canterburyi érsek (Anselmus
Cantuariensis) és Anglia primása, szent és egyháztanító, szül a piemonti
Aostában 1032 (Augusta Praetoria), megh. 1109 ápr. 21-ikén. Szülei: Gundulf
lombardi nemes és Ermenberga. Miután anyja meghalt, A. elhagyta a szülői házat
s Normandiában a szt. Benedek-rendűek bec-i kolostorában, melynek élén a
hírneves Lanfrancus, később canterburyi érsek állott, szerzetessé lett. Innen
kezdve mintaképe volt a tudós és szentéletű szerzetesnek, ki ezt a két
tökéletességet önmagában ápolni s társaiban előmozdítani, egyaránt való
kötelességének, élete feladatának tekintette, miáltal sokaknak tiszteletét és
csodálatát kiérdemelte, de egyúttal némelyek irigylését is magára vonta. Három
évvel szerzetbe lépése után a bec-i kolostor priorjává lett s mint ilyen
roppant erélyt, s egyúttal nagy tapintatot is fejtett ki a kolostor fegyelmének
fentartásában. Itt beható bölcselet- és hittudományi elmélődésekkel
foglalkozott. Ekkor írta híres Monologiumát istenről s Prosologiumát a lénytani
érvről. A kolostor alapítójának és első apátjának halála után apáttá
választották. Mint apátnak kolostora érdekében Angolországba kellett utaznia,
hol Hódító Vilmos király tetszését is megnyerte. Vilmos kényúrként,
korláttalanul uralkodott, semmi jogot nem tisztelve, kivált az egyház jogait
teljesen figyelmen kívül hagyva. Mikor Lanfrancus canterburyi érsek meghalt, a
primási széket 4 éven át betöltetlenül hagyta. A. újból elment Vilmos
királyhoz, hogy őt a canterburyi érseki szék betöltésére bírja. Az éppen
veszélyes betegségben fekvő király A.-nak nem tudott ellenállni s az egész
ország nagy örömére A.-szal betöltötte a primási széket. De A.-nak igen sok
baja volt a király hatalmaskodása miatt, minek következtében 1097-ben elhagyta
az országot s Rómába ment, hol ügyét II. Orbán pápa elé terjesztette. A pápa
nagy szeretettel fogadta őt és saját palotájában adott neki szállást, A.
azonban magánosság után vágyakozott s egy Capua mellett lakó barátjához ment,
akinél befejezte «Cur Deus homo» című munkáját. 1098 őszén a pápával együtt
résztvett a bari-i, 1099 tavaszán pedig a római zsinaton; e zsinatok a
hitvallásba felveendő Filioque adalékkal, a szimónia és ágyasság bűnével,
valamint a világiak részéről adott invesztiturával foglalkoztak. A. ezután
Franciaországba ment, hol csakhamar hírét vette a pápa és Vilmos király
halálának; annak II. Paschalis, ennek öccse, I. Henrik lett az utóda. Henrik
megkoronáztatása alkalmával szabadságot ígért az egyháznak, mire A. visszatért
Angolhonba, de miután a király igéreteinek teljesítését hiába várta, 1103-ban
ismét Rómába ment, hol a pápa teljes elismerését nyilvánította iránta, mint az
egyház szabadságának és jogainak bátor védője iránt, s egyúttal meghagyta neki,
hogy a király által invesztiált püspökökkel s ezek fölszentelőivel szakítsa meg
az egyházi közösséget. Visszatértében értésére esvén, hogy a király nem kívánja
őt Angolországban látni, Franciaországba ment. Végtére, midőn a királyt
egyházellenes törekvései miatt ki akarta az egyházból közösíteni, Henrik
engedett s Normandia L"Aigle várában kiegyezett a primással. A király
megígérte, hogy a jövőben egyházilag nem iktat be főpapot, de az eddig
beiktatottaknak elismertetését kívánta s kijelentette, hogy a főpapoktól
ezentúl is hűségi esküt vesz. Ez értelemben a pápa beleegyezése után alakilag
is létrejött az egyezség a bec-i kolostorban, 1106-ban. A. diadallal tért
vissza székhelyére s az országrendek nagy örömmel iktatták a törvénykönyvbe a
bec-i egyezményt. Hasonló siker koronázta A. ama törekvéseit, melyek a szimónia
és a papok ágyastartása ellen irányultak, valamint azokat, melyek a szerzetesi
fegyelem szigorú megtartását célozták. Közben folyton művelte a spekulatív
hittudományt. Meghalt 76-ik évében s a canterburyi székesegyházban temették el.
XI. Kelemen pápa az egyház tanítói (doctores ecclesiae) közé sorolta őt
1720-ban. Emlékünnepe április 21-én.
A. nemcsak az
egyház jogainak megvédésében, hanem a kinyilatkoztatott tanok megvilágításában
is korszakot alkotott. Sokan a skolaszticizmus, vagyis a spekulatív hittudomány
apjának nevezik őt, mert azon volt, hogy a hit igazságait az ész elvei és egyéb
tudományok eredményei által megvilágítsa és minél érthetőbbé tegye. « Nagy
hanyagságnak tartom», mondá, «ha miután hitünkben megerősödtünk, nem igyekszünk
megérteni azt amit hiszünk». Majd ismét: «A hit megelőzi az értelmet; nem
mintha előbb kellene hinni, s csak azután alkalmazni az észt; hiszen eszünkkel
ismerjük meg a kinyilatkoztatást, eszünkkel bizonyítjuk be, hogy isten szólott
az emberhez; hanem a hit szükséges arra, hogy a tanok mélyebb értelmére
juthassunk.». Igen nagy feltűnést okozott A. Cur Deus homo, miért lett isten
emberré? c. művével, melyben az bizonyította, hogy a Fiú-isten megtestesülése
szükséges volt az isteni igazságosság kielégítésére, mert csak isten adhatott
végtelen elégtételt isten megbántásáért s csak ember adhatott elégtételt az
emberekért. Másik jellegzője A. spekulációjának a lénytani érv, ontológiai
argumentum melyben isten létét a legtökéletesebb lény fogalmából bizonyítja.
Megvan bennünk a legtökéletesebb lény fogalma; akkor e lény létezik is, mert
különben nem volna legtökéletesebb, hiszen a nem létezőnél tökéletesebb a
leggyarlóbb létező is. Ennélfogva a legtökéletesebb lény fogalma magával hozza,
hogy annak valóság feleljen meg. Tehát mivel a legtökéletesebb lény fogalma
bennünk van, a legtökéletesebb lénynek léteznie is kell. Ez érvelést némelyek,
mint halesi Sándor, elfogadták, mások, mint aquinói szt. Tamás, hibásnak
tartották, mert szerintük az eszmék világából hirtelen átszökik a valóságba.
Műveinek legjobb kiadását a maurinus Gerberon eszközölte; Páris 1675, Velence
1744.
Forrás: Pallas Nagylexikon