Alamannok

a német törzsek egyike, melyek a II. és III. században rokon népségekből származtak (l. Frankok). A névnek «alah» azaz templomtól váló származtatása (bár nyelvészetileg meggondolandó) következetesnek látszik; mert az alamannok közt előforduló népségek legjelentékenyebbje mindenesetre a szemnonok népe (l. o.), kik a Zin istenség (l. Tyr) őrei voltak. Ők magukat szuebik-nek nevezték s a középkorban hercegségük Sváben nevet viselt, ami helyett a rómaiaknál már fölöslegessé vált Alamannia név maradt fenn. Az alamannokról először 213-ban tesznek említést és pedig, hogy a felső Majna mellett laknak. Ismételve neki rontottak a limesnek vagyis határsáncnak, elfoglalták 290 körül a mögötte elterülő romanizált tized-földet, s úgy látszik 350 körül Elzaszt is elnyerték. Julianus császár ismét elragadta azt tőlük a straszburgi ütközet által 357-ben; de Attila hadjárata (451) és Aëtius halála (454) óta a Rajnán át való előnyomulásuk kevés ellentállásra talált. Elfoglalták Elzaszt s északra Köln és Aachen vidékéig nyomultak elő. 500 körül Chlodvig frank király meghódította őket, de egy részök a keleti gótok királya, Theodorich oltalma alatt mégis visszavonult a Dunától és Rajnától délre eső vidékre. A keleti gót birodalom bukása után ők is frank uralom alá jutottak. Külön hercegeik voltak, kiknek helyzete a frank királyok erélyessége szerint többé vagy kevésbbé önálló volt. N. Károly alatt elenyészett a törzs hercegsége, de az új német királyságban a X. század elején mégis ismét tartomány lett, míg a Staufok bukásakor számos részre nem szakadt. Az A. nyelvjárása két főágra szakad, melyeket svábnak és alamannak neveznek (l. Német nyelvjárások). Az A. törvénykönyvéről l. Germán népjogok.

Forrás: Pallas Nagylexikon