Angolszász nyelv és irodalom

Az V. század közepétől a VI. végéig az Északi tenger partjain lakó germán néptörzsek: jütök, szászok, anglok és frizek foglalták el lassankint a mai Angolország legnagyobb részét, föl egész déli Skóciáig. Ez alnémet népek nyelvét, amennyire az a XII. századig fennállott új hazájukban, angol-szász-nak (ma ó-angol-nak) is nevezik az egyes tájszólásokra való tekintetek nélkül. E tájszólások közt azonban a nyugati szász birodalom elhatalmasodása folytán ennek nyelve lett mindinkább az irodalomban irányadó, úgy, hogy a még fenmaradt ó-angol irodalmi emlékek mind ezen a nyelven írvák. Legkevesebb vegyüléket látni e nyelvben a szigetország régibb lakosai s hódítói nyelvéből, a kelta britekéből, többet a latinból, különösen a kereszténység behozatala után, és az úgyis közel ó-északiból, tehát a norvégek és dánok nyelvéből, kik 787 óta folyvást be-berontottak az angol földre, és ott néhány évtizedig (1016~42) még az uralmat is magukhoz ragadták. A kereszténység behozatala előtt az angolszászok az ó-germán rúnákat használták írásjegyek gyanánt. Később általában a latin ábécét fogadták el. A magánhangzók közt már akkor is volt, épp úgy, mint a mai új-angol-nyelvben, sok úgynevezett tisztátalan hangzó, és a főnévi és igeejtegetés a gazdag gót-hoz és ó-némethez képest már akkor is sok gyengülést mutatott, de a mai angollal összehasonlítva még mindig elég gazdagnak volt mondható e fontos nyelvtani formákban. A szókincs is igen tekintélyes volt és eddig ki nem nyomtatott régi nyelvemlékek új kiadásai által napjainkban is még folyvást gyarapodik. Mihelyt azonban az elfranciásodott normannok (1066) meghódították Angolországot, az ó-angol nyelv visszaszorult az alsóbb néprétegek nyelvévé, míg a felsőbb körök, valamint az iskolák a hódítók nyelvét fogadták el. (L. Angol nyelv.) Az angol-szász nyelv tanulmánya körül az angolok között régebben Sommer, Hicks és Lye szereztek érdemeket. 1817-ben a dán Rask adott ki angol-szász nyelvtant, mely 1879-ben angolul is megjelent. De valódi tudományos irányba a nyelvkutatásnak ezt az ágát is Grimm terelte. Az ő nyomdokain haladva adtak ki e tárgyra nézve becses műveket Heyne, Koch, Mätzner, Marsh («Comparative grammar of the Anglo-Saxon»), Müller (Angelsächsische Grammatik, Göttingen, 1883) stb. Szótárakat irtak: Grein («Angelsächsischer Sprachschatz», Göttingen 1861-64), Bosworth (Anglo-Saxon Dictionary), Wright s mások.

A nagyszámú, napjainkig megmaradt angolszász nyelvemlékek közt a költészetre vonatkozók első helyen állanak. Ezeket a buzgó Grein adta ki összegyűjtve («Bibliothek der angelsächsischen Poesie», Kassel 1857-58. 2 köt. 2. kiad. 1887.). E költészeti nyelvereklyéknek nemcsak megmérhetetlen nyelvészeti és művelődés-történeti becsük, hanem belső és külső szépségük miatt egyszersmind nagy esztétikai fontosságuk is van. Előadásuk nem epikus, hanem inkább szaggatott, ballada-szerű. Különösen gyönyörűek a leíró részletek; de szegények a metáforákban. Ami valamennyit átlengi, az az érzelem nemes melege. A népmondákra vonatkozó költői művek közt a legfontosabb «Beowulf» (l. o.). Több más epikus tárgyú költemény közt, kiemeljük a Byrhtnoth tanácsos (aldermann) halálára vonatkozó költemény reánkmaradt nagybecsű töredékét. (Byrhtnoth hősies halált halt a dánok ellen viselt háborúban 991-ben.) A töredék élénken írja le a csata menetét és a fejedelem és népe közt a régi germánoknál uralkodott s már Tacitus által hangsúlyozott kölcsönös hűséget és odaadást újabban bizonyítja. A írók nevei tekintetében vajmi keveset mondhatni. E nevek majd mind elvesztek és csakis három vallási tartalmú nagyobb költemény szerzőjét tudjuk egész biztossággal. E költő neve: Kynewulf, ki valószínűleg Kr. u. a VIII. században északi Angliában élt és a papi rendhez tartozott. A három költemény neve: «Crist», «Elene» és «Juliane». Az első, mint neve is mutatja, Krisztussal, a második Konstantin császár megtérésével foglalkozik. A leírás mindenütt élénk, a nyelv gazdag. A tisztán lírai darabok között a legjelesebbek: egy elégia egy váromladék és lakói fölött (csak töredékben maradt meg), a «Vándor», továbbá «A hitves panasza» (leírja egy nő keserveit, ki férje rokonai által rágalmazva, és ennélfogva férjétől kitaszítva, életét sivár magányban tölti el sűrű erdő mélyén), és a «Tengeri utas» (itt igen szép a hajós vágyódása a tenger után, ennek ezer veszélye dacára). Vannak azonfelül didaktikai fragmentumok. Fölöttébb vonzók továbbá a fent nevezett Kynewulf «Talány»-ai a nyelvezet bája s a természetnek igazán költői megéneklése miatt. E versek már csak a régi német élet megismertetése folytán is kiválóan becsesek.

A prózai nyelvemlékek közt a legrégibbek s tán legpontosabbak a törvények, kezdve Äthelbyrht királytól (560-616) Kanut királynak szintén angol népies nyelven kiadott törvényeig. Ezekhez sorakoznak a nyelvészeti szempontból roppant becses régi okmányok, amelyek a VIII. századtól kezdve mind latin, mind pedig angol-szász nyelven nagy számban maradtak meg, s melyek összegyűjtve Kemble fontos munkájában: «Codex diplomaticus» (1838, 6 köt.) és Thorpe-éban «Diplomatarium Anglicanum» összegyűjtve jelentek meg. (Az utóbbi mű 1865-ben adatott ki.) Mindezekkel fontosság tekintetében azonban legalább is vetekedik a világhírű angol-szász krónika, mely Julius Caesar benyomulásától eltart 1154-ig. Itt is a legjobb kiadás Thorpe érdeme (1861, 2 köt., új-angol fordítással). Mellette meg az Earle-é említendő, mely 1865-ben bocsáttatott közre. Az önálló ó-angol próza kiképezése körül nagy érdemeket szerzett még a jeles Alfred (Alfred the Great) király is. E kiváló angol-szász fejedelem iratai, igaz, hogy nagyobbára csak szabad fordítások, de gyakran a király saját hozzátételeit is tartalmazzák, és éppen ezek a legbecsesebbek. Így például, midőn Orosiust fordítja a «nagy» király, e régi író földrajzi bevezetését megtoldja egy az összes germán területre vonatkozó jelesen írt átnézettel, hozzáadva még skandináv utazók leírásait. (L. Bosworth kiadását 1855-59.) Nagy Alfréd egyáltalában a legtermékenyebb angol-szász írók közé tartozott. Ő dolgozta át Beda művét is «Historia ecclesiae Anglorum» a nép nyelvére, továbbá Gergely «Cura pastoralis»-át és Boetius művét. («De consolatione philosophiae.»)

Mindezek a királyi művek gondos kiadásban és többször jelentek meg századunkban az angol könyvpiacon Cardale (1829), Fox (1864), Giles (1864), Van Sweet (1871-72) s mások kiadásában Alfréd királynál egy századdal későbben Aelfric tudós szerzetes vívott ki magának ismert nevet mint angol-szász prózaíró, éppúgy fordításai, mint saját művei által. Ő fordította a biblia legnagyobb részét s Józsua könyvét (kiadta Grein 1872), továbbá irt homiliákat (kiadta Thorpe, 1844 -46), és egy latin nyelvtant angol-szász nyelven (legjobb kiadás Zupitza berlini egyetemi tanártól 1888-ban). Körülbelül egyidejűleg Aelfric szerzetessel írta Wulfstan a maga homiliáit. Híres lett különösen «szózata az angolokhoz» (e latin névvel: Sermo lupi ad Anglos), melyben a szenvedély kitörő hangján és majdnem költői szépséggel írja le hazája elerkölcstelenedését a dán berohanások következtében. Itt említendő még az evangeliom fordítása is A IX-X. századból (kiadták 1858-ban Kemble és Skeat). Azonfelül még bírunk néhány szent legendát, továbbá az akkori idők csillagászati, fizikai és orvosi nézeteire való följegyzéseket (összegyűjtötte Wright «Popular treatises of science» c. műben, 1841) s különféle glossza-gyűjteményt. Mindezek a nyelvemlékek a már említett és uralkodó nyugati-szász tájkiejtés szerint írvák, míg a másik fődialektusból, az észak-humbriai-ból vajmi csekély, ami ránk maradt. Összesen néhány kis vers, egy rituale és két latin evangeliom-kódex fordítása. Ez utóbbi kettőt gondos átdolgozásban adta ki Kemble-Hardwick és Skeat (Cambridge, 1858).

Forrás: Pallas Nagylexikon