Álom

(somnium). Alvás közben, kivált az ébredés felé, mikor az öntudat kezd feléledni, de még csak zavartan működik, e működés tévelygésekben, hallucinációkban jelentkezik, melyeket álmoknak nevezünk. Míg ébrenlétkor képzeleteink öntudatunkra jutnak, addig alvás közben többnyire objektiv érzésekként jelentkeznek. Az álomban öntudatunk működése zavart bizonytalan és azért nagyok ilyenkor tévedéseink. Álmodunk régen meghalt emberekről s e közben tökéletesen megfeledkezünk arról, hogy azok meghaltak. Felette rövid idő alatt hosszu történetet vélünk átélni; azt hisszük, hogy valamely talányt helyesen fejtettünk meg és csak a felébredés után győződünk meg tévedésünkről. Vakok még évek mulva is azt hiszik, hogy látnak álmaikban. Vajjon alvás közben folytonosan álmodunk-e, vagy csak az ébredés felé, az el nem dönthető, minthogy, ha az álomra vissza nem emlékszünk, az még éppen nem szolgálhat annak bebizonyítására, hogy nem álmodtunk; álmát el is felejti az ember, arra esetleg csak vissza nem emlékezik, bár álmodott. Azok az egyének, akik álmaikra figyelni szoktak, felébredés után rendesen visszaemlékeznek reájuk, mig azok, akik álmaikra nem ügyelnek, rendesen abban a véleményben vannak, hogy nem is álmodtak. Az álmokra érzékszerveinkre történő ingerhatások, v. napközben. átélt események adják meg rendesen az impulzust. Hangok, különböző szagok, vagy bőrünkre beható ingerek lehetnek különböző álmok okozói. Igy, ha kényelmetlen helyzetéből testünket elmozdítjuk, hogy más helyzetbe hozzuk, nem ritkán azt álmodjuk, hogy mélyen lezuhanunk. Nehéz lélekzés, szivszorulás sajátszerüen aggasztó álmok okozói. Az alvó úgy érzi, mintha valamely állat v. szellem feküdnék rajta s az ezzel járó félelem alatt kiáltani, megmozdulni nem képes. Ismeretes, hogy az álmoknak régen és sokan ma is mennyire nagy fontosságot tulajdonítanak. Valószinü, hogy az első fogalmakat az öröklétről, talán a hitröl magáról is az álmok ébresztették az emberekben. A legtöbb műveletlen ember vagy valónak tekinti álmait, vagy legalább jóslatot lát bennök. Mikor meghalt kedveseikkel álmodnak, azt hiszik, hogy ezek meglátogatták őket; mikor álomképeik különböző vidékekre viszik, azt hiszik, alvásközben lelkük járt ott. Az álmok jóslatként jelentkezéséről való hiten alapulnak a ma is használatos babonás álmoskönyvek. Már a régi zsidók és görögök is azt vélték, hogy álmaikban istenök a jövőt tudatja velök. V. ö. Scherner, Das Leben des Traumes, 1861; Volkelt; Die Traumphantasie; Maury, Le sommeil et les reves, 1877; Wundt, Grundzüge der physiologischen Psychologie, 1887.

Az esztétikában

az á. a költői képzelettel és alkotással rokon lélektani állapot, mely gyorsan változó s ellentétekben gazdag képeivel néha a költészetnek főleg a romantikus iránynak mintaképül is szolgált. Az Á.-ot mint a poézissal rokon lélekállapotot gyakran szépítő elem gyanánt is felhasználták a művészetben. Nemcsak az Á. szép, hanem néha maga az alvó is szépül, ha gyönyörü képzetek játszanak a felszabadult agyban. Remekművet alkotott Calderon «Az élet álom» címü mélyeszü drámájában, minek megfelelő ellenpárját Grillparzer «Az álom élet» címü színművében alkotta. Az Á.-mal rokon az álomlátás, mely részint a szomnambulismussal, alvajárással határos, részint pedig a képzelő tehetségnek oly élénkségét jelenti, hogy nyitott v. félig behunyt szemmel is csodásképeket látunk magunk előtt mintegy megtestesülve elvonulni. Alvajáráshoz hasonló Kleist «Heilbronni Katicá»-jának állapota, az álomlátást, viziót pedig Shakespeare gyakrabban használja p. «Caesar»-ban, «III. Richárd»-ban. Az álomlátástól, viziótól különbözik a hallucináció, káprázat.

Forrás: Pallas Nagylexikon