Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
animizmus animism

Magyar Magyar Német Német
Animizmus... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Animizmus

a latin anima (lélek) szóból, az etnologiában és összehasonlító vallástudományban a. m. lélekben, lelkes dologban való hit, illetőleg elképzelése annak, hogy valamely dolog lélekkel bír és e képzelet alapján annak tisztelete, a vele szemben tanúsított magatartásban pedig e képzelet és hit következetes érvényesítése. Az A. a földkerekség összes vallásainak egyik közös gyökérszála. Nyomai a legdurvább fetisizmus-tól (l. o.) a totemizmuson (l. o.) át a sokisten hívésig, és e fölött az egyisten imádáson keresztül a pozitív vallások keretén kívül álló filozofiai teizmusig ennek összes változataiban mindenütt fellelhetők, bár jelentkezési alakja a legtarkább változatosságot mutatja úgy terjedelmét, mint a belőle vonható következtetéseket illetőleg. Kezdetleges alakjaitól legmagasb fejlődési fokáig kisérve az A.- t, azt látjuk, hogy előhaladásában kiterjedése mindig fordított arányban áll gondolati tartalmának mélységével. A primitív ember, nemcsak az ősidők emberét, hanem a velünk egykorú vad és félvad népeket, sőt a művelt népek alsóbb értelmi fokon álló rétegeit is értvén bizonyos fentartással, minden érzéki tapasztalata körébe eső dolgot lélekkel bírónak, vagyis a saját magán észlelt s durván elemzett pszichologiai jelenségekre képesítettnek hisz, és ehhez a hitéhez szabja környezetével szemben tanúsított magatartását. Az ő szemében az állat, a fű, fa, kő, nap, hold és csillagok, légköri tünemények stb., sőt a legközönségesebb, annál inkább a ritka és újságukkal meglepő használati, vagy bármiféle tárgyak mind egyaránt emberileg érző, gondolkozó, akarattal bíró s ennek parancsára cselekvő lények, amelyek érzésére és akaratára épp úgy lehet hatni, mint az emberére s bizonyos fokig kétségtelenül az állatéra is. E hatás lehetőségében van adva magja az összes kultuszoknak, vagyis bármely valóban létező, vagy csak elképzelt dolog tisztelésének oly célból, hogy az a mi akaratunkra v. óhajtásunkra hajoljon, v. legalább bennünket kiméljen, ne bántson. Legalsó fokán az A. ez értelemben minden megkülönböztetés és válogatás nélkül kiterjedhet mindarra, ami a primitív emberre nézve félelmes-, v. hasznavehetőnek mutatkozik, de e legszélesb köréhez képest a kultusz, melyre itt az A. az embert indítja, még igen felszínes, ingadozó és nem hat annak valami nagyon a mélyébe, amit a vallásos érzületnek már magasb fokán megerősödött alakjában «lelkismeret»-nek nevezünk. Fokozatosan az A. tárgyköre mind szűkebbre szorul s a helyi és egyéb számos viszonyokhoz alkalmazkodólag itt egy, ott más, amott megint más jelenség-csoport emelkedik ki a többiek közül jobban, hogy a tisztelet kiváló, kitüntetett tárgyává legyen.

Egykorú több nép közül némelyeknél az égi testek, másoknál az állatok, ismét másoknál a holtak tiszteletét látjuk a többi kultusz-tárgyak rovására és háttérbe szorításával uralomra jutni; de egy és ugyanazon nép is mutathat időhaladtával tetemes változásokat A.-a tárgyát és alakját illetőleg, ama változó hatások szerint, melyeknek élte forgandó viszontagságai időről-időre kiteszik. Egyik jelentékenyebb állomása az A. előre haladó utjának az, ahol az őseredeti durva lélekképzet, melyet az jellemez leginkább, hogy amint alanyát illetőleg, úgy állítmányi részében, vagyis a róla feltételezett tulajdonságok tekintetében is fölötte határozatlan és megkülönböztetés híjával lévő, valamivel határozottabb alakot ölt és az u. n. szellem képzetévé finomul. E képzet ugyanarról az anyagi alapról emelkedett fel mindig elvontabb magaslatra, ahonnan a lélek képzete, amint erről egyebek közt a legtöbb nyelvnek e részben feltűnően egybehangzó vallomása is tanúskodik. A különbség egyelőre csakis abban mutatkozik a régebbi és az újabb felfogás közt, hogy az időközben magasabb műveltségi fokra jutott ember saját, ezalatt már tartalmasabbá és nagyobb általánosító meg elvonó képességgel bíróvá fejlődött «lelkének», vagyis pszichikai műszerének tulajdonságaival, sőt azoknak fokozott mértékével ruházza föl az ehhez mérten már nem is oly vaktában minden dolognak odaítélt lelket, illetőleg szellemet, amely mindjobban külön válik a régebben vele szorosan egybeforrott sőt alapjában vele egy anyagtól s ezzel mind határozottabban kifejeződő ellentétbe helyezkedik. Az istenség az A. e fokán már csak inkarnációjaképpen ölti fel az anyag bármely formáját, v, csak mozgató és irányító erőként él benne, de ennek állagától világosan megkülönböztetett más természettel van felruházva. Igaz ugyan, hogy e «más» természet sem egyéb, mint a tapasztalati úton elvont, tehát alapjukban megint merőben anyagi alapról szerzett képzetek fokozott mértékének összetétele, amelynél magasbra az A. még a legtisztultabb vallási és bölcseleti rendszerek keretében sem emelkedhetett, az emberi gondolkodás törvényeiben lévén fejlődésének határa és útja megszabva. A. filozofiai értelemben amaz elavult felfogás megjelölése is, mely szerint a gondolkodó lélek a test minden rendbeli, úgy fiziologiai mint értelmi működésének életelve volna; a lélek e tan szerint épp úgy eszközli tudatosan elménk itéleteit, következtetéseit, amint tudattalanul ő eszközli testünk növekedését is. E tan megalkotója Stahl G. E. (1660-1734) volt, ki ez elvre külön patologiát és terápiát alapított. Szerinte a betegségek a lélek visszahatásai a betegségi okok ellen s az orvosi kezelés egyedüli feladata e visszahatásokat egyenesen s akadályaik elhárításával támogatni. Stahl követőit animistáknak nevezték. Az A. különböző fokairól és konkrét jelentkezési alakjairól, l. még Állatimádás, Holtak tisztelete, Politeizmus.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is