Alexandrin vers

nyugateurópai versforma, a jambusi sorfaj hosszabb alakjainak egyike; hat, illetőleg hetedfél jambusi lábból áll s két kisebb rendből van összetéve, melyek közül az első mindig három láb, a második pedig három v. negyedfél; a sor közepén (az összeforrasztás helyén) erős és soha el nem hanyagolható metszet (caesura) van, mely e versalakra nézve nagyon jellemző. Az alexandrin hatos és hetedfeles alakja külön is előfordul, de rendesen páronként váltogatják egymást; rímje többnyire van s az is rendszerint páros, egyik pár tompa, a másik csengő rím. Az A. eredetileg román versforma, a spanyol és a francia költészetben alakult meg s mint epikai versfaj szerepelt abban a XII. és XIII. -századbeli epikában, amelynek a főhősei Nagy Sándor és Nagy Károly voltak. Innen a vers neve (,Sándor-vers`), Alexandre de Bernay (v. de Paris) Alexandre Le Grand (Nagy Sándor) című eposzáról. Vezérszerepében századokon át megmaradt; a XVII. századbeli francia klasszikus költészet korában csak növekedett jelentősége, mert az eposzon és a didaktikus költészeten kívül ez lett a dráma kizárólagos versformája is, mind a komoly, mind a víg nemben s a francia költészetnek egészen napjainkig legnépszerűbb és legjellemzőbb versalakja. Az ellentéteket kedvelő francia ízlésnek nagyon kedvez a vers két fele ily ellentétek szembeállítására, míg a pointeokat a rímek csattanósan kiemelik. A francia költészetből átment aztán e versalak a legtöbb európai irodalomba, s jelesül Németországban is uralkodó formává vált Opitz kezdeményezésétől fogva minden műfajban, míg az eposzból Klopstock a hexameterrel, a drámából Lessing az angol blank-verssel ki nem szorította; a németek azóta alig művelik s a barokk izlés emlékének tekintik. Nálunk nem honosodott meg, főleg azért, mert volt egy hasonló terjedelmű magyar epikai formánk, melynek azonban divatára s rímelésére hatása volt a francia A.-nak, nevezetesen Bessenyeiék korában. A jambusos A.-et páronként tompa és csengő rímmel Dayka kezdte művelni, de jóformán követő nélkül maradt. Példa rá Daykától:

                Engem faggyal borít  | | Kárpátnak bús melléke,

                Ez a vendég ajak | | és durva tél vidéke.

                A szép tavasz csak most | | fejté ki kellemit

                S már újra dér fedi | | megyénknek bérceit.

Egyébként amily hálás az A. a francia nyelv föltételei közt, éppen oly egyhangú és modoros némely más nyelvben, p. a németben és a magyarban is.

Semmi kapcsolatban nincs ezzel a magyar alexandrin, melyet bizonyos hasonlóságok alapján neveznek így, mert szintén tizenkét tagú sor, közepén erős metszete van, epikai forma és rendszerint rímes. Ez nem a francia A. kölcsönvétele, hanem saját zenénkből fejlett forma, mely két 6-tagú rend összetételéből alakult; a két dipodia rendesen 4-2, olykor 3-3 aprózású. Már középkori verses emlékekben ott találjuk s Tinóditól kezdve századokon át mint a históriás énekek, hősi és regényes eposzok és didaktikus versek hagyományos versformája szerepelt (Zrinyi, Gyöngyösi), sőt a mult század második felében a költészet minden ágába benyomult s a lírát is elárasztotta.

Eddig négy rímmel írták (u. n. Zrinyi-szak), de franciás iskolánk az egyhangúság e bilincseiből feloldotta s attól fogva csak párosan rímelik. A forma nehézkessége a lírai nemekben nagyon kitűnt, az A. ez általános használatban erőtlennek és terjengősnek mutatkozott s a jobb ízlés előtt rossz hírbe keveredett. Irodalmi felújulásunk idejében csakhamar háttérbe is szorult, a lírából különféle antik és modern formák szorították ki, az epikából pedig a hexameter; csak néhányan folytatták művelését, különösen a víg eposzban, mint Verseghy és Csokonai (Dorottya). Hitelét csak a negyvenes években nyerte megint vissza (miután Vörösmarty mintegy próba kedvéért egy töredékeposzt Zrinyi-szakokban írt) Petőfi János vitézében és legfőképp Arany Toldiában. Arany visszaadta e formát ősi hivatásának, Vörösmartyék hexametere és Garay nibelungi verse helyett a magyar nemzeti epika versformájává emelte, s noha már a Toldi-ban és Toldi estéjé-ben is szebben írta, mint valaha e versalak legkitünőbb művelői, Gyöngyösi és Csokonai: a forradalom után még tovább fejlesztette, dallamát a népdalokból elvont mértékek szerint kiképezte s Buda halálában és Toldi szerelmé-ben már oly művészien alkalmazta, hogy sorai méltán állíthatók a hexameter mellé. Arany az A. kéttagú ütemeit állandóan lassúkká tette, a négyeseket pedig legalább két rövid szótag közbevegyítésével gyorsakká; kiképezte a coriiambusi hajlamot a négytagú ütemekben; gondja volt arra, hogy a félsornak tipikus 4-2 aprózását gyakran váltsák fel 3-3 tagú ütemek, s gondja volt a metszet megtartására, a rímelés tisztaságára; végre a sor élére lüktetőül, olykor inverzióval is de mindig magyarosan, nyomatékos szókat helyezett. Ilyen strófa p.

                Szebb reggel az asszony, paripára szállván,

                Övezett köntössel, solyma kerek vállán,

                Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;

                Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

Forrás: Pallas Nagylexikon