antik esztétika

Az ókori görög és római rabszolgatartó társadalmakban az i. e. 7. sz. és az i. sz. 6. sz. között kialakult esztétikai koncepciók összefoglaló elnevezése. Kiemelkedő szerepe volt az emberiség esztétikai kultúrájának világtörténelmi kiformálódásában. Az antik esztétika képviselőinek köszönhető mindenekelőtt a művészet önálló objektiváció voltának, autonómiájának felismerése (Démokritosz). A művészet látszat voltát illetően az antik esztétika egyik ága (amely Platónnál tetőzik) azt vallotta, hogy a művészet a való világ megtévesztő kópiája, a másik ág (Gorgiász) szerint viszont a művészet éppen mint látszatvilág tudja teljesebb emberré tenni befogadóját. Az antik esztétika legjelentősebb teljesítménye a műalkotások mimetikus és katartikus jellegének felismerése. Ezt legfejlettebb formájában Arisztotelész elemezte: a mimézis nála nem a természet utánzása, hanem az ember belső jellemvonásainak, éthoszának tükrözése. E mimetikus jellegből következik a katarzis, az, hogy az emberi sorsokat, szenvedélyeket, tetteket felidézve a művészet megtisztít a szubjektivitás mértéktelenségétől, s visszavezet a közösséghez. Ezért tekintette az antik esztétika oly fontos alapelvnek a kalokagathiát, a szép és az erkölcsi értelemben vett jó egységét is. A klasszikus görög társadalom felbomlásakor, a hellenizmus (i. e. 334-i. sz. 330) idején a művészetet a privátélet élvezésének eszközeként (Epikurosz), majd a transzcendenciához fűző misztikus-vallásos kapcsolat előmozdítójaként (Plótinosz) fogták fel.

Szerkesztette: Lapoda Multimédia