Antinomizmus

Az a vallási v. bölcseleti világnézet, mely az erkölcsi törvények kötelező erejét tagadja. E szerint az A. v. vallási, v. bölcseleti. A vallási A. követői a kereszténység első századában már mutatkoznak. Szt. Pál isten fiainak azt a szabadságát, mely a Krisztus által történt megváltás gyümölcse, ebben a két elvben fejezi ki: a) a megváltás folytán a bűn hatalma meg van törve, és az embernek a képesség megadva, hogy a törvényt teljesítse; b) a mózesi törvény, amennyiben nem foglaltatik azon természeti törvényben, melyet az új-szövetségben érvényes szeretet törvénye szintén magában felölel, - kötelező erejét elvesztette; mert csak előkészítő volt, s amint bekövetkezett a tökéletes, ennek az előkészítőnek meg kellett szűnnie (l. szt. Pál lev. a Róm. 7, 4. s köv. Gal. 3, 10. Róm. 3, 24-26. Eph. 2, 8-10. Gal. 5, 6. I. Thess. 4, 3. s köv. Apost. cselek. 13, 38. 15, 10. stb. stb.). A félreértett szabadságot némelyek, kiket szt. János «Balaam követőinek», «Nicolaitáknak» nevez, úgy értelmezték, hogy a test vágyainak szabad folyást engedtek, a felsőbbség iránt az engedelmességet megtagadták stb. Ugyanez A. követői a gnosztikusok, kiket a pogányok is «minden erény ellenségeinek», az «epikureusoknál rosszabbaknak» tartottak. Már Simon Magusnál, valamint tanítványainál (Menander) megtalálhatók az antinomisztikus elvek (l. Apost. cselek. 8, 9. s köv.). Azután Karpokrates, Basilides, Marcus, Valentin, az Ofiták, Kainiták stb. a II. században, kik a törvényt nyíltan gonosznak hírdették, a nő-közösséget behozták, orgiákat ültek stb. Ugyancsak a II. században Sziriában Tatianus, az enkratiták alapítója, a marcioniták, Saturnil stb. tulzó aszketizmus és a dualizmus útján féktelen kicsapongásokra vetemedtek, miket mint a világ rossz szellemének (demiurg) erőszakoskodását tűntettek föl, mivel szemben az ember kénytelen-kelletlen megnyugszik. A marcioniták körülbelül a VI. századig fönmaradnak; a többi irányzatnak nyoma vész. E helyett a III. század vége felé a manicheizmus támad, mely a középkorba is mélyen belenyúl. Ezek származékai a Priscilianisták (IV-VI. sz.) Spanyolországban, kik ellen először történik a halálos bűntetés alkalmazása, a magán és nyilvános életre egyarán veszélyes antinomisztikus irányzatuk folytán.

A középkorban a manicheizmuson kívül számos hamis miszticizmust követő szekta keveredett ezen irányba: Arnoldisták, Petrobrusianusok, a Waldensiek, «a szabad szellem» testvérei és nővérei, keleten a Pauliciánusok (VIII-XI. sz.); ezek befolyása alatt a bolgárok között a Bogomilek (II-XIII. sz.) és nyugatra terjeszkedve a Katharok, Albigensiek. Ez utóbbiak ellen mikor elterjedésök folytán mind veszedelmesebbekké lettek, szigorú törvényeket hoztak L és II. Frigyes német császárok és III. Lucius és III. Honorius pápák alatt a XII. században. Sőt III. Ince pápa keresztes háborút indított ellenük. A XIII. században az «örök evangélium» követői tűnnek föl, Amalrich tanítványai, kik szerint azok, akik tudatára jutnak annak, hogy ők mint Krisztus, isteni lényegűek, szabadon vétkezhetnek, mert a bűn nem árthat nekik. Ide tartoznak a viennei zsinaton elítélt Beghardok és Beguinok is (XIII-XIV. század). A XVI. században az A. heves harcokra szolgált alkalmul egyrészt a katolikusok és protestánsok közt, kik főleg első években a jó cselekedetek lehetőségét és szükségét tagadták, másrészt maguk a protestánsok között, kik merevebb vagy szelídebb állást foglaltak el a törvény kötelező erejére nézve.

Első alkalmul ez antinomisztikus vitákra Melanchtonnak, Luther beleegyezésével a szász prédikátorok számára adott amaz utasítása szolgált, hogy a törvény prédikálása által a hiveket bűnbánatra vezessék (1527), Ez ellen írt Agrikola, prédikátor Eislebenben; mert ez eljárás szerinte a római egyházba vezetne vissza, és a protestáns elvek föladása lenne. Torgauban egy összejövetel alkalmával ez ügyet békésen elintéztek ugyan, de Agrikola tíz év múlva mint wittenbergai tanár a dologra visszatért, és irataiban («positiones inter fratres sparsae») Lutherrel szemben ismét állást foglalt, melyekben ő maga sokkal inkább közeledik a római állásponthoz, mint ellenfelei, kiket éppen e miatt támadott meg. Luther (1538-40) hat disputációt írt Agrikola ellen, melyben eredeti, merev antinomisztikus álláspontját foglalja el: keresztényeknél törvényről szó sem lehet; a törvény tárgyalása a városházára való, nem a szószékre; a jó cselekedetek károsak az üdvre stb. Agrikola látszatra engedett, de 20 évvel azután ismét előhozakodott tanaival. Későbbi törekvések oda irányultak, hogy valami középút legyen található, melyen egyrészt a protestantizmus alapelvei, másrészt az erkölcsiség érdekei kiegyenlítésre jussanak. Antinomisták voltak továbba a szó teljes értelmében a szigorú kálvinisták, mivel Cromwell idejében Eaton (Kentből) tanítványai, és végre az anabaptisták, kiknek már a XVI. században 38-féle árnyalata különböztethető meg. A bölcseleti A. A pogány bölcseletben az epikureizmus az a világnézet, mely leginkább kizárja az erkölcsi kötelesség elvét, ennek helyébe az élvezetet helyezvén, minek folytán mindaz szabad, ami az élvezetnek minél teljesebb, minél okosabb és alkalmasabb kielégítésére szolgál. Antinomisztikus irányú Averroes (megh. 1198) bölcselete is, mely századokon át uralkodott az arab filozofiában, és a középkor vége felé a szabadgondolkozó fejedelmeknek és bölcselőknek volt kedvelt kútfője. Főleg Észak-Olaszországban (Pádova, Velence) az igazi műveltségnek lényeges föltétele volt az averroizmus: a lélek halhatatlanságának tagadása és ezzel az ember fölszabadulása az erkölcsi törvények igája alól. Az újabb bölcselet, melynek első apostolai Hobbes és a francia enciklopedisták, az érzéki gyönyört vallja az élet legföbb javának, a kötelesség helyébe az egoizmust és érdeket teszi; az erény számára nem marad más, mint ami a némi jóakaratban embertársunk iránt, és a hazaszeretetben arra emlékeztet. Ez irányzattal szemben Kant az erkölcsi kötelesség megmentésére a kategorikus imperativusban keres biztos alapot. Követői a német idealisták a törvények iránt való külső tiszteletet tűzik ki a végső határul. Schopenhauer és Hartmann vonják meg a végső következményeket; ezeknél az erkölcsi rossz a világ principiumának természetes élettevékenysége. Az összes materialisták és a szocializmus különböző rendszereinek alapelve az erkölcsi világrend tagadása. Ez A. ellen az újabbkori pápák és a vatikáni zsinat az igazi, keresztény nomizmus elveit állítják föl. (H. Riesz «Die modernen Irrlehren» Freib. 1867.)

Forrás: Pallas Nagylexikon