Alkáli
lúg, így is hívják az alkali
fémek oxidjait és hidroxidjait (tulajdonképeni alkáliák); a szó tágabb
értelmében az A. földfémek oxidjaira s hidroxidjaira is használatos (földes
alkáliák). Az A. szó arab eredetű; az arabok a hamu kilugzása utján kapott anyagot,
mely főképen kálium és nátriumkarbonátból áll, nevezték így. Az A.-ra
jellemzőnek mondották azt, hogy savakat telíteni képes, miközben pezsgés is
észlelhető. Duhamel és Markgraf (1738-ban) különböztettek meg először növényi és
ásványi A.-t (kálium és nátriumarbonát), későbben ezeket együtt nem illó (fix)
-nak nevezték, ellentétben az illó A.-val, az amoniumkarbonáttal. Black (1755)
állapította meg a karbonátok és hidroxidok között levő különbséget (amelyeket
addig összecseréltek), előbbieket nem maró, utóbbiakat maró A.-áknak nevezve
Duhamed pedig, a tulajdonképeni A.-ákra és földes A,-ákra való felosztást
állapította meg. Az A.-ákat egyszerű testeknek tartották addig, de már
Lavoisier vizsgálatai alapján úgy gyanította, hogy ezek összetettek, Davy pedig
(1807) elektromos árammal elbontva őket, s ezzel összetett voltukat teljesen
bebizonyította. (V. ö, Bázisok, Oxidok, Hidroxidok.).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|