istennek emberi alak képében való
felfogása. Ezzel rokon az antropopátizmus, istennek emberi indulatok
tulajdonítása. Mindkét felfogás isten képét az ember hasonlóságára alkotja, de
e felfogás mélyen az emberi gondolkodás természetében gyökerezik. A természet
emberének lelkében csakis érzéki képek lakoznak s midőn először kezd
láthatatlan hatalmakat gondolni, ezeknek felfogására nem állnak más eszközök
rendelkezésére, mint érzéki képek. Hiszen mi magunk is, hozzászokva az
absztrakt gondolkodás legnagyobb megfeszítéséhez, ritkán háríthatjuk el az
érzéki képeket, melyek legelvontabb gondolatainkhoz tapadnak. Még az idő
fogalmát sem foghatjuk föl másképp, csak egyenes vonal képében. (Kant.) Ehhez
hozzájárúl, hogy az ember nem ismervén tökéletesebb valót az embernél, a
legtökéletesebb való fogalmának megalakításában nem mellőzheti az emberi
vonásokat, melyek előtte az egyedül ismeretes tökéletességek. Ebben rejlik az
A. veszélye és jogosultsága, Veszélyes akkor, ha kritika nélkül engedünk az
antropomorfizálás hajlamainak s istennek oly emberi indulatokat tulajdonítunk,
melyek nem férnek meg fogalmával. Így az ó-testamentomban egyrészt igen méltó
felfogását találjuk istennek, s egyenesen meg van tiltva benne, hogy istenről
bármely érzéki képet alkossunk magunknak; másrészt azonban isten ugyancsak az
ó-testamentomban haragtartó, bosszuálló stb. Aki azonban a vallásnak istenről
szóló fogalmaiból minden emberi vonást el akarna tűntetni, először soha célt
nem érne, mert valamelyes alakban mégis csak belopóznának az ő felfogásába is
az emberi, azaz az előttünk egyedül ismeretes tulajdonságok, s még Spinoza
szubstanciájának attribútumai is: a gondolkodás, a kiterjedés. De azután, ha célt
érne is, oly istenség fogalmához jutna el, melynek semmi de semmi viszonya nem
volna az emberhez, melyet se meg nem értene, se meg nem szerethetne. Tehát
nemcsak szimbolikus értelemben tulajdonítunk az istenségnek emberi
tulajdonságokat, hanem a legfelsőbb spekuláció sem mellőzheti az
antropomorfizmus bizonyos fokát. Ez eljárás filozófiai igazolása azonban a
legszövevényesebb problémáknak egyike.
A teologiában is
antropomorfizmus névvel jelölik majd azt a beszédmódot, melyben az istennek
emberi alakot, emberi testet, tagokat és cselekvéseket tulajdonítanak, majd azt
a gondolkodásmódot, midőn valaki csakugyan azt gondolja, hogy az isten emberi
alakkal bír s emberi módon cselekszik. Az ember ismeretszerzése az érzékelésnél
kezdődik s valami érzéki elemmel mindig össze van kötve. «Naturale est homini,
ut per sensibilia ad intelligibilia veniat, quia omnis nostra cognitio a sensu
initium habet», mondja aquinói szt. Tamás (I. qu. 1. a. 9.). Ennélfogva az
istent sem bírjuk másként elgondolni, mint érzéki elemmel kapcsolatban s érzéki
lepel és kép alatt. Azért az isten tökéletességeit az emberi tökéletességek
által, melyek előttünk tárvák, ismerjük meg és fogjuk fel. Ámde azt sem szabad
szem elől tévesztenünk, hogy az isten tökéletességeit három úton ismerjük meg:
via affirmationis, állítva róla mindazt, ami tökéleteset e világban találunk;
via negationis, tagadva róla mindazt, ami tökéletlent látunk; végre via
eminentiae, végtelen tökéletességben állítva róla mindazt, ami jó a világban
elénk tárul. Az antropomorfisztikus beszédmódot a Szentírás is igen gyakran
használja, így: Móz. I. 11, 7. Zsolt. 9, 14; 10, 8. Iz. 6,1; 16, 5; 40, 22.
stb. Az antropomorfizmusnak kiegészítője az antropopátizmus, az a beszédmód,
melyben az istennek emberi indulatok tulajdoníttatnak, mint: az isten
haragszik, bánkódik, örül stb. E kifejezések az isten tökéletességeit fejezik
ki, de tökéletlen módon; azt, hogy a bűn nincs az isten akarata szerint; hogy
az ember nem méltó arra, amit az isten vele tett; hogy valami az isten akarata
szerint történt stb. Ily antropomorfizmus példái szintén számosak a
Szentírásban, így: Móz, I. 6, 6 köv. 18, 30. Iz. 1, 14; 42, 1; 48, 14. stb, V.
ö. Petavius, De Deo 3, c. 2. 14. Scheeben, Dogmatik, I. § 75.
Forrás: Pallas Nagylexikon