Antimonszerek

(orvosi tekintetben). Az antimón sói közül gyógyszerekül leggyakrabban használtak: a kalium stibio-tartaricum v. tartarus emeticus (hánytató borkő), stibium sulfuratum aurantiacum (antimonpentaszulfid) és a stib. sulfuratum rubrum v. kermes minerale; mindezek, kis dózisban mint köptetők, nagyban pedig mint hánytatok szerepelnek. Mérgező dózisuk az arzénéhez sokban hasonló szimptomákat okoz; jellemző azonban, hogy a szövetekkel való érintkezés helyén sokkal erősebb gyulladás áll elő, mint emennél; még a bőrön is hólyagot húznak az A., s ezért használták régebben az Autenrieth kenőjét (melyben hánytató borkő van) bővérűséggel járó agyvelő-bajoknál elvonó szerül. Újabban a hánytató borkövet arra is használják, hogy a szövetek színét állandóvá tegyék (harisnyákon stb.); az ilyen ruhák viselése kellemetlen ótvart okozhat a bőrön. A hevenyes antimonmérgezés bőséges nyálelválasztással és csillapíthatatlan hányással jár; azonkívül a torokban hólyagok képződnek és öntudatlanság, görcsök, kolerás hasmenés jelentkezik; a halál oka szívbénulás. Első teendö csersavtartalmú folyadékoknak (p. gubacsből készült teának stb.) a nyújtása.

Forrás: Pallas Nagylexikon