Alexifarmakon

(gör.). Oly gyógyszert értettek a XVIII. századig e név alatt, mely általánosan használható lenne mint ellenszer a legkülönbözőbb mérgezések gyógyítására, tehát antidotuni universale, amilyen szer persze nem képzelhető. Ilyen szerekül tekintette az arab orvostan a bezoárköveket, azután a rinocerosz szarvát, melynek darabjait a régi francia királyok serlegeibe tették, hogy az a talán mérgezett ital hatását megsemmisítse; de készítettek abból a szarvból kelyheket is, melyek állítólag izzadtak, ha beléjük mérges italt töltöttek. E szarvakat a keletindiai szigetek lakó, ma is használják mérgezett sebek (nyílsebek, kígyómarás) kezelésére; egy darabkáját a szarvnak ecetbe mártják s a sebre nyomják. A szarvasagancs (cornu cervi sine igne ustum seu phllosophice praeperatum), elefántcsont, kígyócsontok, rákszemek, szárított békák pora, skorpióolaj mind ily csodaszerek voltak különböző népeknél különböző időkben. Növényi származékúak voltak, de viperák egyes részeit is tartalmazták az előttünk nem ismert módon készített theriaka és mithridatum; nagy hírben állottak a herba scordii s a dorstenia brasiliensis, mely utóbbit bezoar vegetabile névvel tiszteltek meg. A. volt némely ékkő is a középkorban, mint a zafír, rubin, szmaragd, granát, de főleg a gyémánt. Az aranyat is használták némelyek (chrysobezoar, bezoardicum solare), mások az ezüstöt (bezoardicum lunare).

Forrás: Pallas Nagylexikon