Alexandri

Vazul. A románok legnagyobb költője. Született Moldvának Bacau városában 1821., gazdag bojár szülőktől, megh. Párisban 1890 szept. 1., eltemették Mircetiben szept. 7-én. Tanulmányait 15 esztendős koráig Jászvásárban végezte: ekkor elküldték szülei Párisba, ahol orvostudományt hallgatott. lnnen visszatérve 1839. beutazta Olaszországot; hosszabb ideig tartózkodott Velencében s Nápolyban, miről költeményeiben több helyütt elragadtatással beszél. Moldvában összekerült több fiatal emberrel, kik szintén a francia s német egyetemekről jöttek vissza, telve lelkesedéssel s új ideákkal hogy hazájukat reformálják. Cogalnicean Mihály «Dacia literara » címmel ez új eszméknek lapot alapított; munkatársai jórészt az ifjú egyetemi hallgatók voltak. A. itt kezdi meg irodalmi pályáját egy kedves kis novellával: «Buchetiera dela Florenta» (A flórenci virágárusleány). Ámde az akkori kormány sietett mentől előbb elfojtani e veszedelmes népboldogító eszméket és Sturza fejedelem 1842-ben beszűntette a lapot. Ugyanez időtájt halt meg A. édesanyja s hogy fájdalmán és veszteségén enyhítsen, utazni ment. Bejárta Moldvát, Havasalföldet s Erdély-t; tanulmányozta mindenfelé a románságot s gyűjtött népkölteményeket. 1844. Cogálni ceanés Negruzzi Konstantinnal együtt meg lett bízva a jászvásári francia-román színház vezetésével, mivel azonban alig volt műsoruk, hozzáfogtak maguk is színdarabok írásához. Több vígjátékot írt prózában ez időben, mint: Jassi farsangkor», «A falusi lakodalom», «A falu piócái», melyben a görögséget és a zsidóságot ostorozza, «Kirica úrhölgy Jassiban» stb. Cogalniceannal s Ghika Jánossal újra kiadott egy lapot, «Progressul»-t, amelyet azonban egy hónap múlva szintén betiltottak. Ekkor betegedik meg Sturza M. fejedelem 16 éves leánya s a fejedelem az akkor már ünnepelt költőt megkéri, hogy írjon leányához egy verset. Mire a költő a fejedelem palotájába ért, a leány meghalt. Ekkor írta A. gyönyörű elegiáját: «Emmi». Őt is csakhamar hasonló csapás érte: jegyese, Negri C. leánya (Helén) meghalt. Emlékének a bánatos vőlegény több költeményt szentelt «Lacrimioare» (Könycseppek) címmel.

Újra utazni ment. Bejárta a Keletet; megfordult Konstantinápolyban, Athénben, a jóni szigeteken; innen Francia- és Spanyolországba indult, aztán átment Gibraltárba s Marokkóba, végre Olaszországba. 1848. részt vett a politikai mozgalmakban, amiért aztán száműzték. Odahagyván hazáját, Bukovinában s Erdélyben újra népkölteményeket gyűjtött, melyeket 1852-ben Párisban s 1855-ben francia nyelven is kiadott: «Ballades et chants populaires de la Roumanie». Ugyancsak Párisban adja ki 1853-ban «Doine si lacrimioare» (Dalok s könycseppek) című verskötetét. 1855-ben visszatér hazájába s megalapítja «Romania literara» tudományos és szépirodalmi lapját, de egy év múlva kénytelen beszűntetni. Ebben az időben a moldvai s havasalföldi románok szívében a politikai egyesülés vágya mind mélyebb gyökeret ver; A. költeményeivel, különösen a «Hai sa dam mâna cu mâna» (Gyere, fogjunk kezet kézzel) cíművel nagy hatással volt e mozgalmakra. 1857-ben követnek választják s 1859-ben Cuza fejedelem külügyminiszternek nevezi ki. Mint ilyen diplomáciai küldetésben megfordul Párisban, Londonban és Rómában, hogy ez államok ismerjék el az egyesült Romániát s annak fejedelmét, Cuzát. Mondják, hogy akarata ellenére ez időben őt is fejedelemnek jelölték. 1864-ben alapította Jassiban Maiorescu I. Titusszal s Negruzzival a «Junimea» (Ifjuság) nevű társaságot és ennek lapját, a «Convorbiri literare»-t, melynek célja kritikai irány a literaturában s a nép nyelvét irodalmi magaslatra emelni; 1867-ben megalkotják a bukuresti tud. akadémiát, melynek tagjait az összes románság soraiból választják. A. is ekkor lett az akadémia tagjává; mivel pedig szótöbbséggel az etimologikus helyesírást fogadta el az akadémia, ő és Maiorescu T. kilépett belőle. Csak mikor 1880-ban elfogadták a Maiorescu-féle ortográfiát, akkor foglalja el A. ujra a helyét. Nagy kűzdelem folyt ez időben a helyesírás ügyében, mely azonban még mai nap sincs befejezve, mert a románságnál még jóformán minden lap és könyv más-más ortográfiával jelenik meg. Cipariu Timóteus, balázsfalvi kanonok megteremti etimologikus írásmódját s hirdeti a latinizáló irányt és a purizmust az irodalomban. A. s Maiorescu azonban éppen az ellenkező nézet hívei voltak s kivált Maiorescu a tudomány összes eszközeivel mutatta ki a «Convorbiri literare»-ben s később megjelent munkájában, a «Critice»-ben, hogy a latinos irány megakasztója a nemzeti kultúrának, az etimologikus ortográfia pedig tudományos ismereteket követel attól, aki még írni tanul. Az akadémia azonban, melynek tagjai telve voltak római kultusszal s hízelegvén a latinos irány fantasztikus véleményüknek, Maiorescu s A. propozícióit elvetette. A. is nagyban hozzájárult az ő «Dictionarul grotesc» című szatirikus éllel írt munkájával ez irány nevetségessé tételéhez; munkáival pedig, melyek jóformán (mert ő sem ment teljesen a latinoskodástól), a nép nyelvén szólalnak meg, a nemzeti irányt emelték magaslatra. Ma már alig akad román iró ember, ki nem a nép nyelvéhez szegődnék s nem a nép nyelvén alkotná meg műveit. Csak még nálunk, Magyarországon bukkan föl néha-néha egy-egy latinoskodó, ami nem csoda, mert hiszen itt született az egész Cipariu-féle tan s terjedt a Kárpátokon túlra. Nálunk volt annak a melegágya, a balázsfalvai iskolában, ahol még mindig elég buján tenyészik.

1869-ben megalakul Franciaországban a «Román nyelvek társulata», melynek pályadíját a Montpellierben tartott gyűlésen egyhangúlag. A. nyerte meg 56 pályázó közül híres ódájával, a «Cântecul gintei latine»-vel (A latin törzs dala). Ez az óda jóformán minden európai nyelvre le van fordítva; zenéjét az olasz Marchetti szerezte. Az 1877/78-iki orosz-török háború alatt írt költeményei, «Ostasii nostri» (A mi katonáink), melyek a Plevnánál vitézül kűzdött román hadsereget dicsőítik, nagy népszerűségnek örvendenek összes munkáit Socec és Teclu bukaresti könyvkereskedő cég adta ki; eddig megjelent 7 kötet, egy kötet próza, két kötet vers és négy kötet színdarab. Nemrég napvilágot látott egy kötet elbeszélő költemény (Legendák) «Despot Voda» (történelmi dráma); «Fantana Blanduziei» (Blanduzia kútja; színdarab); «Ovid» (színdarab). Költeményeinek a következő címük van: «Doine si lacrimioare», «Margaritare», «Pasteluri» és «Legende». Színdarabjai feloszlanak: I. köt. cantonete comice, scenete, operete; II. köt. vodeviluri; III. köt. comedii; IV. köt. drame. A. szerencsés ember volt egész életében, akit nagy vagyona az élet mindennapi nyomorúságaitól megmentett. Hosszú kort ért nyugalomban, nagy jutalmakat s kitüntetéseket nyert.

A. első sorban is lirikus; minden verséből a nyájas boldogság mosolyog. Nem ismeri a világ fájdalmát, nem kivánkozik a sír éjjelébe; dalai melegek és nyugodtak. «Az ő lírája mondja Densusan gyöngéd és enyhe; nem izgatja az érzelmeket, nem melegít föl s nem lelkesít; könnyedén átröpül az érzelmek fölött, mint a fecske, mely szárnyával érinti a víztükör színét, egy kis fodor jelentkezik csak s aztán újra minden csöndes». Híres ódájában, melyet Vitéz Mihály fejedelemhez írt, úgy mondja bírálója, kard helyett virágot adott a hős kezébe. «Az ő szelleme víg írja Jorga örök ifjú; fájdalma könnyein keresztül is átmosolyog s bánatának örökké van hajnala». Amivel azonban Alexandri legjobban hatott s ami őt a román költők királyává teszi, az a nyelv. Senki még előtte oly könnyedén és egyszerűbb nyelven nem verselt s máig sem akadt ebben a tekintetben párja. Igazi román költő volt minden ízében. Műveinek nagy részét idegen nyelvekre is lefordították; németre Carmen Sylva (kiadta Mite Kremnitz. Lipcse 1881); magyarra Alexi György dr. és mások. Életrajza magyarul is megjelent, mint doktorátusi értekezés, a kolozsvári egyetemen, Dulf Pétertől.

Forrás: Pallas Nagylexikon