Alkáli

lúg, így is hívják az alkali fémek oxidjait és hidroxidjait (tulajdonképeni alkáliák); a szó tágabb értelmében az A. földfémek oxidjaira s hidroxidjaira is használatos (földes alkáliák). Az A. szó arab eredetű; az arabok a hamu kilugzása utján kapott anyagot, mely főképen kálium és nátriumkarbonátból áll, nevezték így. Az A.-ra jellemzőnek mondották azt, hogy savakat telíteni képes, miközben pezsgés is észlelhető. Duhamel és Markgraf (1738-ban) különböztettek meg először növényi és ásványi A.-t (kálium és nátriumarbonát), későbben ezeket együtt nem illó (fix) -nak nevezték, ellentétben az illó A.-val, az amoniumkarbonáttal. Black (1755) állapította meg a karbonátok és hidroxidok között levő különbséget (amelyeket addig összecseréltek), előbbieket nem maró, utóbbiakat maró A.-áknak nevezve Duhamed pedig, a tulajdonképeni A.-ákra és földes A,-ákra való felosztást állapította meg. Az A.-ákat egyszerű testeknek tartották addig, de már Lavoisier vizsgálatai alapján úgy gyanította, hogy ezek összetettek, Davy pedig (1807) elektromos árammal elbontva őket, s ezzel összetett voltukat teljesen bebizonyította. (V. ö, Bázisok, Oxidok, Hidroxidok.).

Forrás: Pallas Nagylexikon