Albertus

Magnus (Nagy Albert vagy Albertus Teutonicus Német Albert vagy Albertus Grotus, Albert de Grote v. Albert der Grosse). Nemcsak a domonkosok rendjének, aquinói szt. Tamással együtt, legkiválóbb tagja, hanem egyike a középkori skolasztikai bölcselet legjelesebb férfiainak is. Szül. Lauingenben, Svábországban (jelenleg Bajorország) 1193 körül a Bolstattiak előkelő családjából. Gondos nevelés között elérvén ifjúkorát, a paduai egyetemre ment, hol akkor a szabad művészetek igen virágzottak. Ugyanott megismerkedvén a domonkosiak szerzetével, 1228-ban nagybátyja ellenzése dacára közéjük lépett. Teologiai tanulmányait Bolognában végezte oly sikerrel, hogy legott lektorrá lett, s előljárói Kölnbe küldték tanítónak. Kölnből Strassburgba, majd Regensburgba került, s onnét újra Kölnbe, hol ekkor lett tanítványa aquinói szt. Tamás. 1245-ben Albert Párisba ment, 1248-ban pedig harmadszor is Kölnbe. 1254-ben a rendtartomány főnökévé választatván, mintaképe lett rendtársainak a szerzetesi fogadalmak szigorú megtartásában és a szentségre való törekvésben. Előrehaladott kora dacára fáradhatatlanul látogatta rendjének házait és pedig gyalog, bottal kezében, pénzt sem vivén magával, hanem ajtóról-ajtóra kéregetve a szükséges élelmet. Hogy mily tekintélynek örvendett, kitűnik abból, hogy több ízben a Köln és Würzburg városainak főpapjai és polgárai közt kitört viszályokban békebírónak kérték fel. 1260-ban IV. Sándor pápa Regensburg püspökévé tette. Mint püspök is igen egyszerűen élt. Egyházmegyei látogatásait többnyire gyalog tevé meg. Jövedelméből csak annyit tartott meg, amennyi a legegyszerűbb háztartásra okvetetlenül szükséges volt; a többit mind az egyház céljaira és a szegényekre költötte. Albert a szerzetesi élet magányát eléje tevén a fényes püspöki méltóságnak, két év mulva lemondott a püspökségről, visszatért rendjébe és ismét tanított Kölnben; majd nemsokára, 70 éves kora dacára, ifjú hévvel működött Német és Csehországban, mint a keresztes háború hírdetője. Mélyen megrendítette tanítványának, aquinói szt. Tamásnak 1274-ben bekövetkezett halála. Midőn szt. Tamás munkái felett kevéssel halála után vita támadt, Albert elment oda, hogy védelmezze. Párisból újra Kölnbe ment, hol ismét tanított, míg a 80 évet jóval meghaladván, emlékező tehetségét elvesztette. Ezt ő halála előhírnökének vevén, egészen visszavonult és szakadatlan imádság közt készült a halálra, mely 1280-ban, életének 87.-ik évében bekövetkezett. Tudományáért még életében megtisztelték a «nagy» jelzővel, szent életéért pedig XV. Gergely őt 1622-ben a boldogok sorába iktatta. Tudományossága kiterjedt a hittudományra, a bölcseletre és a természettudományokra.

Ő volt az az első skolasztikus, aki Aristotelest az arab magyarázók felhasználásával teljesen áttanulmányozta, rendszeresen előadta s a keresztény dogmák értelmében átalakította úgy hogy leginkább ő állapította meg azt a tekintélyt, melyben Aristoteles a skolasztikusoknál s meg sokkal később is, számos egyetemen a XVIII. század kezdetéig állott. Míg ő előtte a platonizmus uralkodott a skolasztikusoknál, ő Aristotelest teszi az uralkodó filozofussá. Nevezetes, hogy valószínűleg se görögül, se arabul nem tudott hanem latin fordításokat használt. Eredetisége távolról sem mérkőzhetik tudásával. Nem uralkodik mindig azon az óriási anyagon, melyet összehordott. Azonban természettudományi ismeretei, korát tekintve, valóban bámulatra méltók. Aristoteles felfogásában leginkább Avicennához ragaszkodik, de Maimonidest is fölhasználja, ki már ő előtte Aristotelest a zsidó hittan szolgálatába szegődtette s kinek Moreh Nebuchimjából egész fejezeteket vesz át. A teologia felsőségét elismerve, mégis azt vitatja, hogy az ész magától is fölemelkedhetik az igazsághoz. Hitbeli dolgokban úgymond többet kell hinni szt. Ágostonnak, mint Aristotelesnek a természettudományokban többet Aristotelesnek, orvosi dolgokban Galennek v. Hippokratesnek. Filozofiai kérdéseket filozofiailag kell tárgyalni, aristotelesi elvek szerint, melyek lényegükben megegyeznek az egyházi elvekkel. A nominalizmus és realizmus harcában az utóbbi mellé állt; a lélektanban a lelket külön önálló állománynak tekinti. A.-nak számos tanítványa volt, Albertisták, ezek közt aquinói szt. Tamás. Munkáit, de nem valamennyit, 1651-ben a domonkosrendi Jammy adta ki 21 kötetben, melyekben kommentárok Aristoteles műveihez, fizikai, alkémiai, természettudományi értekezések, teologiai művek találhatók.

Forrás: Pallas Nagylexikon