Anapesztus

(gör.), párosrészű emelkedő ütemfaj, a daktilus ellentéte: két rövid szótagból álló tézis után következik benne az egy hosszú tagban maradó arzis, a két rövid szótag azonban néha összevonható, viszont az antik verselés gyakran az arzist is felbontotta két rövid szótagra. Az anapesztusi ritmus a tézisből pattan fel az arzisra, minden üteme új meg új roham, mellyel mintegy ki akarja magát kűzdeni, s ebben különbözik a szintén párosrészű de ereszkedő daktilustól, mozgása viszont élénkebb, táncolóbb, hathatósabb, mint a szintén emelkedő, de páratlanrészű és apróbb ütemű jambusé. A görögöknél induló ritmusul szolgált, kisérve a spártai csapatok menetét s a drámai karok mozgását, de a gyászdalokban is szerepelt. A görögök két ütemet véve egy metron-nak, ezzel mértek A. soraikat. Legyakoribb volt a dimeter (= 4 A. láb) és ennek csonkája a paroimiakos, mely a dimeteres szerkezetek zárósorául szerepelt, továbbá e kettő összetétele a csonka tetrameter. A.-nak nevezik még az aprózott jambust is, ha t. i. a jambusi sor egyik-másik lába három tagúra bomlik fel, mert metrikai képlete, de azért zenei értéke csak annyi, mint egy jambusé, azaz ez az anapesztizált jambus. A modern A. (a német költészetben mint ütemelőzős daktilus) részint szakozatlanul, részint különböző szakformákká alakítva, izgalmas jellegű lírai költeményekben és balladákban szerepel. Nálunk Földi és Verseghy honosították meg, s azóta sok költőnk írja, rendszerint rímmel. Ismert példái: Petőfitől Szeptember végén, Czuczortól Szondi, Aranytól Szondi két apródja stb. Érdekes, hogy mi a német költészetből átvett A.-kat (mint a daktilusokat is) nem német jellegük szerint vettük át, hanem a korábban meghonosodott antik daktilusok módjára; a német A. ³/₄ ütemű, a mienk a ²/₄, az 3, ez 2 lépésnek felel meg. Egyébiránt az A. a modern négy fő sorfaj közt a legkevésbbé gyakori.

Forrás: Pallas Nagylexikon