Angolszászok

(Angelnsachsen), ez a neve ama germán népnek, mely az V. században Britanniába átkelt és ott letelepedett angeln, szász s jüt törzsek összeolvadásából keletkezett. Britanniát a piktek és skótok betörései alól felszabadították ugyan, de egyúttal maguknak tartották az országot és a britek ellen írtóháborút folytattak. A britek és angolszászok között folyt fajharc körülbelül 150 évig tartott, részleteiről azonban Gildas, Nennius és Beda Venerabilis leirása dacára sincsen biztos tudomásunk. A harc eredménye az volt, hogy a brit (kelta vagy másként kymri) elem Írországra, Wales-ba, Cornwales-ra és Skóciába szorult, avagy kivándorolni volt kénytelen. Az angolszászok által alapított apró királyságok ezek voltak: Kent (melynek 449-ben történt alapítását Hengist regehősnek tulajdonítják), Sussex, Wessex, Essex, Ostangeln, Mercia és Northumberland, mely utóbbi Deira és Bernicia egyesüléséből alakult. E hét állam képezte az angolszász heptarchiá-t. Azt tartják, hogy az első királyságot a jütek alapították, a másodikat, harmadikat és negyediket a szászok, a többit az angeln törzsbeli kalandorok. E királyságok egymással szűntelenül versengtek és apró küzdelmeket folytattak; politikai történetüknek azonban csak attól fogva van fontossága, hogy kenti Ethelbert (a frank Berta férje) 597-ben szt. Ágostontól a keresztséget elfogadta, és a szárazföldi államokkal és Rómával némi összeköttetésbe lépett (megh. 616). Nevezetesebb uralkodó volt még Ethelfried, ki 588-ban Bernicia és Deira egyesítése által alapját vetette a northumberlandi királyságnak. Ugyancsak ő hódoítatta meg a Chester vidékén lakó briteket is, a skótok betöréseit pedig visszaverte. Hatalma Eadvin-re (Edvin) szállt (617-633), kit Paulinus yorki püspök keresztelt meg. Penda, Mercia királya, a pogányok vezére, 633. Heathfield-nél (Yorkshire) leverte Eadvin seregét, s ebben a csatában Eadvin is elesett. Penda maga az Osvald northumberlandi király öccse, Osvin ellen viselt háborúban esett el (a Leeds mellett vívott csatában, 655). Ezek a hét ország régibb történetének főbb eseményei.

A IX. században következett be a heptarkia egyesítése. Offa merciai király, Nagy Károly kortársa, kezdé meg ez egyesítést, amennyiben a szász országokat saját jogara alá hajtotta. Halála után Mercia csillaga alábbszállt és Wessex vállalta el a főuralmat. Wessexi Ekbert ugyanis (802-839) mind a hét angolszász országot egyesítette, utolsónak Kent-et olvasztván bele országába: Az új országot «Anglien»-nek (Angolország) nevezte. Az egyeduralom megalapítását sietette, hogy a régi királyi családok egymásután kihaltak és a dánok ( = normannok) 787 óta mind sűrűbben és sűrűbben törtek az országba. Ekbertet fia Ethelvulf követte a trónon (839-858), kit legidősbik, pártütő fia, Ethelbald (858-860) fosztott meg a koronától; ezt Ethelbert öccse követte (860-66), kinek hatalmát a normannok jóformán összezúzták, úgy hogy öccse és utódja Nagy Alfred (871-901, l. o.) maga is bujdosni volt kénytelen, mielőtt az ország felszabadítását megkezdhette. Alfred volt a legkiválóbb angolszász király, országának helyreállítója, szervezője s tanítója. Fia, Eadvard alatt (901-925) a dánok betörései ugyan ismétlődtek, de unokája, Ethelstan (926 -49), Brunanburch mellett (937) tönkre verte a rabló kalandorokat. Edmund és Edred rövid kormányzását (940-955) a Dunstan érsekkel (l. o.) és a papsággal való viszály zavarta meg. Az istenfélő Edgar (959-975) Dunstant, a kit Edred száműzött, visszahívta és worcester-i püspökké, 959. pedig canterbury-i érsek-primássá nevezte ki. Ezután Edgar idősebb fia következett a trónon, Eduard «a vértanú» (975-979), majd öccse, a gyönge Ethelred (979-1002), ki a dánoknak (991 óta) évi adót fizetett. 1002 a gyámoltalan király azt a rendeletet adta ki, hogy az Angliában tartózkodó összes dánokat szt. Brigitta napján (nov. 13.) le kell gyilkolni. Erre a véres tettre a normannok azzal feleltek, hogy Sven dán király az angolszászok ellen bosszúálló hadjáratot indított, melynek az lett a vége, hogy Ethelrednek 1013-ban a szárazföldre kellett menekülni, Sven király pedig (1014-16) Angliát egészen igája alá hajtotta. Sven fia, Nagy Kanut (Cnut), nemcsak a dán és angol, hanem a svéd és norvég koronát is viselte (1016-35) s Ethelred fiának, Vasoldalú Edmundnak felkelését könnyű szerrel leverte. Kanut fiai, Harold (1035-40) és Hartcanut (1040-42) rövid uralma alatt a dánok hatalma hanyatlásnak indult, olyannyira, hogy 1042. ismét angolszász fejedelem, Hitvalló Eduard (E. «the Confessor» 1042-66) lépett a trónra. Ez azonban teljesen Godvin normann kegyencének és egyúttal apósának bábja volt, s ez okból az angolszász nép meggyűlölte. Eduárd után, kiben az angolszász dinasztia kihalt, sógora (Godvin fia), Harold foglalta el a trónt (1066); sokan bitorlónak tekintették őt. A belviszályoknak híre Normandiába is eljutott, melynek fejedelme (Hódító) Vilmos már régen áhitozott az angol trónra. Egybegyűjtötte báróit és kalandorjait, II. Sándor pápától szentelt zászlót kért s így felszerelve, hajóra szállt (1066 őszén), átkelt a csatornán és 60,000 emberével Harold hadát Hastings-tól néhány órányi távolságban, Senlac mellett (okt. 14.) megtámadta. A normann nyilasok és lovasok Haroldnak csupán bárdokkal felszerelt s azonfelül lerészegedett gyalog hadát könnyűszerrel szétverték. Harold maga is kétségbeesett ellenállás után elesett, Vilmos pedig győztesen vonult be Londonba, hol magát karácsony napján angol királlyá koronáztatta. Ezzel az angolszászok korának vége szakadt és kezdetét vette a normannok kora. (L. Hódító Vilmost és Nagy-Britanniát.)

Vallás és egyházi viszonyok.

Midőn az angol szászok az V. században Angliát megszállották, még pogányok voltak, a leigázott britek egy része azonban már a kereszténységet vallotta. A keresztény hit elterjedésének története meglehetősen homályos, csak annyi bizonyos, hogy szt. Patrik (Patricius) alapította meg Írországban az V. század kezdetén a keresztény egyházat, amiért is a római egyház őt Írország védszentjévé avatta. Ő térítette meg a skót piktek egyik főnökét is, Columbanust, kinek engedelmével Ily (= Jowa) szigetén az első kolostort alapította, melynek apátjai s tagjai a térítés munkáját folytatták. Ez az ősrégi, a többi keresztény világtól a népvándorlás által elkülönített ír-skót egyház némely hitbeli kérdésben mást tanított, mint a római egyház. A római pápa fenhatóságáról (primatus) például a régi ír-skót egyház még mit sem tudott. Az angolszász hódítok és a britek között fennálló gyűlölség megakadályozta, hogy a győzők a legyőzött féltől kölcsönözzék az új tanokat. Ez okból I. Nagy Gergely pápa vállalta el az angolszászok megtérítését. Gergely, a legenda szerint, Rómában eladásra ajánlott angol-szász rabszolgák révén értesült a nemzet hitetlenségéről. 596-ban szent Ágoston bencés papot és 39 társát Angliába küldötte, kik már a következő évben Ethelbert kenti királyt, frank származású nejének Bertának közreműködésével, áttérésre bírták. Ágoston elnyerte a canterbury-i érseki széket és mint Anglia első primása szervezte az új keresztény egyházat. Ethelbert pogány fia, Edbäld, később szintén áttért; szintúgy Edvin király, kit Paulinus térített meg. A Leeds mellett vívott csata (655) a kereszténység diadalát hozta magával; ezóta a pogány hit teljesen háttérbe szorult. Az ír-skót és a római egyház közt a kűzdelem azonban még tovább tartott, míg a Streaneshealch-ban 664-ben tartott zsinat a római egyház javára döntötte el. E zsinaton ugyanis a katolikus Wilfrid és az ír Colman Osvin király előtt hittani vitatkozást rendeztek, melyben Ovin király Wilfridnek adott igazat. Az angolszász egyház római alapon való szervezését és a kat. iskolaügy alapítását azután 668 óta tarsus-i Teodoros, a pogányság kiírtását pedig Wilfrid vállalta el. Az iskolaügy terén «tiszteletreméltó» (= Venerabilis) Beda is szerzett érdemeket, ki «Az angolszászok egyháztörténete» c. művében a nép egyházi és politikai sorsát beszélte el (megh. 735). A fiatal egyház aránylag rövid idő alatt sok tudóst nevelt, kik a frank birodalom művelését is magukra vállalták. 725-ben pedig Ina wessexi király, a legenda szerint a «péterfillér» («peterpenny») fizetését vállalta el, még pedig oly szándékkal, hogy az egybegyűlt összegből Rómában «angol iskola» alapíttassék, melyben fiatal angolok oktatást nyerjenek. Ethelvulf király ezt az «angol iskolát» 855-ben nyitotta meg másodízben és ez év óta az iskola fentartásának érdekében évenkint minden családtól 1 ezüst penny-t szedett. Más adatok szerint Offa, Mercia királya küldte be ez adót először Rómába (790).

Alkotmányos és jogi viszonyok.

Az angolszászok Angliában való letelepedésök idején még ugyanoly viszonyok között éltek, mint a Tacitus korabeli germánok. Intézményeik és szokásaik annyival fontosabbak, mert nagyon valószínű, hogy azokat új hazájokban, a szigeten, kontinentális befolyásoktól menten sokáig meglehetősen tisztán megőrizték; s mert azok alapját képezik az angol alkotmánynak. Az angolszászok két osztályra oszlottak: a szabadok (ceorls) és a nemszabadok (theows) osztályára, s ehhez sorozandók a leigázott brit lakók is. A szabadok sorában voltak: a születési nemesség = «Eorls» (másként «earls», az északi germán népeknél: «jarls») és az «ätheling»-ek. Ezek közé számították valamely előkelő főnöknek kísérőit is (gesith), kik harci kedvből avagy préda reményében kisebb csapatokban, közös fővezér alatt ellenségeikre törtek. A kiséret tagjai a «thegns» (thans) nevet viselték. Az ország maga első sorban «százados kerület»-ekre oszlott (hundreds, cents); ama szabadok és nemesek, kik a százados kerületnek nevezett vidéken együtt laktak, havonkint egyszer tartották közös gyűléseiket (hundredgemot), melyben ügyeiket függetlenül intézték. Több százados kerület: a kerület-et vagy grófság-ot képezte (shire, scira, Gau), melynek tagjai évenkint kétszer tartottak gyűlést még pedig a gróf (ealdorman, később: earl) elnöklete alatt. Voltak még városi kerületek (townships), melyek rendesen tengerparton feküdtek és falakkal megerősített városi kerületek (= burhs). A hét apró ország élén királyok állottak (kings). A király legfőbb hadvezérül és bíróul szerepelt, ki az egyes grófságok vezetését grófok-ra és sheriffek-re (sciregemots) bízta. Ama tisztviselő, kit «gróf»-nak neveztek, elsősorban bírói, később politikai teendőket végzett, a sheriff ellenben a pénzügyre és a közjövedelemre ügyelt. A királyi méltóságot a szabadok választás útján töltötték be, de mivel választáskor rendesen csak az uralkodó család tagjaira voltak tekintettel, a királyság örökösnek mondható. A király oldalán a bölcsek tanácsa állott (witan, witenamegot), melynek tagjai voltak: a püspökök, a grófok és meghatározott számú thanok. Bizonyos, hogy a szabadoknak is részük volt e gyűlésben; de hogy minő módon, az iránt a nézetek eltérők. A witenamegot jogköréről sincs tiszta képünk; bizonyos, hogy a századok folyamában ez a testület is változásokon ment keresztül (belőle származott utóbb a «nagy tanács», magnum concilium = a parlament), és hogy a királyi hatalom növekedésével jogköre kisebbedett. Ezen a gyűlésen választották a királyt, ez a gyűlés szavazta meg az adókat és birtokadományozásokat, ez hozta a törvényeket, ez döntött minden fontosabb állami és egyházi kérdésben, valamint a nagyok pöreiben. A törvényeket Kentben jegyezték fel legelsőbben (a VII. azázadban); említendők még a wessex-i és mercia-i törvények (VIII század). Az angolszászok voltaképeni törvényhozója Nagy Alfred (l. o.), ki a régibb törvényeket kodifikálta és ujabbakat is alkotott, melyek együttvéve az angol közjog-nak (common law) alapját képezik. A későbbi királyok sorából Ethelstän (megh. 941) vált ki mint törvényhozó. A normannok, nevezetesen Kanut, Nagy Alfred törvényeit tiszteletben tartották. Későbbi időkben az angolszász törvények összegét «Hitvalló Eduárd törvényei»-nek szokták nevezni.

A hadügy

terén szintén Nagy Alfred reformjai fontosak, ki a dánokkal szemben az ős-germán kiséret-rendszert megújította, az első hajóhadat teremtette és a dánok ellen fontos katonai helyeken várakat épített.

Művelődési viszonyok.

A germán népcsalád közös tulajdonságai az angolszászokban is megvannak. Szabadságszeretet, függetlenség, kóborlásra való hajlam és határtalan harci kedv voltak jellemző szokásaik, a mértéktelen evés-ivás, vadászat s kockajáték öröklött bűneik. A hősiességet mindenek fölé helyezték, a nőket tisztelték. Főfoglalkozásuk volt a vadászat s halászat, másodsorban a földmívelés és baromtenyésztés. A városok száma eleintén csekély lehetett, s ezek közül is a legtöbb a római időből maradt. Hogy az angolszászok a műveltség magasabb fokára emelkedtek, ezt a kereszténységnek köszönhették. Hittérítők (tőbbnyire olasz bencések) tanították őket az ekevas használatára, kézi mesterségekre, új vagy tökéletesebb házi eszközök készítésére; azok írtották az őserdőket és szárították ki a nagyszámú mocsarakat. Befolytak az erkölcsök szelidítésére is. A szépművészetek e korban Angliában is az egyház szolgálatába szegődtek. Az irodalom terén kiváltak Caedmon és Aldhelm püspök mint költők, Beda mint teologus és történetíró, Alcuin mint sokoldalu tudós (korának legelső tudósa s Nagy Károly barátja). A hittérítés terén különösen Willibrord és Winfried (= szent Bonifacius) szereztek hírnevet (l. o.). Az első fontosabb keresztény iskolát szt. Ágoston alapította, a canterbury-i érsekséggel kapcsolatban; ezenkívül Yorkban, Westminsterben, St. Albansben, Worcesterben s Oxfordban is virágoztak iskolák. Nagy Alfred a kontinensről hívott meg tudósokat köztük (Asser életiróját) Plegmund érseket, Grunbald nyugati frank és János corvey-i barátot. Az angolszász építészet műemlékei legnagyobbrészt elpusztultak, de a képírás néhány szép emléke fenmaradt, így a Cotton könyvtárban őrzött, gyönyörű képekkel és kifestett kezdőbetűkkel ékesített kéziratok, melyek a többi között a mezei életnek és a földmíves életnek jeleneteit ábrázolják. Az angol régészek tudós társulata (Society of Antiquaries) is őriz nehány e korból származó ritkabecsű kéziratot.

Forrás: Pallas Nagylexikon