg az érzés vezetése történik a magasabb középpontok felé, míg annak talpában a nyúltagyvelő leirt piramis-kötegei vezettetnek az agyból lefelé a gerincagyon át a test mozgató szerveihez.

A közötti agy látótelepek és a III. agygyomor. Az embrionális közti agy a (2-dik primär agyhólyag; agyhólyag) oldalrészei tömeges szervekké, a látótelepekké (thalami optici) igen nevezetes agydúcokká válnak. Ezeknek a hatalmas, az agyféltekék oldalgyomraiba benyúló dúctömegeknek felületét fehér állomány takarja. Elülről duzzadt végük (tuberculum anterius) van s hátulsó végük vánkosszerüen kiszélesedik (pulvinar thalami). A vánkos duzzanata alatt az általa befedett belső v. medialis térdes test van. A középső és oldalsó térdes testektől a megfelelő agykocsányt körítve aláfelé és eléfelé az agy alapja felé egy-egy rostköteg az úgynevezett látóhuzam (tractus nervioptici) megy, mely a koponya török nyerge fölött kereszteződve, ezután a látóidegeket bocsátja kikét oldalra magából. A látótelepek felső felülete oldalt fehér határcsík (stria terminalis; stria cornea) által van a másik agydúctól, a csíkolt testtől elválasztva. A belső felszinük közt a 3. agygyomor van, s e felület élén fehér rostmenet (stria s. taenia medullaris) fut hátrafelé s a kétoldali csík-ívben egybehajolva a tobozmirigy (glandula pinealis nyelévé lesz, mely mirigy a mellső ikertestek közt levő mélyedésbe illik belé. A 3. agygyomor mellső határát a már a mellső agyhoz tartozó boltozatszárak (oszlopok) (columnae fornicis) képezik melyek a látótelep előtt futnak felfelé. Mialatt ettől kissé elállanak, elül egy-egy szűk nyilást határolnak, amelyek a 3. gyomorüregét az agy oldalgyomraival kötik egybe s e kis nyilások felfedezőjüktől Monro-féle lyukaknak neveztetnek. A látótelepek medialis (belső) felszinét szürke állomány takarja, s középrészük itt a saját állománya rostjaival van eresztékkel (commissura media) (v. commissura mollis) (középső ereszték) egybekötve. A látótelepek mellső végén a mellső, ereszték van, mig hátulsó végükön a hátulsó eresztékekkel vannak egybekötve. A középső ereszték előtt levő 3. gyomorrész lefelé egy az agyalapra lemenő mélyedésbe a tölcsérbe (infundibulum) ereszkedik le, míg hátulsó részlete a hátulsó ereszték alatt kezdetét vevő Sylvius-féle zsilipen v. vezetőn közlekedik a 4. agygyomorral. A közötti agy tetejét az úgynevezett edényes szövet (tela choroidea superior) képezi, ez kettőzete a lágyagyburoknak (pia mater) mely az ikertestektől a 3. agygyomron át elül egészen a Monro-féle lyukig terjed, oldalt a látótelep nagyobb része fölött kiterül s az edény fonatot (plexus choroideus) hordozza mely az agy belső részeihez és azoktól vezeti a vért.

A közti agy alapfelületének mellső határát az agykocsányok körül futó, kissé lelapult fehér köteg képezi, amelyet fentebb, mint látóhuzamot (tractus opticus) mely a térdes testtől ered említettünk. Mindkét látóhuzam előfelé egybehajlik s egyesülnek a látóideg kereszteződésében (chiasma nervorum opticorum), melyből a két látóideg (nervus opticus) megy ki, melyek mindegyike a szem fényérző végkészülékében -a szem recehártyájában (retina) terül szét. E tájék hátulsó-határát egész pontosan meghatározni kívülről nem igen lehet, mert az agykocsányok részben a középső agyhoz is tartoznak azért e tájékot az agy alapjánál egységesen kell tárgyalni. Ez agyalapi regiót hátul a hid oldalt az agykocsányok (pedunculusok), elől pedig a látóhuzamok és látóidegkereszteződés határolja. Az említett látóidegkereszteződés megett a 3. agygyomornak szürke állományból álló feneke laposan aláfelé dudorodó emelkedést képez, amelyet szürke gumónak (tuber cinereum) neveznek, s melynek mellső részéből karcsú kiszökés a tölcsér (infundibulum) megy lefelé, s az ú. n. agyfüggelékbe (hypophysis cerebri) folytatódik amely utóbbi részben ideg-, részben mirigyes állomány s a koponya-alap ú. n. töröknyergében fekszik. A széttérő agykocsányok közt közvetlenül a szürke gumó mögött két apró fehér dudor van, amelyeket emlőtestecskéknek (corpora mamillaria s. candicantia) neveztek el az anatomusok, s melyek a boltozat száraival vannak egybeköttetésben. Az ezután következő s az agykocsányok közt megkeskenyült s még hátrább álló részét az agyalap eme tájának, mert benyomuló véredények kilépése után lyukacsosnak látszik, lyukacsos lemeznek (lamina s. substantia perforata posterior) nevezik: A látótelepek belsejét szürke állomány képezi, amelyen 3 magszerü képződményt: a mellső szürke, a mediális és a laterális magot különböztetik meg. Ezekbe a szürke elemekbe rostmenetek sugároznak be, amelyek a leirt sisakból mennek beléjük. A látótelepek szürke tömegétől viszont egy beköttetések mennek a nagy agyhoz, s az így kilépő rostok egy része az agy belső részéhez (az, úgynevezett belső tokhoz, capsula interna) jut, sőt elterülnek a rostok a nagy agykéreg minden részén is. Más rostok e belső tokot harántul átjárván, az úgynevezett lencsemaghoz mennek az agy belsejébe, hátrafelé a sisakkal (annak ugynevezett vörös magvával), valamint a thalamusok alatt levő corpus subthalamicummai (Luys-féle test) látszanak egybeköttetésben állani. A thalamusok a látoidegekkelis vonatkozásban vannak.

A mellső vagy nagyagyvelő: Az első agyhólyagból másodlagosan keletkezett nagyagyvelő az összes intellektuális műveletek központi szerve, kormányzója. Két féltekéből áll, amelyek az agy többi részeit csaknem egészen beborítják s középrészen a féltekéket elválasztó agy- vagy köpenyhasadék mélyében a kérges test vagy agygerenda (trabs cerebri, corpus callosum, commissura magna cerebri) által tartatik egybe.

A kérges test:velőtömeg, melynek elül térdszerű hajlatát térdnek (genu corporis callosi) nevezik, s itt egy lefelé és hátrafelé irányzott orrmánya (rostrum) van. Hátulsó vége behajlott s duzzanatot hord, a mit szíjj (splenium) névvel jelölnek, míg középrészét testnek (corpus) hivják. Eme hátulsó duzzanata a tárgyalt ikertestek fölött fekszik, sőt ezeken kissé túl is ér s alatta vagyis a szíjj és ikertestek, illetőleg a tobozmirigy közt levő nyiláson az agy nagy haránt hasadékán (fissura transversa cerebri) a lágy agyburok a 3. agygyomor edényes szövetébe (telachoroidea) megy be.

A kérges testet hosszant futó és haránt irányu rostok képzik. Rosttömegei az agy két felét kötik szétsugárzásaik közben (kérges test kisugárzás) egybe. A kérges testtel az u. n. boltozat (fornix) függ egybe. A Monro-féle lyuk mellső határán két oldalt van egy-egy kerek velőhenger, amelyeket a boltozat oszlopainak (columnae fornicis) v. a boltozat mellső szárainak neveznek. Ezek az emlőstestekben (corpora mamillaria) kezdődnek, s átjárva a 3. agygyomor fenekének szürke állományát a thalamusok mellső végén merülnek fel, s egymásfelé hajolnak. Elöttük még mielőtt összeérnének a fentebb tárgyalt mellső ereszték található. Ezután lassankint ellapulnak a kérges test alját bevonó velőlemezzé, mely befedi a látótelepek közt levő 3. agygyomrot s a látótelepek felszinének egy részét, de e részektől a tela choroidea által van elválasztva. Hátrafelé e szárak ismét széttérnek, s a kérges testhez tartozó harántos rostmenetek hidalják ezeket át, s egy háromszögü húrozatosnak látszó képződményt alkotnak ekképen, amit Dávid lantjának (lyra Davidis) szoktak nevezni. Hátul e szárak a boltozat hátulsó oszlopait képezik, aztán elválva az agygerendától egy más képlethez, az úgynevezett hippocampus majorhoz (l. lentebb) csatlakoznak, ebbe menvén át, részint pedig mint ennek kiszökő szegélye (sallang, fimbria) a látótelepek körül az agyalap felé futnak le. Az agygerendát a boltozat oszlopaival elül egy két lemezü hártyás képződmény az átlátszó sövény (septum pellucidum s. sept. lucidum) köti egybe, amelynek lemezei közt függélyes hasadékszerü üreg az átlátszó sövény gyomra (ventriculus septi pellucidi) van, mely az agy többi üregeivel egybekötve nincsen.

A boltozattal az agy belsejében levő Ammon-szarv (pes hippocampi major s. cornu Ammonis) van egybefüggésben.

Ez egy-egy kolbásszerü fehér hajlott duzzanat, mely az agy jobb és bal oldalsó üregében ereszkedve lefelé a kérges test két oldalán, a boltozatnak a sallangba (fimbria) való átmenetelénél indulva ki, kiséri a látótelep körülfutó harántos agyhasadékot (fissura transversa cerebri). Ez Ammon-szarv vége lólábvégszerüleg megvastagodott (innét neve is a hippocampus, s több kiszökés, ugynevezett ujjak (digitationes) vannak e duzzadt végén. A fimbria alatt pedig az Ammonszarv vájt (concav) oldalán a fascia dentata Tarini (Tarinifogas köteléke) van. Azontul a nagyagy belsejében mindkét oldalt a félteké ben az ügynevezett oldalgyomrok (ventriculi laterales) vannak elrejtve. Ezek nagy üregek agybélléssel (ependyma) takarva és folyadékkal telve; van egy középső részük és három szarvuk ugy mint mellső, hátulsó és alsó. A mellső ága (szarva) az agyvelő homloklebenyébe, a hátulsó a nyakszirti lebenyébe és az alsó lefelé megy a halántéki lebenybe. A középső kamrát fent a kérges test fedi s benne a következő agyducok vannak: a csikolt test farka és a látótelep egyik keskeny részlete. A középső üregében a csikolt test feje van benne s a középvonal felé az átlátszó sövény képzi a falát. A hátulsó szarva harántmetszetben 3 oldalu; tetejét a kérges testnek a nyakszirti karélyba való folytatása (a tapetum) képezi; végrészének belső falán gyenge kiemelkedés madársarkantyú alakjánál fogva madársarkantyunak (calcar avis s. pes hippocampi minor) neveztetik. Az alsó szarva leterjed a halántéki lebeny velőállományába. Előfelé az alsó szarvat az u. n. mandolamag határolja, mely nem egyéb, mint az agyfelület elvált szürke tömege a fehér állományba beágyazva. Alsó és mellső részét eléfelé az Ammontekervény kampója zárja. A nagy-agy felülete. Az ember agyfelülete nem sima, mint az alsófoku állatoké. (utóbbiakat azért is sima agyuaknak lissenkephala nevezik, ellentétben az olyan agyuakkal, melyek tekervényekkel birnak, ezek gyrenicephaláknak nevezet nek). Az agy felszínén mindenütt kisebb-nagyobb hasadékok (fissurae) és barázdák (sulci) mélyednek be az állományába, melyek kolbásszerü emelkedéseket, ugynevezett tekervényeket (gyri) fognak körül. A tekervények tömegei a nagyobb hasadékok és fő barázdák által ismét lebenyekre vagy karélyokra osztják be az egész agyvelőt. Ilyenek: a homloktájon a homloklebeny (lobus frontalis) a faltájon a fali (lobus parietalis), a halántéktájon a halántéki (lobus témporalis) és a nyakszirt tájon a nyakszirti lebeny (lobus occipitalis) (l. agyvelő-idegek tárgyalásánál. Ezek a barázdák arra valók, hogy azokba az agyvelő lágy burkával együtt a véredények is bemenjenek, s e rejtett helyükből a tekervényekbe mélyedjenek, de a tekervényeket a természet azért is adta, hogy az agy idegsejtes szürke állományának minél nagyobb felülete legyen. Az agytekervények száma a szellemi tevékenység fokozottságánál nagyobb s az egyes tekervények finomabbak. Az agynak nemcsak felsö, hanem oldalsó, sőt alsó felszinén is vannak tekervények s ezeket körítő barázdák, de az agyalap egy kis része elütő szerkezetü a többitől és barázdái nincsenek: Ez a hely az, amely a már fentebb említett két látóhuzamtól oldalt fekszik; s a melynek mellső határa a szaglóhuzam oldalsó menetén van. Ez a hely sok edénytől átlyukgatott s a lágy agyburok eltávolítása után a vele leszakadt edények kihuzódása következtében lyukgatottnak látszik s substantia perforata anteriornak (mellső lyukgatott állománynak) neveztetik. Ez állomány előtt az agyból egy-egy duzzanatból (szagló-duzzanat, tuber olfactorium) megy ki a szaglóhuzam (tractus olfactorius), melynek vége duzzanatot kap (szagló duzzanat vagy hagyma, bulbus olfactorius),; ez ismét számos szagló idegfonalat (fila olfactoria) ereszt ki magából; ezek a koponya mellső árkában levő rostacsonti lyukakon az orr üregbe menve, az orr szagló nyálkahártyáját látják el a szagló idegvégágakkal.

A nagy-agy kérge és tekervényei

Az agy 2-4 mm. vastag, idegsejteket tartalmazó szürke külső kéreggel (agykéreg) van beborítva. Az egész 5-7 rétegben kisebb-nagyobb idegsejteket s u. n. kéregtestecskéket tartalmaz. Benne a kisebb és nagy piramis. alaku sejtek nevezetesek, amelyeknek nyúlványait (idegnyulvány) az agy belső fehér állománya idegrostozatába lehet követni: A sejtes berendeződés és ennek a rétegnek vastasága egyes helyeken a sejték alakja és egymással való egybeköttetése a célnak megfelelőleg az agy és agydúcok különböző helyein a legkülönfélébb.

A nagyagy tekervényeinek ismereté nevezetes és fontos, mert azokban a legkülönfélébb mozgási és érzési gócokat mutatták ki, s egyes részeinek megbetegedéseire a legkülönfélébb szimptomák után lehet az élőben is következtetni. A bonyolult viszonyok megérthetésére legjobb az ugynevezett Sylvius-féle hasadékból (fissura Sylvii), amely a Sylvius-féle árokból (fossa Sylvii) veszi eredetet, kiindulni. Ez az árok és hasadék az, amely előre és hátra futva, itt is és ott is elágazik, és az egész agy fő közép részét felső és alsó részletre osztja mindkét oldalt, s felfelé az operculumot (fedő) s egy tömeg tekervényt határol. Az operculum. felemelésével a Sylvius-féle árok fenekén rövid, felfelé legyezőszerűen szétágazó tekervények ötlenek szemünkbe, amelyek a szigetet (Insula Reilii), a beszélő képességgel viszonyban álló tekervénycsoportot (az u. n. törzslebenyt) képezik (lobus centralis s lobus insularis) (l. i.).

A legállandóbb első vagy fő barázdák a következők: Egyik az agyfélteke belső (mediális) felszinén az agygerenda térde előtt és alatt keletkezik, s felhágva, a homloklebeny medial felületén halad párhuzamosan az agygerendával elülről hátrafelé, hogy ennek spleniuma előtt csaknem egyenes szög alatt szálljon felfelé. Ez a kérges test szélbarázdája (sulcus calloso-marginalis).

Az a tekervénycsoport, mely e barázda és az agygerenda belső széle közt van, a boltozattekervény (gyrus fornicatus) (g f); hátrafelé az u. n. praecuneus-ba (Pc) szélesedik ki. A nyakszirti lebenyen, szintén az agyfélteke belső felületén, egy felülről hátrafelé, lefelé és előre futó barázda a sulcus parieto-occipitalis (p o) van.

Ez az u. n. nyakszirtlebenyt a praecuneustól választja el. A hemiszferák külső fölületén a medialis élen kezdődő rézsutosan előre s lefelé az említett operculum felé futo barázda, a központi v. Rolando-féle barázda (sulcus centralis s. Rolandi). Ez a homloklebenyt a fali lebenytől választja el; továbbá a sok ideggócot tartalmazó mellső és hátulsó központi tekervényt is (a gyrus centralis anterior s. praecentralis és a gyrus centralis posterior s. postcentralis) (cp). Az utóbb említett két tekervény fent a hemiszfera éle felé egybemegy az u.. n. lobus paracentralissá. A fali lebeny felületén a nyakszirti barázdától vagy ez előtt a sulcus interparietalis (falközti barázda) indul kifelé és lefelé; ez a fali lebenyt felsőre és alsóra osztja be.

A homloklebeny felső felületén a felső homlokbarázda (sulcus frontalis superior) fut többé-kevésbbé párhuzamosan a hemiszfera belső-felső élével s a gyrus frontalis superiort (felső homloktekervényt) el választja a középsőtől.

A középső homlokbarázda és az alsó közt (sulcus frontalis medius és inferior) középső homloktekervény van. E tekervénycsoport, amelyet az alsó homlokbarázda alatt egészen a Sylvius-féle hasadék kezdetéig követhetünk, képzi az alsó homloktekervényt (gyr. frontalis inferior; Broca-tekervény). A homloklebeny alsó, a mellső koponya árokban fekvő részén is vannak kisebbnagyobb barázdák, melyek kisebb emelkedésü gyrusokra osztják be itt is a homloklebenyt. A fali lebenyen, többnyire a sulcus interparietalistól kiindulva a sulcus temporalis superior (felső halántékbarázda) van s ez a felső halántéktekervényt (gyrus temporalis superior) határolja, amely hátul az u. n. gyrus angularisba megy át.

Aztán mindinkább lejebb a középső s alsó halántékbarázdák futnak hátulról előre és lefelé (sulcus temporalis medius és inferior), melyek a középső és alsó halántéktekervényeket határolják; míg egy 4-dik ilyes barázda a nyakszirti lebeny alsó felületen kezdődvén, a halántéklebenyig fut előre s nyakszirthalántéki barázda a neve (sulcus occipito-temporalis), ez elől a tőle befelé fekvő gyr. hippocampit (melybe az Ammonszarv folytatódik) határolja, hátul pedig egy tekervénycsoportot, amely elől a gyrus hippocampival egyesül s nyelvalaku tekervénynek (gyrus linguaeformis) neveztetik.

A nyakszirti lebenyen a sulcus occipitalis transversus (a nyakszirti haránt barázda) látható . Ezt a barázdát, amely embernél sokkal jelentéktelenebb, mint a majmoknál, sokan a nyakszirti lebeny határának tartják. Emberben ez majombarázdának is neveztetik; de biztosan-még nincsen igazolva, vajjon olyan jelentőségü-é, mint a majmoknál. Végül többé kevésbbé kifejlődött más barázdák is vannak itt az occipital lebenyen (felső és alsó hosszanfutó nyakszirti barázdák, sulcus occipitalis longitudinalis superior et inferior), melyek az előbbenivel a felső középső és alsó nyakszirti tekervényeket fogják körül.

Idegrostmenetek az agyban a lentebb levő pályákból.

A nagyagyvelő kérge központi ideggócok székhelye. Innét rostok mennek ki, melyek összeköttetést közvetítenek más centrumokkal v. környéki pályákkal, vagy az utóbbiakba mennek át. Az agy fehér állománya idegeiben levő vezetőpályák közt vannak egyrészt olyanok, melyek magához az agyhoz tartoznak és másrészt olyanok is, melyek a központi idegrendszer más régióihoz vezetnek. Amazok közül ismét némelyek ugyanazon hemiszfera különböző regióit kötik egybe, mindkét hemiszfera egy beköttetésére valók. A hemiszferákban az összekötők oly rostmenetek, a melyek egyik tekervénytől a másikig futnak; ezek az u. n. társulási rostok (asszociációs rostok) vagy az agy saját rostjai; ezek távolabbi tekervényeket is egybeköthetnek. Vannak továbbá olyan rostok, amelyek az egyik hemiszferát a másikkal kötik egybe (összekötő = commissura rostok). Ilyen hosszabb összekötő rostmenetek: 1. az öv (cingulum), mely az agygerendát köríti s útját veszi a gyrus fornicatusba s a gyrus hippocampiba és a kampó-tekervénybe (gyrus uncinnatus) megy át. 2. Az ívköteg (funiculus arcuatus), mely az operculumtól a lencsemagon át a halántéklebenyhez megy. 3. Az alsó hosszanti köteg (funiculus longitudi nalis inferior), mely a halántéklebenyt az occipitallebennyel köti. 4. A horogköteg (fasciculus uncinnatus), mely a homloklebenyt és a halántéklebenyt köti egybe. 5. Kevésbbé ismert egybekötő pálya a boltozat (fornix) is.

A két hemiszfera közt erős egybekötő pálya az agygerenda (corpus cailosum). Ennek rostjai a hemiszferákba sugárzanak ki (radiatio corporis callosi). A rostmenetek a kérges test térdéből előre hajolnak, mint a fogó szárai a nagyagyvelő mellső (homlok) lebenyébe (kis fogó, forceps minor). A szíjjából ismét az occipitallebenyekbe sugárzanak ki nag obb számban összekötő rostmenetek a nagy fogót (forceps major) képezve. A hátulsó s alsó oldalgyomori szarv fölött a hátulsó agylebeny felé valamint a halántéklebenyhez is nagy számban mennek egybekötő rostok a szijjból, s nagyrészt az agygerenda testrészéből, amelyek az u. n. tapetumot képezik. Végül a már említett mellső ereszték (commis suraanterior) rostjai mennek lefelé s legnagyobbrészt a halánték-lebenybe sugároznak szét.

Azok az utak, amelyek a nagyagytól az azután következő részekbe vezetőkként mint a táviródrótok futnak, igen nevezetesek. Ilyenek az u. n. törzs-v. koszorurostok, amelyek az agy dúcaihoz nevezetesen az agy belsejében levő thalamus opticushoz (látótelep) futnak. Ezek a látótelep-sugárzást (radiatio thalami optici) képezik. A második az u. n. törzssugárzás, amelynek tovább lejebb huzódó alkotórészei a nagy agykocsányokban gyülnek egy be. Ennek rostjai részint a kocsány sisakjába, részint talpába mennek, s az utóbbiban az u. n. kocsánypályát (pedunculus-pályát) képezik mely nagy-agykéreg különböző regióiból gyüjtenek egybe meneteket. Igy rostmenetek futnak az mellső és hátulsó központi tekervényből az agyon át a piramispályába s az agytömeg mozgató, vezető pályáit képezik.

A pedunculus-pályába rostmenetek jutnak a homlok- és nyakszirti, valamint a halántéki lebenyekből is. E menetek aztán az agykocsányból a hídon áthaladnak, s ettől a kis agyba mennek; végre a pedunculus-pályában oly menetek is futnak, amelyek a többi agydúcból (farkasmagból és a lencseképü mag külső tagjából) jönnek s ez álfai ezeket a részeket az agykéreggel egyenértéküeknek tüntetik fel. De nemcsak a hídig és kisagyig. hanem egészen a gerincagyig követték többféle módokon ezeket a rostmeneteket, s alkottak maguknak az anatómok, fiziologok és patologok képet arról, hogy e fölötte bonyolult szervezet - a központi idegrendszer - annyi sokféle funkciója miképen fejthető meg. S ha még nagyon sok megfejthetetlen is maradt, már is sok és szép adat birtokába jutottak.

Ami az agy rostozatának részletezését (idegrostfutás és egybeköttetés = agyrostozattan) illeti, ez röviden a következőkben adható:

1. Rostok a thalamus opticushoz. Ilyenek az agy szürke felülete különböző részéből jönnek és a thalamusba mennek a belső tokon capsula interna) át. E rostok összességét látótelepsugárzásnak nevezik (radiatio thalami optici). A nyakszirti lebenyekből jövő idegrostmenetek saját egybeköttetésekül tartatnak, azok szürke kérge és a látóidegeknek a mellső ikertestekben való eredési területe közt, amelyhez útjokat veszik. a) A törzssugárzás tovább lejebb huzódó alkotórészei a nagy agykocsányokban gyülnek egybe. b) A sisakhoz oly rostok is mennek, amelyek a nagyagy kérgétől a belső tokba mennek, s itt a lencsemag tagjai közé hajolnak be. Ezek a lencsemag alsó felületen egyesülnek oly rostokkal amelyek talán a lencsemagból magából erednek s egy a regio subthalamicába (Luys-féle test) folytatodó ívszerü rostmenetet a lencse(mag)hurkot képezik. A menetek egy része a sisak vörös magja környékébe látszik menni és a corpus subthalamicumhoz is (Luys-féle test), ahonnét folytatódhatnak a hurokrétegbe.

2. A pedunculuspálya (agykocsánypálya). A nagy-agykéreg különböző regtóiból gyüjt egybe meneteket; nevezetesen: a) A központi tekervényből (a gyrus centralis anterior és posteriorból) rostmenetek mennek a belsőtok hátulsó szárába, s a piramis-pályákba folytatódnak. Ez a rostozat az agytömeg mozgató pályáit tartalmazza; a piramispályák közvetlen a tok u. n. térde előtt vannak. b) A homloklebeny-, valamint a nyakszirti, és halántéki lebenyből rostozatok jutnak a belső tokba, s ezen át a kocsánypályába mennek. A homloki rostmenetek a belső tok mellső szárán, a nyakszirti, s halántéklebenybeliek annak a hátulsó szárán veszik útjokat, s így a piramis-pályákat fogják közre. Az agykocsányból e rostmenetek a hídon áthaladnak, s ettől a kis agyba mennek. c) A kocsánypályában végül oly rostozatok is van nak, a melyek a farkasmagból (nucleus csudatus), valamint a lencsemag (nucleus lentiformis) külső tagjából (az u. n. putamenből) jönnek s ezeket a részeket egyenértéküeknek tüntetik fel az agykéreggel. A nagyagyból a piramis-pálya a központi barázda előtt és után fut fölfelé. A rostmenet az agykocsányon és hidon át a piramis kereszteződésig (+) követhető, a hol a piramis elülső kötege és a piramis oldalsó kötegpályája (l. a gerincagynál) a gerincagyba tér. Ugy kell képzelnünk, hogy e rostok a gerincagyban ennek elülső szarvaiban végződnek, ahol a második részlet (etappe), a környéki pálya kezdődik. A nagyagy-kéreg különböző regióitól továbbá a thalamus opticushoz mennek rostok, azután az agykéregtől rostok mennek a hídhoz (Híd), a hídmagvakkal (szemcsézett részlet) egybefüggve; ezektől kereszteződött (+) rostmenetek jutnak a kis agyvelőhöz; végül a sisakhoz is mennek rostmenetek (l. sisak-rostozat). Ezek úgy vannak feltüntetve, hogy a sisak vörös magvaihoz mennek. Mindezek a nagy agy kéregtől jövő vagy ahhoz menő pályák a belső tokon át veszik útjokat.

Minden a nagyagykéregtől a belső tokhoz menő és egybehajló (konvergáló) rostmenetet átjárva kell gondolnunk a kérges test sugárzásától, úgy hogy a féltekék középső állományában (centrum semiovale Vieussenii) helyenkint sokféle rostmenet kereszteződik egymással. A thalamusból rostmenetek mennek a sisak vörös magvába is. Ebből csakhamar kereszteződő menetek futnak ki a kis agyvelő kötőkarjai felé, a melynek a fogazott magvába (nucleus dentatus) lehet őket követni. A vörös sisak-magból kilépve, illetőleg hozzá felszállva vannak az u. n. hurokréteg pályái is feltüntetve, amelyekbe mindkét ikertest rostmenetei lépnek be. A hurokréteg itt is izoláltan futo menethez tartozik, amely kereszteződve a gerincagyvelő ékalaku kötegének (l. gerincagy) magvából (ékmag) jő (felső piramiskereszteződés) és az u. n. formatio reticularisban az olajkaközti réteg belsejébe fut. Az olajkák környékéből egy rostmenet van ábrázolva, amely a kis agyvelőhöz megy, s ott legnagyobbrészt a nucleus dentatusnál bomlik szét. Ez oly ívrostokból szedődik egybe, amelyek a kötélképü testhez (corpus restiforme) (l. gerincagy) futnak. Az oliva környékéhez oly keresztezett ívrostok is mennek, amelyek a karcsu kötegekből (l. gerincagy) jönnek. Végül a gerincagyból felhaladó kisagyi oldalkötegpálya (l. gerincagy) említendő, amely a felső féregben kereszteződve végét éri.

Az agyvelő nagysága és súlya.

Nagyságát a koponya határozza meg, s ezzel együtt változó a kor nem, a faj és egyéniség, sőt a míveltségi fok szerint is. Hossza férfiban 16-18 cm. (20-23-at is találtak már); haránt átmérője legszélesebb helyén 14 cm. átlag; magassága 12,5 cm. A nők agyveleje rövidebb (15-16 cm.), de haránt átmérője csaknem olyan, mint a férfié. Súlya is a fentebbi tényezőktől függ. Felnőtt férfiban átlag 1375 g. a súlya (de ingadozhatik 1275-1475 g. között), nőben átlag: 1245 g. (ingad.: 11.60-1330 g. közt). 1700-1800 g: nyi. agyvelő igen ritka, csak nagy szellemü emberekben találtatott. Állítólag Byron-é 2238 g., Cromwellé 2330 g.-nyi lett volna.

Nevezetes emberek agyvelő-súlya (gr.):

 

Turgenyev-é (iró, 65 éves)

2120

Cuvier-é (anatomus, 63 éves)

1829

Volta-é (természettudós, 82 éves)

1745

Petrarca-é (költő, 70 éves)

1602

Kant-é (filozofus, 80 éves)

1600

Schiller-é (költő, 46 éves)

1580

Hermann-é (nemzetgazd., 73 éves)

1590

Dirichlet-é (matemat., 54 éves)

1520

Fuchs-é. (klinikus orvos, 52 éves)

1499

Gauss-é (matemat., 78 eves)

1492

Pfeuffer-é (klinikus orvos, 60 éves)

1488

Broca-é (antropolog., 56 éves)

1484

Bischoff-é (anatom., 79 éves)

1452

Dupuytren-é (sebész, 58 éves)

1437

Dante-é (költő, 58 éves)

1420

Nagyfontosságu az agyállomány felületi nagyságának ismerete. Wagner és fia tettek ilyes méréseket. Gauss a nagyhirü matematikus agyfelszine 2196, Fuchs klinikusé 2210 cm2-t. tett ki. Egy nőnél 2041, egy férfi munkásnál pedig 1870 cm2-nyi volt az. Az agyvelő térfogata átlag 1337 cm2. Fajsulya 1,0385.

Az állatok agyveleje.

Legtökéletesebben szervezett agya az embernek van; az emberhez közel álló emberszabásu majmoknak sincsen oly jól szervezett agyuk. Az agyvelő abszolut súlya lehet nagyobb valamely állatnál. p. ti. bálnánál, vagy elefántnál, mint az embernél, de a test hosszához viszonyítva legalább a magasabbrendü állatok közt az embernek van legnagyobb agyveleje. Alsóbb foku állatokra nézve ez nem áll; mert p. a hangyák dúcai, melyek az agyvelőt helyettesítik a test hosszához képest nagyobbak, m. az ember agya. Az ázsiai elefánt agyvelejének súlya 3080 g., a delfiné 1800; a bálnáé (balaenoptera musculus) 4700 g. volt egyes mérések alkalmával; a gorilláét Owen 425,19 grammnyinak találta; egy fiatal orangutáng agyvelejét pedig 340 g.-nak találták. Így látható, hogy az előbb nevezett állatok agy súlya sokkal nagyobb az utóbbiaké meg sokkal kisebb volt, mint az emberé. Egy két éves csimpanz agya Giacomini szerint 310 g: -nyi súlyu volt de a felnőttét mások 397-389 g.-nyinak találták. A verébnek, a kanárinak, az egérnek azonban a testsúlyokhoz viszonyítva szintén nagyobb az agyvelejök mint az embernek. A nagyagyvelő sokkal nagyobb az emberben, a többi agyrészhez képest, mint az állatokban. Egyátalán mennél magasabb szellemi fokon áll egy állat, a nagy-agyveleje annál inkább betakarja a többi agy részt. E tekintetben az ember van legelől a kiben az agyféltekék csaknem az összes többi agyrészt befedik. Az agyvelő homloklebenye az állatokban csúcsosabb, kisebb. A kérges test nincs meg minden állatban; az emlősökben megvan, kivéve a csőrös állatokat (monotremata) s állítólag némely erszényest; -azoknál, melyéknél hiányzik, ezt az u. n. elülső ereszték helyettesíti. A tekervények csakis a magasabb emlősökben vannak meg, s ezek azért tekervényes agyuaknak (gyrenkephala) míg ezek hijával levők síma agyuaknak (lissenkephala) neveztetnek. Az ember agyveleje a legtöbb fő- és melléktekervénnyel bir, s a 3. homloktekervény az emberben (amely Brocatekervénynek is neveztetik, s amely az artikulált beszéd centruma) sokkal jobban ki van fejlődve, mint p. az emberszabásu majmokban. A szigetkarély (insula Reilii) (amely a beszéddel is viszonybán van) viszonya a szagló-karélyhoz is nevezetes; ugyanis amennyivel az állatokban nagyobb az egyik, annyival kisebb a másik. A majmokban, emberben és cetekben a szigetkarély nagy, a szagló-karély kisebb, míg sok állatban megfordítva van. Erős szaglókarélyuak (cerebri osmatica) azok, amelyekben ez jól ki van fejlődve, ezekkel szemben vannak gyenge szaglókarélyuak (cerebri anosmatica); ezek az ember, a majmok, a fókák, a cetek; helyesebben az állatokat e tekintetben nagy szagló-karélyuakra (makrosmatica: a patások, ragadozók és sok más emlős); és kis szagkarélyuakra (mikrosmatica) osztják. Halakban a fő agyrészek egymásután egyenes tengely szerint vannak elhelyezve; a nagyagyvelő még a közti agyvelőt sem fedi be. A két agyvelő-fél sok fajtában eggyé nőtt, egészen sima. A porcos halakban a nyúltagyvelő és kisagyvelő foltünő nagy a tölcséri részlet igen nagy. Az amfibiumokban (hüllőkben, kétéltüekben) az előagyvelő a közti agyvelőt már takarja, de igen kicsiny csak egy csikocskát képező; a kis-agyvelő és a nyúltagyvelő is ilyen kicsiny. A pikkelyes hüllőkben (reptiliumok) a nagyagyvelő takarja a köztagyvelőt, valamint a madarakban is: A középagyvelőn azonban jellegző a madarakban a hátulsó ikertest (lobus opticus), amely két nagy fehér dúdort képez, s. nagyfoku kifejlettsége ez állatok éles látóképességével van viszonyban, ezeknél az agyvelő felszíne egészen síma csak a papagályokon vannak a tekervényeknek nyomai. A cetek agyfelülete a legtekervényesebb az állatok közt. A cetek agyveleje nem tölti meg annyira a koponyaürt, mint az emberben és más állatokban, hanem a kemény agyburok külső felszínén levő nagy üregben zsír- és kötőszövetdús vastag ütőeres fonatok vannak, ez arravaló, hogy az állat víz alatt tovább lehessen oxigén felvétele nélkül. Az újvilági majmok (hapale, nudas) agya síma, de agysúlyuk a test súlyához képest még nagyobb mint, az emberé. A Sylviushasadék megvan rajta s egyes kisebb durványos barázdák is, a Rolando v. központi barázda azonban hiányzik. Orangutángban és csimpanzban annyira tekervényes az agy, hogy csak kis eltérések vannak rajta. az emberéhez képest; különösen egy barázda jellegzetes rajtuk a fali és nyakszirti karély közt, amit épen azért majombarázdának (Affen-Spalte) neveztek el, amely néha emberen is elég jól kifejlődött (l. fentebb a barázdáknál). A majomagy homloki karélya azonban eltérő az emberétől; elől csúcsban végződik (u. n. rostacsúcs, rostrum oibitale), s nincsen rajta alul szaglóbarázda. A gorilla agyvelején a Rolando-barázda hosszabb, mint az emberen.

Az agyvelő élettana.

A szellemi működések székhelye az agy. Az akarat, mely által az idegeket s ezek környéki végszerveit működésre indítjuk, az agykéregben támad. A figyelem is az agykéreg változása, melynél fogva a. beható számos benyomás közül egyetlen egy, vagy egynéhány öntudatunkra jutnak, míg a többieket észre sem vesszük. Az érzékszerveinket ért benyomások közül azok, melyekre figyelmünk kiválóan irányítva volt, az agykéregben kisebb-hosszabb ideig fenmaradó változást okoznak, mely változás folytán képesek vagyunk az egyszer támadt érzést, mint már jelenvoltat felismerni. Ez az emlékezés. Ugyanittaz agyké-. regben folynak le mindazok a működések, melyek segedelmével a nyert benyomások alapján képzeleteket és ítéleteket alkotunk magunknak. Hogy az agykéreg a szellemi működések középpontja, számos észlelet bizonyítja. Minél kevésbbé van az agyvelő, nevezetesen pedig annak kéregállománya állatfajoknál kifejlődve, annál alacsonyabb foku annak a szellemi működése is. A halaknál, békáknál például az agykéreg igen kicsiny úgy hogy a látólebenyeknél (l. agyvelő) jóval kisebb (halaknál) v. alig nagyobb (békánál). A madarak közül. például a galambnál az agyvelő féltekéi már akkorák, hogy a látólebenyeket fedik. A kutyánál még nagyobbak az agyféltekék, az embernél pedig oly nagyok, hogy az agy minden többi részeit fedik. Az agy súlya a test súlyához viszonyítva, szintén annál nagyobb, minél nagyobb valamely állat szellemi képessége. Embernél az agyféltekék az agysúly 7/8-át teszik. Ami pedig az agysúly viszonyát a testsúlyhoz illeti, ez a csukánál úgy áll, mint 1:1300-hoz, a békánál mint 1:1100-hoz, a juhnál mint 1:351-hez, galambnál mint 1:104-hez, a kutyánál mint 1:103-hoz, a majomnál mint 1 40-hez és az embernél mint 1:30-35-hez. Ezek mind középértékek, amelyektől csekély elterések előfordulnak. Kivételt csak olyan állatok képeznek, melyeknek aránytalanul nagy a testsúlya, mint a teknősbékánál, ahol a fenti viszony 1:2240-hez, vagy az elefántnál, ahol az úgy áll mint 1:500-hoz; de ha az ilyen kivételektől eltekintünk, mondhatjuk, hogy az agysúly a test súlyához arányitva annál nagyobb, minél nagyobb az állat szellemi képessége. Sőt az emberek között is a nagyobb intelligenciával biró egyének agya átlag súlyosabb mint a szellemi képesség alantabb fokán állóknál. Az ember agysúlya középértékben 800-1600 g.

E középsúlynál könnyebb a kisfejüek (mikrokefálok) és hülyék agysúlya, nehezebb kiváló embereknél, például Cromwell agya 2233 g. volt, lord Byron-é 2283 g. volt. Azonban igen természetes az is, hogy a nevelés és gyakorlat bizonyos határig a kisebb agysúllyal biró ember szellemi-képességét épp úgy fokozhatja, mint ahogy a nagy aggyal biró, elhanyagolt nevelés mellett tudatlan is maradhat. Magasabb szellemi képességgel biró gerinces állatok és emberek agya agytekervényekben is dúsabb, miáltal az agy felülete és így kéregállománya is nagyobb lesz. A halak békák, madarak agyfelülete sima, a házinyúl agyán minden oldalán csak két mélyedésnek és emelkedésnek a. nyoma látható. Kutya agyán agytekervények már határozottan láthatók; számosabbak azok már a majomnál, legnagyobb számban pedig az embernél fordulnak elő, itt ismét a hülyék agya igen szegény tekervényekben. Az állat és ember szellemi képessége tehát az agyvelő súlyától és az agyfelület nagyságától függ.

Az életbúvárok által tett kisérletek, valamint olyan embereken tett tapasztalatok, akiknek agya nagyobb foka sértést szenvedett, hasonlóan amellett tanuskodnak, hogy az agykéreg az öntudatos működések székhelye. Embereknél az agyvelő hiányos kifejlődése bárgyuságot okoz, nyomás a féltekére, daganat vagy izzadmány által, az öntudat vesztét vonja maga után. Az eszmélet és öntudatos működés hiányzik agysértések vagy nagyobb agyrészek eltávolítása után, ép emberen és állaton a hipnotikus állapot alatt, valamint alvás közben. Ami az agyvelő egyes részeinek működését illeti, e tekintetben régebben Gall és tanítványai azt a nézetet vallották, hogy az ember minden szellemi képességének más-más agyvelő-rész képezi székhelyét és a fejen azon egyes helyeket pontosan meg is jelölték, amelyek alatt egyik v. másik szellemi működést végző agyvelő-rész van. Igy a koponya emelkedéseinek, mélyedéseinek figyelembe vétele által, az illető egyén szellemi képességeit vélték meghatározhatni. Kitünt azonban, hogy olyan lokalizációja az agyműködésnek, amilyent ama vizsgálók képzeltek, nem létezik.

E miatt a felfogás az agyműködést illetőleg a második túlzásba esett és az a felfogás lett uralkodóvá, hogy az agykéreg egyes tájai mind egyenlő értéküek és egymást teljesen pótolhatják. Megerősítették ezt a felfogást embereken tett olyan tapasztalatok, a melyeknél nagyfoku agysértések, mint látszott, minden működési zavar nélkül lefolytak. Később azonban Broca és mások kimutatták, hogy bizonyos agyvelő-résznek a baloldalon való elfajulását következetesen a beszélőképesség elvesztése kiséri. Erre kiterjedt vizsgálatok tétettek, a lehető legnagyobb alapossággal, melyekből mint kétségen kivül álló tény, az derült ki, hogy az egyes szellemi működések az agykéregben külön agyrészekhez vannak kötve, és pedig úgy, hogy a külön működésre rendelt agykéregközpontok annál számosabbak, egymástól annál élesebben el vannak különítve, minél intelligensebb valamely állat. Embernél a mozgási középpontok v. azok az agyvelőrészek, melyekből az impulzusok az akaratos mozgások megindítására kiindulnak, az agykéregben a központi tekervény körül vannak. Külön ismerik ott az arc, a karok és lábak, valamint a nyak és tarkó izmainak agykéregközéppontjait.

Részben mozgató középpontok működésének eredménye a beszéd is. Beszélő képességünk szenved a Sylvius-féle árok fenekén levő Reil-féle sziget és közvetlen környékének, különösen az alsó homloki tekervény (e) és a felső halántéki tekervény (k) sértésekor a baloldalon, miért is az agyvelő erészét a beszéd középpontjának hivják.

Érző középpontok, melyeken érzéki benyomások öntudatra jutnak, embernél szintén ismerve vannak. Embernél az agyvelő látóközéppontja a nyakszirti lebenyekben, nevezetesen az első és második lebenyben van.

E részeknek mindkét oldalon való elpusztnlását teljes vakság követi, ezek izgatása az egész látótérre kiterjedő fény- és színérzéseket, sőt látásérzéki hallucinációkat is okoz. Hosszu időn át vak, vagy vakon született embereken e tájék kéregrészét boncolatok alkalmával, elsorvadva találták. A két szem jobb és bal fele egy-egy agyféltekének felel meg és pedig a két bal fél a bal-, a két jobb fél a jobboldali nyakszirti lebenynek. A hallóközéppont a halántéki lebenyben van. E hely elpusztulása süketséget okoz a tulsó oldal fülében, részletes (baloldali) elpusztulása az ismert szavak s hangok teljes elfelejtesével járhat (surditas verbalis). Az ilyen ember olvassa, hallja a szavakat, után is tudja mondani, de jelentőségükről semmi fogalma nincsen. A hallott szó előtte érthetetlen zörej, úgy hallja, mintha idegen nyelven beszélnének hozzá. A szaglás és izlés középpontjait embernél még nem ismerik pontosan. A tapintó érzés középpontját illetőleg pedig tudják, hogy a különböző testrészek tapintó középpontjai a megfelelő mozgató középpontokkal esnek össze. A mellső agyrészek elpusztulását majomnál butaság követi. Embernél az egyik agyfél homloki lebenyének részben való elpusztulását mozgászavarok, makacsság követi a beállott gyógyulás után. Ezenkivül azonban a homloktáj hiányánál csökkent intelligenciát és hülyeséget is észleltek. Ezek s alkalmilag tett igen számos megfigyelések arra utalnak, hogy az érzékszervek útján nyert képzeteinkből származó szellemi működéseknek középpontja az egész agykéreg, s itt lehet, hogy az egyik félteke a másiknak működését némileg pótolhatja is; kétségét nem szenved tehát, hogy a homloklebeny a halánték-nyakszirti lebennyel együtt az a része az agyvelőnek, melyben a szellemi működések folynak le. Megmérték még az agyrészek működésének gyorsaságát is. Meghatározták tudniillik azt, hogy valamely érzékszervre történt behatást mennyi idő mulva követheti az ennek megérzését jelző akart mozgás s ez időt nevezték reakció időnek. Ez idő vizsgálatára először is a csillagászok adták az impulzust, a mennyiben feltünt, hogy ugyanazt a csillagot a különböző egyének különböző időben látták távcsövük fonalán átmenni, akkor is, midőn egy ugyanazon távcsővel tették megfigyeléseiket. Az időkülönbség az egyes vizsgálók közt egyszersmind állandóan ugyanaz volt. Az egyes vizsgálók közt fennálló e különbséget egyszersmindenkorra meghatározták és így jutottak az úgynevezett személyes egyenlethez, melynek oka az illető vizsgálók egyéni tulajdonságaiban van. Különbözőnek bizonyult az egyes egyéneknél az az idő is, melynek eltelnie kell, hogy érzéki behatásra a kivánt mozgás bekövetkezzék. Igy hogy a balkéz ingerlésének megérzését a jobb kéz mozgása által jelezze Helmholtznak 0,12495-0,12776 mp., Hirschnek 0,1733-0,1911, Wittichnek 0,153-1,166 mp. kellett. Minthogy pedig az idegizgalom tovaterjedése az idegben ismerve van - 27 méter 1 mp. alatt - következik, hogy a jelzett időértékekből az az idő meghatározható, melyre valamely egyénnek szüksége van, hogy az érzéki behatás, mely az agyvelőig eljutott, ott észrevétessék, öntudatra jusson. Igy például midőn látott villámszikra volt megítélendő, kellett egy egyénnek 0,011, midőn színeket kellett felismerni 0,012 mp. hallott hang irányának megítélésére 0,015 magasságának megkülönböztetésére pedig 0,019 rop. volt szükséges.

Agyvelőburkok.

Agyvelőburkok (meninges menim, mater): Kemény agyburkok (dura mater, dura menim). A koponya és gerinccsatorna üregét takaró erős rostos hártya; alatta a kemény agyburokalatt levő savós üreg van (subdural üreg). Belső felszinére az u. n. pókhálókéreg (arachnoidea) fekszik. Külső rétege puhább, lazábban szőtt, edénydúsabb, s a koponyacsontok csonthártyájaként tekinthető. Belső lemeze feszesebb, inasabb ostozatu. A dura mater egyes szálaival bemegy a csont mélyedéseibe s hézagaiba is. Belső felületének nyujtványai nagyobb agyrészek közé nyomulnak be, s ezeket egyrészt elválasztják, másrészt támogatják is. Egy nagyobb ilyen nyujtvány függélyesen ereszkedik le az agyhemiszferák közé, ez az agysarló (processus falciformis) s egy másik csaknem vízszintes, a kisagy és a nyakszirti lebeny közé benyomuló s a kisagyat sátorszerüleg takaró, amelyet kisagyi sátornak (tentorium cerebelli) neveznek. Mindkettő visszeres öblöket tartalmaz, amelyek az agyból a vért vezetik le. A pókhálókéreg (arachnoides, arachnoidea) gyengéd, átlátszó hártya, amely az agyat és gerincagyat takarja; kötőszövet képezi, s nincsenek saját edényei. Az agy hemiszferáit áthidalja, a barázdák s a féltekék mediális felszínén átmegy a kérges testekre, s erről a másik hemiszferára. Felső felületével odafekszik a kemény agyburokhoz, mellyel szálakkal van egybekötve mig az alatta levő s az agyat még hasadékaiban és barázdáiban bevonó lágyagyburokkal (pia mater) kötőszöveti menetekkel van egybefüzve, amelyek az u. n. subarachnoidal (a pókhálókéreg alatti) szövetet képezik. A lemezei s rostjai közt levő üreg savóval (liquorcerebrospinalis) töltött és subarachnoidal üreg nevet visel; elvezető nyirok-utakkal áll egybekötésben, s legközelebbről olyanokkal, amelyek a központi idegrendszerből kimenő környéki idegeket kisérik. A subarachnoidal ürben a legkülönfélébb nagyobb ürjáratokat, ciszternákat különböztetik meg. Ilyenek vannak a nyúltagy s kisagy körül (cisterna cerebello-medullaris), a Sylvius-féle hasadékban (cisterna fossae Sylvii), az agykocsányok vagy szárak közt (cisterna intercrurails). Ilyen a cisterna ambiens az agykocsányok körül oldalt menve az ikertestekig stb. Különös képlődések az arachnoideából eredve, de a dura matert is részessé téve az u. n. Pechioni-féle szemcsésedések (granulációk), melyek nem egyebek mint boholyszerüleg emelkedett kötőszöveti képződmények, amelyek arachnoidal bolyhoknak neveztetnek. Leghosszabbak ezek s számosak a nagy agysarlóban futó hosszanti visszeres öböl mentén. Ezek a koponyacsontokban lenyomódnak sőt a koponyacsontokat is áttörhetik nyomásuk s a csont lassankénti uzurája következtében. A lágyagyburkot (pia mater, pia menim) edényes hártyának (menim vascolosa) is nevezik, mert az agynak és gerincagynak a nekik szükséges véredényeket viszik. Az aggyal erősen egybefüggő vékony edényes hártya ez, amely nyújtványokat bocsát a barázdákba s szálaival a szervek állományába is betolul. Több anatómus csak két agyburkot vesz fel egyesítvén a két utóbbit egymással.

Az agyvelő idegei.

Agyvelőidegek. Az agyból 12 agyidegpár ered az agynak különféle helyeiből idegsejtes szürke gócokból. A legtöbbje ezeknek a 4. agygyomor szürke bevonata magjaiból veszi eredetét. Ezek az idegek a fejet, a nyakat s részben több zsigert látnak el részint mozgató, részint érző, részint elválasztó ágakkal. Ezek: I. A nervus olfactorius (a szagló ideg, amely tulajdonképen agyrész, amely az orr szaglónyálkahártyájában ágazva el, a szagló érzést viszi a központi szervekhez. II. N. opticus (látó-ideg), amely a szemet látva el, a látást közvetíti. III. A n. oculomotorius (szemmozgató ideg), amely a szemet mozgató izmok nagy részét látja el mozgató ágakkal. IV. N. i, trochlearis (sodor-ideg), amely a szem forgatását kormányozza. V. A n. trigeminus (háromosztásu ideg), amely első ágával a szemhez megy, a másodikkal a felső, a harmadikkal az alsó állcsonton levő részeket látja el érző s talán tápláló ágakkal is. VI. N. abducens (távolító ideg), amely a szemet kifelé irányító (távolító) izmot látja el. VII. N. facialis (arcideg), amely az arcot mozgató s az áll alatt levő nyálmirigyet elválasztó ágakkal látja el. VIII. N. acusticus (hallóideg), amely a hallószervek végkészülékeivel összeköttetésben a halló érzetet közvetíti az aggyal. IX. N. glossopharingeus, amely a nyelvet izlelő rostokkal látja el, e rostok a nyelv izlelő szerveivel állanak egybeköttetésben. X. N. vagus (bolygó ideg) amely bolyongva szervről-szervre megy s a koponyából kijőve a nyakról a mellüregbe s hasüregbe jutva ellátja a szerveket mozgató ágakkal s a szivet mozgásgátló idegágakkal. - XI. A n. accessorius Willisii, amely a vagusnak a szivgátló rostjait adja s a nyak-háti izmokat látja el. XII. N. hypoglossus (nyelvalatti ideg); amely a nyelv saját izmait s a nyelvhez menő izmokat látja el mozgató ágakkal.

Az agyvelő betegségei.

Az agyvelőgyuladásnak (enkephalitis) két fő alakját különböztetik meg. Leggyakoribb az a formája, melyet agytályognak (genyes agyvelőgyuladás) hívnak mig a heveny és idült nem genyes agyvelőgyuladás sokkal ritkább és nem is jár oly kifejezett tünetekkel, mint az előbbi. Az agytályogot genytermelő fertőző anyagoknak az agyvelőbe való bejutása idézi elő, mi leginkább a fejbőrnek a koponyacsontoknak és az agyvelőnek külerőszak által való megsértése folytán történhetik (traumás agyvelőtályog). Eme sérüléseknél a fejbőrön vagy koponyacsontokon nyilt sebek jönnek létre amelyekbe a genytermelő gyuladást gerjesztő fertőző anyagok bejutva, e helyről tovább az agyvelő felé a vérárammal sodortatnak. Agytályogot okozhatnak továbbá az agyvelő közeli szomszédságában lefolyó genyedő folyamatok minők elég gyakran a középső fülben és a sziklacsontban fordulnak elő. Sokkal ritkább az orrüreg és a szitacsont genyedése. Végül nem ritka a genytermelő anyagnak a test valamely távolabbi helyén székelő betegségi fészekből való tovahurcoltatása az agyvelő felé miáltal az áttéti v. emboliás agytályog jő létre. E tekintetben leginkább a tüdők és mellhártyák genyes folyamatai, mint a bűzös hörghurut, tüdőüszök és genyes mellhártyaizzadmány jönnek számitásba.

Az ily módon létrejött agytály og nagysága apró lencsenagyságtól kezdve nagy, diónyi gennyel kitöltött üregek közt ingadozik. A geny sárgás, zöldes, néha bűzös, máskor szagttalan. A tályog körüli agyvelőállomány legtöbbször ellágyult, máskor a tályog eltokolt, vagy is körülötte kemény, kötőszövetes tok képződött.

Az agytályog kórképe csalódásig hasonlít a heveny agyhártyagyuladáshoz, ha a tályog hevenyen kezdődik és rohamosan nő. A betegek többnyire eszméletlenül feküsznek és delirálnak, igen heves fejfájások gyötri

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is