Anatomia

művészi tekintetben. A festőnek is, de különösen a szobrásznak, aki az emberi alakot egész testi kiterjedésében utánozza, szükséges ismerni az élő alakok organizmusát, kivált a testnek és a tagoknak alkatát és a mozgásokat, melyeket azok végeznek. Szóval a szobrásznak szüksége van arra a tudományra, melyet anatomiának nevezünk. De az orvosi értelemben vett anatomia nem felel meg a művészet igényeinek, amennyiben amaz az egészséges testet azért tanulmányozza, hogy attól a beteget megkülönböztesse és meggyógyítsa. A test külső formái és a kapcsolat azoknak belső alkata közt az orvosi A.-t kevésbbé érdeklik.

Ebben rejlik a külömbség a kétféle anatomia között, s ebből következik a művészeti anatomia meghatározása. A művész nem a szétboncolt hullát v. annak egyes részeit utánozza, hanem az élő alakot, annak külsejét, amint megjelenik. A művészeti A. tehát kiválóan a formák anatomiája.

De minthogy a művésznek nem elégséges, ha a nyugodt helyzetben levő testnek formáit ismeri, hanem ismernie kell a formákat, azoknak változásait, melyek a testnek és az egyes tagoknak mozgása közben előállanak és tudnia kell, hogy mi okozza a mozgó test formáinak átalakulásait, hogy melyek azok a belső és külső föltételek, melyeknél fogva az emberi testalkat külső formái egy bizonyos mozdulatnál olyanok és nem másfélék. Ebből következik, hogy a művészeti anatomiát a szervek, kivált az izmok funkciójára vonatkozó fiziologiai és fiziognomiai ismeretek egészítik ki. Kell, hogy a művész biztosan bírja ez ismereteket, amidőn valamely művet alkot. Önként érthető, hogy az ilyen nehéz és bonyodalmas tudomány, mint a művészeti A., századok fáradságának az eredménye. Az ókori görögök nem boncolták föl az emberi testet, sem orvosi, sem művészeti tanulmányok céljából. Ezt törvények tiltották. A befejezett szobrászati alkotások azonban kétségtelenné teszik, hogy volt anatómiai ismeretök, csakhogy az nem nyugodott a mai értelemben vett tudományos alapon. Az athénei Parthenon oromfalát diszítő csoportban az ülő férfi alakja, azután a Diskusvető Myrontól, a Dionysost tartó Hermes Praxitelestől, az Apoxiomenos Lysippostól, a Gladiator Agasiastól, vagy a Laokoon-csoport, mind oly befejezett alkotások, hogy elismert hírű anatomusok tanúsága szerint a legszigorúbb vizsgáló sem talál rajtuk legcsekélyebb anatómiai v. fiziologiai hibát sem.

Ki nem egyenlíthető ellenmondásnak látszik ennélfogva e két körülmény, hogy t. i. a görög szobrászok művei oly bámulatosan pontosak A.-i tekintetben, noha sem ők, sem orvos kortársaik boncolás útján nem tanulmányozták az emberi testet. Az ellenmondás azonban csak látszólagos, s azonnal megszűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy a görög művésznek milyen sok alkalma volt az emberi testet, annak legváltozatosabb mozdulatait megfigyelni, tanulmányozni. Ily empirikus úton éppen oly szabatos ismereteket szerezhettek, amilyeneket ma az anatómiai és fiziologiai tanulmányok nyújtanak a művésznek. Kétségtelen hogy a gymnasium, a palaestra nagy hatással volt a görög szobrászatra. Az olimpiai győző jutalmul pálmagallyat, koszorút és díszes agyag edényt kapott, de azonfölül, s ez volt a legnagyobb dicsőség, szobrot is emeltek a győzelem emlékeül, és e szobor a győzőt ábrázolta. Pausanias (VI. 18. 7) szerint az 59-ik olimpiaszban (Kr. e. 540) Praxidamas volt az első és a 61-ikben (Kr. e. 532) Rhixibios a második, kinek győzelme alkalmából szobrot emeltek. Ezek a szobrok igen kezdetlegesek voltak, talán alig emberi formájú jelek fából melyekre a győző nevét és hazáját fölírták. Későbben is, midőn az emlékek inkább emberi alakot öltöttek, nem volt szabad hasonlítaniok a győzőkhöz, csak akkor, mondja Plinius (H. N. 34. 16.), ha háromszor győztek, engedtetett meg, hogy a művész tagjaikat hűen adja vissza a szoborban. Ily esetben a szobrász köteles volt a gvőzőt testalkatának formáiban és méreteiben hasonlónak ábrázolni. A játékok bírói ügyeltek a szobrokra is, s minden szobrot, mely p. nagyobb méretű volt az eredetinél, visszavetettek. E szigor következtében a szobrász kénytelen volt a győző testét, a test fölületének minden részleteit pontosan megmérni. Ez az eljárás pótolta a tulajdonképeni A.- t és útját egyengette Polykleitosnak, aki az emberi testalkat művészeti célból való tanulmányozásának a módszerét tudományos alapra fektette. Plinius mondja, hogy szobrot készített, melyet a művészek kánonnak, t. i. szabálynak mondanak, s azt mint törvényt, zsinórmértékül használják művészetükben. E szoborhoz Polykleitos szöveget is írt, mely azt értelmezte.

Polykleitos kánon-szobrán tehát meg volt állapítva az emberi test részeinek szimmetriája, vagyis méretei egymással kölcsönösen összehasonlítva. Sok tény bizonyítja, hogy a görögök ezt értették szimmetria alatt. Hasonlóképen van néhány adoma, mely a szobrászatnak e téren Polykleitos előtt végzett tanulmányait és eljárását megvilágítja. Theodorosz és Teleklesz, az egyik Számosban, a másik Ephesosban készítette el egy Apollón-szobor felét és a két fél jól összeillett. Ez csak úgy érthető meg, hogy a két művész egy és ugyanazon szimmetria szerint dolgozott. Pythagoras, a rhegiumi születésű szobrász, Herakles testalkatának szimmetriáját a lábnyom hosszából számította ki. Általánosan ismeretes ez a kifejezés: «Ex ungue leonem».

A szövegben, melyből vétetett, az mondatik el, hogy Phidiasnak elég volt, ha az oroszlán körmét látta, abból meghatározta az oroszlán testalkatát.

Van két metszett kő, melyek egyikén Prometheus szétszedett tagokból szobrot állít össze, a másikon egy álló alakot zsinórral mér. Mind a kettő híven tünteti fel a görög szobrászati eljárást a mérés körül, vagyishogy a görög szobrászat nem a belső A.-i szerkezet után indult, hanem a test fölszínének formáit tanulmányozta és mérte. Ebből állott a görögök művészeti anatomiája.

A középkor művészeti fölfogása a természet behatóbb tanulmányozását, ennélfogva a művészeti anatomia fejlődését is kizárta, a művészek legfölebb geométriai szerkesztésű vonalak segítségével könnyítették az emberi alak szabatosabb rajzát. A renaissance művészete annál nagyobb odaadással tanulmányozta a természetet. Vasari szerint Antonio Pollajuolo volt az első, ki hullákat boncolt, azokat tanulmányozta; utána valóságos szenvedéllyel és fényes eredménnyel űzte az anatómiai tanulmányokat Leonardo da Vinci és Michel Angelo (l. az ábrákat). Az utóbbit éjjel, a fölvágott hullába illesztett gyertya világánál anatómiai tanulmányai közben tűnteti föl egy sajátkezű rajza az oxfordi gyűjteményben. Példájuk hatása alatt az anatomia tanulmányozása művészeti célból általánossá lett és lassanként kifejlődött a művészeti A., mint külön diszciplina - Anatomia orvosi tekintetben, l. Boncolástan.- A. növénytani értelemben, l. Alaktan.

Forrás: Pallas Nagylexikon