Államjavak

alatt tágabb értelemben az államtulajdonában levő összes vagyontárgyakat, szoros értelemben csak az állambevételek közvetlen szaporítására rendelt, mezőgazdasági kezelés alatt álló kincstári földbirtokokat értjük. Keletkezésük mindenütt a hódítás és első letelepedés idejére vezethetők vissza, midőn az elfoglalt országterület egy részét a vezér vagy fejedelem a maga javára tartotta fenn. Az államjószágok már a régi zsidóknál is az állambevételek között szerepeltek. A görög államokban a vámok mellett az állami ingatlanok voltak a legfőbb bevételi forrás. A rómaiknál az «ager publicus» nagyobb területet foglalt el, mint az «ager privatus». A középkori germán államokan a domániumok patrimoniális javak jellegével birtak s a fejedelmi család tulajdonában voltak. A tulajdonjog az uralkodó családot illette, azonban az államjószágok hozadéka az udvartartási szükségleten kivül az általános igazgatási kiadások fedezésére is fordíttatott. Elidegeníthetetlenségüket több német állam csak a jelen század folyamán mondotta ki, és az államjószágok némely német államban még akkor is megtartották magánjogi jellegüket, midőn a patrimoniálís területek valóságos államokká változtak, sőt még ma is vannak oly kisebb német fejedelemségek, amelyekben a régi domániumok tulajdona az uralkodó családot illeti meg.

Hazánkban a patrimoniális államszervezet ismeretlen levén, az állami fekvőségek kezdettől fogva nemzeti javak voltak. Azt, hogy Magyarországban már a vezérek korában is lettek volna Á. jellegével bíró fekvőségek, adatok hiányában nem lehet állítani, habár egyes történetiróink: (Kollár Pray, Katona, Engel, Horváth M.) már az őskori államszervezet idejében létezett állami fekvőségekről emlékeznek meg. Az azonban kétségtelen, hogy a Szent István-féle várszerkezetben szerepelt várak s a hozzájuk tartozott jószágok valóságos Á. természetével birtak és Szent István törvénye (II. 6) szerint elidegeníthetetlenek voltak. III. Ilonorius pápa emlékeztette II. Endrét, hogy az ország jogainak, a korona méltóságának s jövedelmeinek épségben tartására megesküdött. tehát az elidegenített jószágokat visszaveheti. A XIII. századból származó okmányok a törvényekkel ellenkező adományoknak az ország tanácsára történt visszavételéről s az országnagyok meghallgatásával osztogatott adományokról tesznek említést. Törvényeink (1222. 22.; 1231. 32.: 1608. 15. és 22. koronázás előtt) kikötik, hogy a király ok idegeneknek földbirtokot ne adományozzanak. A magszakadás vagy hűtlenség címén a szt. koronára visszaszállott uradalmakat és jószágokat, az úgynevezett kincstári vagy kamarai javakat a király tetszése szerint ismét más hazafiaknak adományozhatta, ellenben a koronai javakat, vagyis egyenesen a szent koronához tartozó javakat, melyek hozadékára és igazgatására a király ugyan szintén teljes joggal birt, törvényeink(1514. 1 -3.; 1608. k. e. 22.; 1609. 54.; 1622. 46.: 1715. 104.; 1790. 7. t.-cikkek) szerint az országgyülés beleegyezése nélkül bármely címen zálogba adni, elcserélni vagy elidegeníteni nem volt szabad. Az állambevételek legnagyobb részét századokon keresztül mindenütt az Á. szolgáltatták. A középkorban s az újkor első két századában a fejedelmek a haza körül szerzett érdemeket az államjószágok haszonvételének adományozásával jutalmazták, a közigazgatási teendőket végző tisztviselőket a domániumok termékeivel és haszonélvezetével dijazták, s az udvartartás szükségletének nagy része is az Á. hozadékából nyert kielégítést. Azonban minél jobban szaporodtak az államkiadások, annál jobban csökkent az államjavak pénzügyi jelentősége, s az eredetileg legfőbb bevételi forrás idővel a legjelentéktelenebbé vált. A szoros értelemben vett államjavakból jelenleg csak Porosz-, Bajor-, Szászország, Württemberg és Oroszország szereznek tetemesebb bevételt. A régi domániumokat a művelt államokban (kiváltképen Németországban, Belgiumban, Dániában, Olaszországban, Hollandban, Magyarországon Svédországban, Ausztriában) az államvasutak helyettesítik. Csakhogy amíg a domániumok célja tisztán bevételszerzés volt, addig az államvasutak túlnyomóan a nemzetgazdasági érdekek szolgálatában állanak.

Az Á. elidegenítésének feladványa feltétlen értelemben nem oldható meg, mert habar a nagy kiterjedésü kincstári uradalmak a mezőgazdaság fejlődését feltartóztatják, a földbirtok feldarabolását és ezzel együtt a föld népének szaporodását megnehezítik, a nemzeti jövedelem emelkedését megkötik, a kormányt tulajdonképi feladatainak teljesítésében hátráltatják, az állambevételek szabályosságának hátrányára vannak, sőt a népjogok csonkítására, nemzetellenes politikai célokra s képviseleti rendszer mellett a. népakarat kifejezésének meghamisítására is felhasználhatok; lehetnek esetek, amelyekben az állami fekvőségek megtartása teljesen jogosult. Ahol a belterjes földmívelés feltételei még nincsenek meg, a nemzeti ingatlan kevésszámú nagybirtokos közt van megosztva, a mezőgazda értelmisége és leleményessége, valamint a közvetlen érdekeltség által serkentett nagyobbfoku munkásság az általában nagyon kezdetleges gazdasági viszonyoknál fogva az állambirtokok elidegenítése után sem hatályosulhatnak, vagy ahol előrelátható, hogy az állami uradalmakat az ország nemzetiségi és politikai viszonyai iránt ellenszenves érzületü és pusztán nyerészkedő vágy által vezérelt külföldi tőkepénzesek szereznék meg: az elidegenítést csak mint a sanyaru pénzügyi viszonyok által követelt egyik utolsó kisegítő eszközt lehetne menteni. Nehány állami birtoktestnek megtartása mintagazdaságok, ménesek, juhászatok stb. alapítása s a helyes gazdálkodási nézetek terjesztése céljából még előrehaladott műveltségi fokon is kivánatos lehet. Ha a fenforgó viszony ok az elidegenítést kivánatossá teszik, az elárusításra a legkedvezőbb értékesítéssel kecsegtető időpontot kell választani. Nem tanácsos továbbá az állami birtokokat tömegesen áruba bocsátani, mivel a tömeges elidegenítés az árképződés természetes törvényénél fogva az eladási árt lenyomja. Az Á. eladásából befolyó összegeket csak adósságtörlesztésre vagy oly termékeny célokra szabad fordítani, amelyeknek előnyeit az utókor is élvezni fogja. Ha rendkívüli viszonyok következtében oly szükséglet támad, amely az államhitel józan felhasználásának elvei szerint államkölcsönnel felezhető és a szükség vagy célszerüségi szempontok az Á. elidegenítését követelik, az Á. eladási árát az ily természetü szükséglet kielégítésére is méltán fordíthatja a kormány, mert az elidegenítés ebben az esetben adósságcsinálást pótol. De a folyó rendes kiadásokat fedezni az Á. árából, a legfonákabb gazdálkodás.

Az államkincstár mezőgazdasági birtokait vagy házilag kezelheti vagy haszonbérbe adhatja. Néhány német államban mint átmeneti rendszer a házi kezelés és haszonbérbeadás között-a szavatossági igazgatás is alkalmazásban volt. Kifejlődött gazdasági viszonyok közt az idői bérlet a legmegfolelőbb kezelési rendszer. A bérleti rendszer a kormányt sok kezelési és ellenőrzési teendőtől menti fel, nagyobb és biztosabb bevételt nyujt, a kincstárt az üzleti tőkétől s az ellenőrzési költség nagy részétől megkiméli és ami legtöbbet nyom, annyiban a pénzügyi és közgazdasági érdekek összegyeztetésére szolgál, amennyiben egyrészt az Á. hozadékát emeli, másrészt pedig a magánkereseti tevékenységet fejleszti s az állambirtok átmenetelét a magántulajdonba előkészíti. A népélet alsó szakában, amidőn a belterjes mezőgazdaság feltételei hiányzanak, továbbá a bevétel bizonytalanságát a csekély igényekkel biró államháztartás elviselheti, a kezelőtisztek közönye az úgyis kezdetleges gazdálkodásnak keveset árt s az államkiadások legfőbb ága, a fejedelmi udvartartás, az Á. termékeiből nyer ellátást, a házi kezelés a legtermészetesebb gazdálkodási rendszer. A magyar állambirtokok, és pedig úgy a mezőgazdasági uradalmak, mint a kincstári erdők, az alkotmányunk helyreállítását megelőző időben a cs. kir. kerületi pénzügy igazgatóságok kezelése alatt állottak. A magyar kormány az Á. igazgatását az 1867.-ik évben felállított jószágigazgatóságokra ruházta. A hetvenes évek folyamán, majd ismét az 1881.-ik évben, amidőn a kincstári erdők igazgatásának vezetését a pénzügyminisztertől a földmívelési miniszter vette át, több jószágigazgatóságot feloszlattak, és most az eladásra kijelölt mezőgazdasági birtokok a pénzügyminisztérium vezetése alatt működő ó-budai, aradi és temesvári jószágigazgatóságok általkezeltetnek, amaz állambirtokok igazgatásával pedig, amelyek telepítési célokra vagy más okból továbbra is az állam tulajdonában fognak maradni, a földmivelésügyi minisztérium felügyelete alatt a gödöllői és pancsovai jószágigazgatóságok, a rékási tiszttartóság s a Herkules-fürdő gondnoksága vannak megbizva. Ezeken kívül a zágrábi pénzügyigazgatóság, a nagybányai bányaigazgatóság, a szlatinai, zalatnai és maros-ujvári főbányahivatalok és nehány kisebb birtok kezelésére nézve egyes pénzügyigazgatóságok is végeznek jószágigazgatói teendőket. A mezőgazdasági kincstári birtokokon, kivéve a 12 ezer holdat tevő gödöllői uradalmat, melvnél a házi kezelés van érvényben, a hosszabb időtartamra szóló bérleti rendszer áll fenn. A magyar Á. nagyobb arányu elidegenítése az 1880.-ik évben vette kezdetet. Az összes mezőgazdasági állambirtokok terjedelme az 1880.-ik év végén 635,700 kataszteri holdra rugott. Az 1881.-ik évtől 1890 végéig 53,7 millió frtért 256.753 hold Á. adattak el, tehát a mezőgazdasági kincstári birtokok terjedelme az 1890.-ik év végén 378,947 holdat tett. Az Á. (mezőgazdasági birtokok, italmérési, halászati, vásártartási, rév- és malomjogok, korcsmaépületek, lakházak stb.) eladásából az 1880.-ik évtől 1890 végéig a telepítvényesek által fizetett vételárakkal s a maradvány- és irtványföldek váltságdijaival együtt 63 millió forint folyt be. A magyar mezőgazdasági állambirtokok hozadéka a birtokeladások következtében jelentékenyen megapadt. Az évi tiszta eredmény 1868-tól az 1883.-ik év végéig 2,3 és 4 millió frt közt, 1884-től 1889-ig 1,3-1,6 millió közt ingadozott, s az 1890.-ik évben már csak 787 ezer forintot tett.

Forrás: Pallas Nagylexikon