Magnus (Nagy Albert vagy Albertus
Teutonicus Német Albert vagy Albertus Grotus, Albert de Grote v. Albert der
Grosse). Nemcsak a domonkosok rendjének, aquinói szt. Tamással együtt,
legkiválóbb tagja, hanem egyike a középkori skolasztikai bölcselet legjelesebb
férfiainak is. Szül. Lauingenben, Svábországban (jelenleg Bajorország) 1193
körül a Bolstattiak előkelő családjából. Gondos nevelés között elérvén
ifjúkorát, a paduai egyetemre ment, hol akkor a szabad művészetek igen
virágzottak. Ugyanott megismerkedvén a domonkosiak szerzetével, 1228-ban
nagybátyja ellenzése dacára közéjük lépett. Teologiai tanulmányait Bolognában
végezte oly sikerrel, hogy legott lektorrá lett, s előljárói Kölnbe küldték
tanítónak. Kölnből Strassburgba, majd Regensburgba került, s onnét újra Kölnbe,
hol ekkor lett tanítványa aquinói szt. Tamás. 1245-ben Albert Párisba ment,
1248-ban pedig harmadszor is Kölnbe. 1254-ben a rendtartomány főnökévé
választatván, mintaképe lett rendtársainak a szerzetesi fogadalmak szigorú
megtartásában és a szentségre való törekvésben. Előrehaladott kora dacára
fáradhatatlanul látogatta rendjének házait és pedig gyalog, bottal kezében,
pénzt sem vivén magával, hanem ajtóról-ajtóra kéregetve a szükséges élelmet.
Hogy mily tekintélynek örvendett, kitűnik abból, hogy több ízben a Köln és
Würzburg városainak főpapjai és polgárai közt kitört viszályokban békebírónak
kérték fel. 1260-ban IV. Sándor pápa Regensburg püspökévé tette. Mint püspök is
igen egyszerűen élt. Egyházmegyei látogatásait többnyire gyalog tevé meg.
Jövedelméből csak annyit tartott meg, amennyi a legegyszerűbb háztartásra
okvetetlenül szükséges volt; a többit mind az egyház céljaira és a szegényekre
költötte. Albert a szerzetesi élet magányát eléje tevén a fényes püspöki
méltóságnak, két év mulva lemondott a püspökségről, visszatért rendjébe és
ismét tanított Kölnben; majd nemsokára, 70 éves kora dacára, ifjú hévvel
működött Német és Csehországban, mint a keresztes háború hírdetője. Mélyen
megrendítette tanítványának, aquinói szt. Tamásnak 1274-ben bekövetkezett
halála. Midőn szt. Tamás munkái felett kevéssel halála után vita támadt, Albert
elment oda, hogy védelmezze. Párisból újra Kölnbe ment, hol ismét tanított, míg
a 80 évet jóval meghaladván, emlékező tehetségét elvesztette. Ezt ő halála
előhírnökének vevén, egészen visszavonult és szakadatlan imádság közt készült a
halálra, mely 1280-ban, életének 87.-ik évében bekövetkezett. Tudományáért még
életében megtisztelték a «nagy» jelzővel, szent életéért pedig XV. Gergely őt
1622-ben a boldogok sorába iktatta. Tudományossága kiterjedt a hittudományra, a
bölcseletre és a természettudományokra.
Ő volt az az
első skolasztikus, aki Aristotelest az arab magyarázók felhasználásával
teljesen áttanulmányozta, rendszeresen előadta s a keresztény dogmák értelmében
átalakította úgy hogy leginkább ő állapította meg azt a tekintélyt, melyben
Aristoteles a skolasztikusoknál s meg sokkal később is, számos egyetemen a
XVIII. század kezdetéig állott. Míg ő előtte a platonizmus uralkodott a
skolasztikusoknál, ő Aristotelest teszi az uralkodó filozofussá. Nevezetes,
hogy valószínűleg se görögül, se arabul nem tudott hanem latin fordításokat
használt. Eredetisége távolról sem mérkőzhetik tudásával. Nem uralkodik mindig
azon az óriási anyagon, melyet összehordott. Azonban természettudományi
ismeretei, korát tekintve, valóban bámulatra méltók. Aristoteles felfogásában
leginkább Avicennához ragaszkodik, de Maimonidest is fölhasználja, ki már ő
előtte Aristotelest a zsidó hittan szolgálatába szegődtette s kinek Moreh
Nebuchimjából egész fejezeteket vesz át. A teologia felsőségét elismerve, mégis
azt vitatja, hogy az ész magától is fölemelkedhetik az igazsághoz. Hitbeli
dolgokban úgymond többet kell hinni szt. Ágostonnak, mint Aristotelesnek a
természettudományokban többet Aristotelesnek, orvosi dolgokban Galennek v.
Hippokratesnek. Filozofiai kérdéseket filozofiailag kell tárgyalni,
aristotelesi elvek szerint, melyek lényegükben megegyeznek az egyházi elvekkel.
A nominalizmus és realizmus harcában az utóbbi mellé állt; a lélektanban a
lelket külön önálló állománynak tekinti. A.-nak számos tanítványa volt,
Albertisták, ezek közt aquinói szt. Tamás. Munkáit, de nem valamennyit,
1651-ben a domonkosrendi Jammy adta ki 21 kötetben, melyekben kommentárok
Aristoteles műveihez, fizikai, alkémiai, természettudományi értekezések,
teologiai művek találhatók.
Forrás: Pallas Nagylexikon