Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Apollón... ----

Magyar Magyar Német Német
Apollón... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Apollón

(lat. Apollo).

A görögök egyik főistensége, Zeus és Létó fia, Artemis ikertestvére. Délos szigetén született, hol az őt világra hozni készülő s Héra haragja miatt bolyongó anyja nagysokára nyugtot lelt. Már mindjárt világra jövetele után egész ragyogásában mutatkozik az egybegyült istennőknek, mely mitoszi vonásból is kiderül, hogy A. nem egyéb, mint a nap, mely keleten a tengerből egész fényében kiemelkedik (ezért Phoibos). De mivel a nap látszólagos járásán alapszik minden kezdeties időbeosztás, A. a görög mondában az év és szakainak istene is. Mert szent volt neki az év kezdete, s az év minden hónapjának első napja, amelyen neki áldozatokat szoktak bemutatni. Istene azonkivül a meleg időszak-nak, melyben a napsugarai a tenyészetre jótékony hatással vannak. A hosszú, felhős tél után, midőn a monda azt tartotta, hogy A. a hiperboreok országából a messze északról visszatér, áldozva, torozva, énekelve szokták őt, mint a kikelet hozóját ünnepelni. S hiába kűzd vele a sárkány Pythón, a tél, ő győzelmesen jő tisztelőihez. Neki hálálkodtak, ha megért a gabona és gyümölcs, de őt kiengesztelendők imádkoztak is, ha láz, vagy dögvész pusztított az emberek között. Mert az ő nyilai a monda szerint bizton találtak. Hogy Agamemnón durván megsértette papját Chrysést, A. a Trója előtt álló egész görög tábort dögvésszel bünteti érte. S Niobé is keservesen lakolt, hogy azt meré állítani, hogy a gyermekei szebbek Létó gyermekeinél. De aki a betegséget küldi, az meg is tudja szűntetni és elhárítani, s azért A.-t a görögök gyógyító isten-nek is tartották, s Asklépiost fiának tették meg. Így lőn azután A. engesztelő, bűnfeloldó istenséggé, mert aki testi nyavalyától meggyógyíthat, az meggyógyíthat a bűntől is, mely a régiek felfogása szerint pestisszerű betegsége a léleknek. Az anyagyilkos Orestést A. oldja fel a vétek terhe alól. Delfibe sokan ezért rándultak, de legtöbben, hogy A.-hoz, a jósló, jövendőt mondó istenhez imádkozzanak.

A delfii jóshelynek a görögök egész politikai és társadalmi életökre való behatásából következtethetni arra, hogy minő előkelő helyet foglalt el A. kultusza a görögök vallási életében. Úgy gondolkoztak, hogy a napnak fénye nemcsak messze tért, hanem messze időket is bevilágol, s azért jóshelyei papjaira bízták a háború és béke, a gyarmatosítás és államalkotás nehéz kérdéseinek eldöntését. Egyébként is sokáig nem homályosodott el A. harci isten, még pedig a győzelmes hadi isten jelentőségében, egészen az idegen Arés-kultusz meghonosodásáig. S az ilyen istentől kénytelen-kelletlen függött egész városok és államok jóléte, virulása. Ő az őse vagy apja a mondai városalapítóknak, Ión, Dóros, Epidauros, Marathos, Milétos, Naxos, Chiosnak stb.-inek, sőt segít láthatatlanul az építkezésnél, aminthogy Trója és Megara falait ő segédkezett felépíteni. A gyarmatosítóknak kegyes védőura és vezetője, s a monda szerint Krisába ő vezette a krétai kivándorlottakat. Mint a görögök legideálisabb istene a lelket nevelő s szívet nemesítő zene és költészet istene volt, a muzsák élén járó citerázó istenség, kit Paián-nal szoktak dicsőíteni. Daliásnak, szép, tagbaszakadt fiatal férfiúnak szokták képzelni, az ifjúság eszményének, hosszú, fürtös hajjal. Szent állatjai voltak a következők: farkas, szarvastehén, kecskebak, egér, gyík, ölyü, kánya, holló és delfin, szent növénye a babér (Daphné, l. o.).

A rómaiaknál igen korán honosodott meg kultusza, amint azt a cumaei Sibylla mondája tanusítja. A delfii jóshelyt a rómaiak is sűrün kérdezték meg, s már 212-ben Kr. e. alapították tiszteletére a ludi Apollinares (= apollói játékok) ünnepét, mely a praetor urbanus vezetése mellett a Circus maximusban szokott tartatni. De legnagyobb tisztelője Augustus volt, ki a Palatinuson Apollónnak templomot emelt, s a ludi Saeculares ünnepét, mely eredetileg az alvilági istenek számára tartatott, az ő kultusza szolgálatába rendezte be. Magának a névnek etimonjával nincsenek tisztában.

A művészetnek legkedvesebb tárgya volt A., kit sokféle minőségében ábrázoltak. Nap-istenségének volta mellett katonai érmek vallanak, melyeken A. sugárosan lobogó hajzattal van megjelenítve. Mint a meleg időszak istenét feltünteti többek közt egy Drezdában őrzött archaisztikus relief, mely a delfii triposzt rabló Héraklést és A.-t mutatja be; a triposz t. i. szimboluma a naptól kapott s a földtől kiárasztott hőnek. A hiperboreoktól jövő, egy triposzon a tengeren vitetett A.-t egy a Kr. e. V. századból való attikai váza ábrázolja, továbbá több a római korszakból eredő kis-ázsiai érem. A Kr. e. IV. századtól fogva megjelenítve találni az Orestést engesztelő A.-t is. Mondáiból igen gyakran választották a Marsyas-mitoszt, továbbá Idas-sal való viszályát. A Daphné-mitosz csak későbbi koroknak választása. De mind az ilyen csoportokban megjelenített A. ritka a magában bemutatott A.-ábrázolatokhoz képest. Kétféle minőségében alakították, az íjjas- és a citerajátszó-nak szerepében. Legrégebben szorosan a testhez tartott kezekkel feszes tartású szobrait készítették, s ilyen a müncheni gliptotékában őrzött 41. sz. teneai A.; vagy az attributumokat tartó A. kinyújtott karokkal, mint az egy Berlinben levő, naxosi bronzszobrocskán észrevehető. Attributumként látjuk itt első sorban az íjjat, mellékesen az áldozó csészét. E merev tartású alakítások mellett voltak az archaikus művészetnek az istent élénk mozgásban is feltüntető szobrai, amint azt kaulóniai régi érmek bizonyítjak, melyeken A. őzbak kíséretében magasra tartott babérgallyal indulóban van. A Pheidiást közvetlenül megelőző korszakban az alakot karcsúbbnak ábrázolták, attributumként az íjjal együtt a babérgallyat alkalmazzák. Ebbe az epokába tartozik p. az olimpiai Zeustemplom nyugati homlokfaláról való A., melyet az V. század közepe előtt faraghattak. S egy ilyen epokában alkotott eredeti után készülhetett egy a nápolyi múzeumban látható, Pompejiban talált 4630. sz. gyönyörű bronzszobrocska, a Pásitelés archaizáló iskolájából, hol a líra az iskola toldománya. Magának Pheidiásnak hiteles tanúság szerint az athéni akropolison volt egy A. Parnopios-szobra, a Parthenon párkányzatán pedig egy tőle vagy tanítványai egyikétől faragott, ránk jutott, egészen rövidre nyírott, s koszorúval ékített hajú A. S ilyen stílusban verték képét Abdéra, Leszbosz, Kolofón, Epidaurosz érmeikre. Praxitelés korában A. újabb típúsban lőn megjelenítve. A haj az e korabeli szobrokon kétfelé van választva s könnyű hullámú fürtökben omlik le a nyakon; a homlok magasabb, az ajkak húsosabbak, a fej emeltebb s az arc kifejezése lelkesebb. Az így ábrázolt A.-t verték Milétosz, Mytiléné, Szikion, Megara, Délos, Tarentum és Krotón érmeikre. Maga Praxitelés és iskolája, miként minden istennek szobrába, úgy az A.-éba is több formai kecset és kerekdedséget lehelt. Ide tartozik p. egy a berlini múzeumban látható A.-szobor, hol az isten jobb alsó karját fején pihenteti; az utánzásul és sokszorosításul szolgáló mintán a bal kéz az íjjat tarthatta (a berlini szobron a bal kar le van törve). Irányítóul szolgált azonban főkép Praxitelésnek Sauroktonosa (gyíkölő A.-ja),egy bronzszobor, mely A.-t egészen fiatalosan ábrázolja, amint nyilával egy fatörzsön felfutó gyíkot eltalálni igyekszik. Ebből több utánzatunk van, a legjobb egy a római Villa Albaniban őrzött 952. sz, bronzszobor (mások a Louvreben és Vatikánban).

A citerajátszó A.-t (A. Kitharódost) a régiek csaknem kivétel nélkül ruházatosan alakították, s nem mezítelenül, mint az íjjasat. Legrégibb e nemű ábrázolat egy Méloson talált vázán látható, hol az isten forminxen játszva két asszony kíséretében kocsin hajt. Ezen és a híres flórenci François-vázán (l. o.) A. szakállasan van megjelenítve, de emitt e szakállas megjelenítéssel ellentétben nem mint kitarajátszó istenség van felfogva. A Pheidiásét megelőző korszak A. Kitharódost hosszu chitónban tűnteti fel, általvetett köpennyel, mely utóbbi ruhát a Pheidias korában a chlamys (l. o.) helyettesíti. Csészéből áldozik, s hullámos fürtjei vannak. A kitara természetesen mindenütt elengedhetetlen attributum. Egy a pheidiasi periokában alkotott mintára megyen vissza valószínűen egy a müncheni gliptotékában őrzött 90. számu álló A. Kitharódos. Ruházatosan még a praxitelési epoka is ábrázolta, a hajat üstökszerű kis konttyal választja a fej búbján kétfele, a homlok háromszögű, az arc kifejezése a szentimentális vágyé. Jellemző típusát sajátlag Skopás (l. o.) teremtette meg abban a szoborban, melyet palatinusi Apollonia (A. Musagetés) néven a Vatikánban őriznek. Az isten indulóban van és ihlett arccal játszik a kitarán. A hosszú chitón derékon felül van övezve, a köpeny a vállon van hozzácsatolva.. Egészen mezítelenül csak a késői korszakok jelenítik meg A. Kitharódost lágy, puha formákban, mint arra p. egy a nápolyi múzeumban őrzött, Pompejiban talált 5613. sz. bronzszobrocska vall. Itt azután meg kell emlékezni még az Apollón Phoibost kifejező, a Kr. e. IV. század eleje táján megfogant típusról, melynek hellenisztikus korszakbeli utánzata színes nyomású mellékletünkön látható, a Vatikánban őrzött, 92-ik számu ú. n. belvederei A., melyet a XV. században Porto d"Anzio, a régi Antium mellett találtak. Nevét a Vatikán Belvedere udvarától (cortile del Belvedere), hol fel van állítva, kapta. A. leghíresebb szobra; kinyújtott balkezében valószínűleg az aigist (l. o.) tartotta, a jobb kar restauráció. Előretörő, öntudatos győzelmes hadi isten-nek van felfogva. A fej az A.-fejek között a legszebb. Ez utánzat a Lysippos (l. o.) után való korszakból lehet.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is