Alanyeset

a névszónak az az alakja, melyben alanyul szolgál a mondatban (máskép nevező eset, nominativus). Alanyesetül a legtöbb nyelvben a ragtalan szótő szolgál, csak az indogermán nyelvek alkalmaztak némely szótagokhoz külön alany eseti ragot, még pedig s-et; p. latinul animu-s lélek, animu-m lelket, urb-s város, urbem várost. Az ugor és török nyelvekben (s a héberben is) személyragokat vehet föl az A., p. kocsi-m, kocsi-d, kocsi-ja stb. De a személyrag nélküli tőalak is eltér néha hangzására nézve az eredeti szótő-alaktól; p. ló eredetileg lov, v. ö. lovat, lovon; hő eredetileg hév, hev, v. ö. hevül stb. (L. Simonyi: A Magyar Nyelv, a művelt közönségnek I. 97. P. Thewrewk Emil: A magyar nominativus, Philol. Közlöny l.)

Forrás: Pallas Nagylexikon