Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Andrássy... ----

Magyar Magyar Német Német
Andrássy... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Andrássy

1. Antal (csikszentkirályi és krasznahorkai báró), rozsnyói püspök, szül. Románfalván, Nyitram. 1742 okt. 28. Meghalt 1799. november 12. Latin munkái maradtak. Apja A. György báró volt. Tanulmányait Nyitrán kezdte és Kassán végezte; 1760-ban a jezsuiták közé lépett. A szerzet föloszlatásakor visszavonult a krasznahorkai várba, mígnem 1776-ban a rozsnyói püspökség fölállíttatván, a káptalan tagjává, majd nagypréposttá s 1780-ban püspökké nevezték ki; ezt a kinevezést a többi kitüntetésekkel együtt a m. kir. egyetem megnyitási ünnepélyén jun. 25. hírdették ki.

2. A. Dávid, a Nógrádmegyében letelepedett családból, szül. 1762-ben, megh. 1813 aug. 27-én. A katonai pályán felvitte az ezredesi rangig, kitűnt Aspern mellett, amiért a Mária Terézia-rendjelt kapta; 1809-ben őrnagy volt a megyei inzurrekció hadosztályában. Elesett Drezdánál (Wurzbach, Biogr. Lexikon I. 34.).

3. A. János, báró, tábornagy, szül. Fejérmegyében 1750-ben, megh. ugyanott, Szt.-Péteren; 1817 dec. 15-én. Kitünt a franciák ellen vívott háborúkban, különösen 1800 máj. havában Breisachnál, hol félszázad huszárral tízszer annyi ellenséget visszaszorított. Ezért a Mária Terézia-rendjelt kapta jutalmul.

4. A. Károly (de Szent Király), tábornok, szül. Gömörmegyében 1713-ban, megh. 1782-ben. 1743.-ban lépett be a Nádasdy-huszárezredbe, kitűnt Kollinnál, Leuthennél, Kunersdorfnál, de különösen - mint ezredes - Landshut-nál (1760), hol az ezred élén egy porosz zászlót, 2 ágyút és 500 embert foglyul ejtett. Mária Terézia érdemei elismeréséűl a grófi ranggal tüntette ki. (1779 dec. 17.)- Wurzbach, Lexikon I- 34.).

5. A. György gróf, államférfiú, született 1797 február 5-én, meghalt Bécsben 1872 dec. 17-én. A család ifjabb ágából származott. A. István grófnak és Festetich Mária grófnőnek volt a fia. Csatlakozott Széchenyi hazafias törekvéseihez és 1825 novemberben 10000 frttal járult az akadémia alapításához, melynek mindvégig egyik igazgatója maradt. Az 1825-27-iki országgyűlésen Gömörmegyének volt követe. 1833-ban névtelenül német röpiratot adott ki, melyben a reform mellett tört lándzsát, de a történelmi alapok megtartásával. A budapesti lánchíd építésének előkészítésére Széchenyivel Angliába utazott és ez utazás eredményeit a két gróf együtt bocsátotta közzé egy nagyon becses, magyar és német nyelven kiadott jelentésben. Ez időben vette nőül Königsegg-Aulendorf Franciska grófnőt.

Mint Sárosmegye főispánja egyik főtámasza volt a mérsékelt konzervativ pártnak. A szabadságharc után különösen az ország gazdasági fejlesztése érdekében fejtett ki nagy munkásságot. Egyik elnöke volt a gazdasági egyesületnek, elnöke a tiszavidéki vasúttársaságnak és a felsőmagyarországi bányászegyesületnek. Vasgyárai nagy hírnek örvendettek. 1861-ben újra főispán, 1863-ban pedig Apponyi után országbíró lett. Betegsége lemondásra kényszerítette e méltóságról és visszavonulásra bírta a nyilvános élettől. Mindvégig híve maradt konzervatív elveinek, de igazságos és hazafias viselkedése miatt köztisztelet vette körül. V. ö. Vasárnapi Újság 1859, 40, és 1873. 3. sz.

6. A. Gyula gróf, egyike a legkiválóbb magyar államférfiaknak, Andrássy Károly gróf és Szapáry Etelka fia. Szül. Kassán 1823 március 3. Megh. Voloscában 1890 február 18. Igen gondos, hazafias nevelésben részesült és tanulmányai befejezése után beutazta Nyugateurópát. Minden iskolai képzésnél fontosabb volt azonban reá nézve ama korszaknak, melybe ifjúsága esett, mozgalmas, haladásért, nemzetiségért, emberiségért felbuzduló közszelleme. Az ifjú A., kinek apja is az ellenzékhez tartozott, fogékony lélekkel magáévá tette a kor eszméit, melyek hosszú, kűzdelmes és viszontagságos pályáján mindvégig kalauzolták. Még az ifjúkor szórakozásai közt sem feledkezett meg szelleme kiműveléséről, politikai hivatásáról. Különösen nagy hatással volt reá Széchenyi István, ki 1845. a Tisza-szabályozás megindításakor ismerkedett meg vele és ki benne a jövendőlátó szemével felfedezte a rendkívüli tehetséget. Beszélgetés közben a jövő nádort üdvözölte az ifjúban, Az alig 22 éves főúr mint a felső-szabolcsi Tisza-szabályozó társaság elnöke kezdte nyilvános pályáját. De az anyagi érdekekkel való foglalkozás s Széchenyi hatása nem térítették őt el a közjogi küzdelmektől. A «Pesti Hirlap»-ban 1846-ban megjelent több cikkében igen erősen foglal állást az adminisztrátori rendszer s így a kormány ellen.

Zemplénmegye az 1847-48. országgyűlésre őt küldte követéül, Lónyay Gáborral együtt, igen szabadelvű és ellenzéki utasítással. Az adminisztrátori sérelem tárgyalásakor és egyéb kérdésekben is híve maradt az ellenzéknek és ettől őt még Széchenyi sem bírta eltántorítani. Férfias jelleme és éles látása már akkor nagy tekintélyt biztosítottak neki. Az általános szabadelvű eszmék mellett nem feledkezett meg a magyar nemzetiség fentartásának biztosítékairól sem, mint azt a honossági és választási törvények alkalmával tartott beszédei bizonyítják. Az 1848-ki országgyűlésen mint Zemplénmegye főispánja már a főrendeknél foglalt helyet, de mihelyt a horvátok betörésének híre jött, fegyvert ragadt s megyéje nemzetőrségének élén küzdött. Résztvett a pákozdi és a schwechati csatákban, majd, mint Görgey segéd-tisztje, a győzelmes tavaszi hadjáratban. Midőn az a reménye, hogy ez a szabadságharc, mint a régebbiek, a nemzet jogait megerősítő békével fog végződni, nem ment teljesedésbe, a forradalmi kormány megbízásából Konstantinápolyba ment, hogy ott a török-oláh területre szorított honvédek számára ugyanazokat az előnyöket eszközölje ki, mint amelyekben a porta addig az osztrákokat részesítette. Küldetésének csakhamar véget vetett a magyar ügy bukása, de működését tovább is folytatta, midőn az orosz és osztrák udvarok a magyar menekültek kiadását követelték. Így diplomáciai tevékenysége ugyanazon a téren, Keleten kezdődik, hol később a legnagyobb eredmények elérésére volt hivatva. Konstantinápolyból Londonba majd Párisba ment, itthon pedig Pesten, azalatt az Újépület mellett a szabadságharc ügyének tett szolgálatai miatt 1851 szeptember 21-én a főbb bujdosókkal együtt in effigie felakasztották.

Külföldi tartózkodását a nagy nyugati államoknak, különösen Franciaországnak tanulmányozására, viszonyaik megismerésére használta fel. Élénk részt vett a társas életben, de éleslátása fölfedte a második császárság gyöngéit és belső fogyatkozásait annak minden külső pompája és sikerei dacára. Párisban vette nőül Kendeffy Katinka grófnőt. Száműzetéséből 1858 elején tért haza. Nagy súlyt helyezett mindig arra, hogy nem kért amnesztiát és az emigrációval való összeköttetését fenn is tartotta mindaddig, míg alkotmányosabb állapotok nem következtek. Hazatérve élénk részt vett a közéletben, társadalmi téren, majd megyéjében s az 1861-iki országgyűlésen. A neki Vay kancellár által felajánlott főispánságot nem fogadta el, a konzervatívokkal minden közösséget visszautasított. Annál erősebben ragaszkodott Deák Ferenchez és a felirati párthoz. 1861 május 25-iki nagy beszédében már igen jellemző a külügyi viszonyoknak előtérbe állítása. «A történet azt mutatja, hogy soha nem volt Ausztria erősebb, mint midőn a dualizmus fennállott és soha nem volt gyengébb, mint mióta az erőszakkal megszűntettetett.»

Hazánk szabadsága és alkotmányos joga az ő felfogása szerint legfőbb biztosítója a monarkia nagyhatalmi állásának. Az országgyűlés feloszlása után nem szakította meg összeköttetését Deákkal és pártjával, és nem szűnt meg a kiegyezés létrehozása körül fáradozni. Az 1865-iki országgyűlés őt választotta meg első alelnökének, és a kiegyezés szövegezésére kiküldött bizottságnak ő volt elnöke. Egyéniségét különösen két téren érvényesítette. A delegációk hatáskörének és tanácskozási módjának megalapításánál a két delegáció lehető legteljesebb elválasztása mellett tört lándzsát és e tekintetben tovább ment Deáknál. Másrészt a nagyhatalmi állás erős hangsúlyozása által 1866. febr. 20-án vezérének szándékain túlmenve igyekezett útját egyengetni a kiegyezésnek az uralkodó megnyerése által. Már akkor őt tartották az egyetlennek, ki a hazafias eszméket az udvar körében is érvényre bírja juttatni. A königgrätzi csata után Deákon kívül az uralkodó őt is felszólította véleményadásra. Ő első sorban az alkotmány helyreállításának és a minisztérium kinevezésének szükségét emelte ki. Előkelő részt vett a kiegyezést megelőző tárgyalásokban Belcredivel és Beusttal. Ezek befejezése után a király 1867 febr. 17-én őt nevezte ki magyar miniszterelnökének. Deák őt ez alkalommal «az isteni kegyelemtől Magyarországnak adott providenciális államférfiúnak» mondotta.

A kinevezésekor nyilvánuló általános örömet még fokozták a koronázás és az azt követő királyi tények, melyek fényesen bizonyították a korona és nemzet közt való belső viszony helyreállítását. Mint miniszterelnök A. határozottsága, erélye, de épp úgy szeretetreméltósága és szellemessége, valamint kiváló parlamenti ügyessége által imponáló állást teremtett magának. Helyzetét megnehezítette, hogy a kormányelnök nem volt egyúttal pártvezér, hanem az országgyűlésen továbbra is Deák tekintélye maradt az uralkodó. Határozottságra egyaránt szükséges volt a kiegyezést hazafias aggodalmakból megtámadó elemek és az annak konzequenciáit le nem vonó katonai és bureaukratikus körök ellenében. A belügyek vezetését inkább minisztertársainak engedte át, maga a katonai ügyekre és a külügyi helyzetre fordította figyelmét. Mint honvédelmi miniszternek döntő szava volt a véderőtörvény megállapításában és a honvédség szervezésében. A határőrvidék egyesítését ő maga élete legnehezebb munkájának nevezte. Folyton érintkezett Beusttal, s különösen a keleti ügyek alakulását kísérte nagy gonddal. A német - francia háború kitörésekor a monarkia neutralitása mellett foglalt határozottan állást és 1870 július 28-iki beszédében erélyesen protestált ama föltevés ellen, mintha a monarkia érdekében volna visszaszerezni Németországban elveszett állását. Midőn Oroszország 1870 őszén felmondta a párisi békének a Fekete tenger semlegességére vonatkozó pontját, Oroszország ellenében határozott, a végletektől sem visszariadó politikát javasolt. Midőn Ausztriában bonyolultak a viszonyok és Hohenwart kormánya a cseh közjog elismerése által veszélyeztette a dualizmust, mihelyt alkalom nyílt, beavatkozott, és ez irány bukását különösen az ő befolyásának és a korona tanácsában előadott okai meggyőző voltának tulajdonították.

Hohenwart bukása után tarthatatlanná vált Beust kancellár állása is. Az uralkodó A.-ra bízta a külügyek vezetését. A magyar miniszterelnöki polcot Lónyay Menyhért foglalta el. Andrássy mint külügyminiszter korszakot jelöl a monarkia külügyi vezetésének történetében. A Habsburgok birodalma mindaddig nem mondott le végkép római császári eredetéről. Azonosította magát Európaszerte a legitimitás és a katolikus egyház eszméivel és népeinek jólétét és vérét az olasz és német hegemónia ügyének áldozta fel, ellenségévé téve mindenütt a népeket. Olaszországi és német politikája fölött pálcát tört a sors. Még egy terület volt Európában, hol a nemzetek jegecesedésének processzusa nem ért véget, hol az volt a kérdés, önálló nemzetek fejlődnek-e a bomladozó török birodalomból, vagy az orosz zsarnokság fogja-e felváltani a törököt? A balkánfélszigeti népek iránt az osztrák politikának soha sem volt érzéke: vagy útját akarta állani Oroszországnak a török érdekében, vagy megosztozni az orosszal a zsákmányon. Most meg kellett emlékeznie arról, hogy a magyar király természetes és hagyományos megvédője e népeknek, úgy a török elnyomóval, mint az önző és ármányos orosz felszabadítóval szemben. A dualizmus megalkotása óta más történeti szerepe nem igen jutott a monarchiának. A. kormánya bebizonyította, hogy kész levonni a megváltozott viszonyok következéseit.

A. kormányra jutásakor a monarkia egészen izolálva volt Európa nagyhatalmai közt. Az egymást követő zavarok és a szerződési kisérletek meghiusulása nagyon ártottak tekintélyének. Beust nem volt képes azt helyreállítani. A. előbb a német császársághoz közeledett, miben Beust már irányt adott, majd barátságos viszonyokat létesített az orosz és olasz udvarokkal is. Egymást érték a császár- és királytalálkozások Berlinben, Bécsben, Pétervárott és Velencében. Midőn 1875-ben zavarok ütöttek ki Boszniában, az A. által kidolgozott jegyzék, mely közigazgatási reformokat sűrgetett, de a porta területi épségét nem érintette, szolgált eleinte a tárgyalások alapjául. Midőn ezek eredményhez nem vezettek, A. lehetőleg mérsékelni igyekezett az oroszt, és midőn a háború már nem volt elkerülhető, megigértette vele, hogy győzelem esetén sem hoz létre oly változást, mely a monarkia hatalmi állását sérthetné. A monarkia az orosz-török háborúban semleges maradt, bár a magyar közvélemény nagyon sűrgette a háborút az orosz ellen. De midőn a san-stefanói béke a muszka hegemóniát készült megállapítani, A. az angol és német udvarokkal együtt európai kongresszus elé kívánta vinni az ügyet végleges megállapítás végett. A berlini kongresszuson ő képviselte a monarkiát mint első meghatalmazottja. Keresztülvitte ott a san-stefanói béke által túlságosan megnövesztett Bolgárország kisebbítesét, Szerbia nagyobbítását, Boszniának és Hercegovinának okkupációját a monarchia által, egy szóval az orosz igények tetemes visszaszorítását és a monarkia tekintélyének növelését. Bosznia és Hecegovina okkupációját azonnal foganatba vették. Már magában véve az okkupáció eszméje is népszerűtlen volt, és midőn A. előre nem látott akadályokba ütközött, melyek csak nagy vér- és pénzáldozatok árán voltak lekűzdhetők, az előbb annyira népszerű külügyminiszter ellen felzúdult a közvélemény, különösen Magyarországon. A következés fényesen igazolta A. politikáját. De akkor, bármennyire megtisztelte őt a korona bizalmával, az egymást érő támadások azt az elhatározást érlelték meg benne, hogy felmentését kérje, mivel pihenésre van szüksége. Elbocsátását 1879. okt. 8-án kapta meg. Egy nappal előbb írta alá a védőszövetséget Németországgal Oroszország ellen. Ez a szerződés méltán foglal helyet a kiegyezés mellett: emez a monarkia belső nyugalmát biztosította, amaz külső politikájának szerez szilárd alapot.

Visszavonultságában sem szűnt meg közügyekkel foglalkozni, a delegációban, a főrendiházban és kiváltkép társadalmi téren. Eleinte csak külföldi kérdésekben szólalt fel: az őt követő külügyminiszterek eljárását a keleti kérdésben nem tartotta elég határozottnak. Belső kérdésekben is nagy súllyal bírt szava, különösen 1885-ben a főrendiház reformjának megállapításakor. Az ő befolyásának tulajdonították a védelmi törvény közjogi nehézségekbe ütköző 14. §-ának megváltoztatását. Másrészt féltékenyen őrizte a kiegyezés sérthetetlenségét, s 1889 márc. 5-én nagy beszédet tartott a főrendiház bizottságában a hadsereg közössége mellett. Élete ez utolsó szakában teljesen visszanyerte előbbi óriási népszerűségét. A nemzet nagy részvéttel kísérte betegsége előrehaladásának minden fázisát és halálakor valóban általános volt a gyász a nemzetet, a monarkiát és az uralkodót ért veszteség miatt. A. századok óta az első magyar ember, aki valóban európai állást foglalt el. De bárminő kiváló is tevékenysége a külügyek vezetésében, ő első sorban mindig magyar hazafi maradt. Fényes tulajdonait méltán bámulják, de még gyöngéi is kedvesek voltak nemzete előtt. Megjelenésében szembeötlő volt a keleti típus, minden mozdulata, szava, elevenséget, közvetlenséget mutatott. Nem annyira mély tanulmány és alapos behatolás jellemezték - annak külszínét mindig kerülte - mint inkább éleslátás, gyors feltalálás, az emberek és helyzetek felismerése és felhasználása. Jelleme szerencsés vegyülete volt a magyar arisztokratának a modern művelt gentlemanéval. Részt vett osztályának minden kedvtelésében, de azért élénk részvéttel kisért minden szellemi haladást. Nála a lovagiasság valóban a szívből fakadt. Jellemző szava az: ígérni nehéz, megtartani már könnyű. Az erélynek és finomságnak e rendkívüli egyesülése szerezte meg neki sajátos, egyedüli helyzetét mint a nemzet és a király bizalmi férfiának. Ismerve nemzetét, nagy súlyt fektetett fényre, reprezentációra. Mint szónok nem annyira a kifejezések gazdagsága és folyékonyság által tűnt ki, mint szabatos gondolkozás, s a vitában szerencsés ötletek által. Mindenek fölött magyar volt hazafiságában. Az ő szeme előtt egy hatalmas, egységes, szabadelvű, királyához hű, Ausztriával egyességben és Németországgal szövetségben a Keleten uralkodó Magyarország lebegett. Ha az 1867-ben megujult magyar államnak Deák volt a nagy tervezője, ő volt első szerencsés kezű építő mestere. Gr. Andrássy Gyulának a trón és haza iránt szerzett érdemei elismeréseül Magyarország államköltségen emléket fog állítani. Ez iránt az 1890. évi III. t.-cikk rendelkezik, mely az emlék minőségét és felállítási helyét a miniszteriumra bizta. Az eddigi megállapodások szerint az emlék az elhunytat ábrázoló lovasszobor lesz, melyet Budapesten, a róla elnevezett Andrássy-út városligeti végén fognak elhelyezni.

Fiai közül Tivadar, szül. 1857., a magyar képviselőház alelnöke. Résztvett mint huszártiszt a boszniai okkupációban. Különösen a képzőművészetek iránt érdeklődik. Feltűnést keltett az ezek tárgyában 1892 májusban tartott beszéde. Gyula, szül. 1860 jun. 30-án, először a diplomáciai pályán működött mint attaché, majd a képviselőháznak lett tagja. Első beszédével, melyet a regáleváltság ügyében tartott, megnyerte mindazoknak a rokonszenvét, akik a közgazdaság ügyei iránt érdeklődnek. Azóta leginkább a honvédelmi tárca ügyével foglalkozik, melynek több ízben ő volt előadója. A mostani országgyűlésen Budapest-Terézváros képviselője. Külső megjelenésében és modorában is apja fia.

7. A. Manó gróf, Gyula testvérbátyja, született Kassán 1821-ben, megh. 1891 ápr. 23-án. Tanulmányai végezte után Tornamegyét képviselte az országgyűlésen. 1848-ban pedig mint a megye főispánja működött. Részt vett a pákozdi csatában. Sikerült külföldre menekülnie, beutazta Khinát és Indiát és utazásainak leírását, különösen vadászatait pompás díszmunkában bocsátotta közre, melynek alapján a tud. akadémia tagjának választatott. Hazatérve a Tisza szabályozása körül szerzett nagy érdemeket. Az uj alkotmányos aerát mint Gömörmegye főispánja szolgálta, 1881 óta pedig mint a rozsnyói kerület képviselője részt vett az országgyűlésen. Mint szónok nem volt kiváló, de talpraesett tárgyi megjegyzései a pénzügyi bizottságban nagy súlyt biztosították szavainak. Különösen a bányászat és kohászat terén volt elsőrendű tekintély. Az A.-család hagyományos hajlama a nagyipar és a gazdasági vállalkozás iránt benne volt legerősebben kifejezve. Birtokait és bányavállalatait nagy értelemmel és eredménnyel kezelte. Ő tette meg 1890. az indítványt a primási széknek Budapestre való áthelyezése ügyében.

Fia A. Géza gróf, országgyűlési képviselő, született 1856-ban. Tanulmányait Budapesten és Genfben végezte, aztán Boszniában katonáskodott. A. közéletre különösen a gazdasági viszonyok tanulmányával készült, és e célból 1881-ben nagy utazást tett az amerikai Egyesült Államokban, az agrárius irányú Mayer nemzetgazdának vezetése alatt. Mint e tanulmányai eredményét adott ki egy munkát az otthont mentesítő törvényekről (1883). Apja halála után 1891 áprilisban a rozsnyói kerület őt választotta meg képviselőjének. Jelenleg is tagja a háznak. (Orsz. Almanach 174. lapján.)

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is