Apperceptio

(lat.). E szót Leibnitz vitte be a filozofiai nyelvbe «a tudatossá vált képzet» jelentésében. Nála a perceptio belső állapota a képzeterővel bíró valónak, apperceptio e belső állapot tudata. Kant még szabatosabban állapítja meg a szónak emez értelmét. Gondolataim, úgymond, nem volnának az én gondolataim, ha mindegyiket nem vonatkoztathatnám énemre, azaz ha tudatossá nem tehetném, Kant nyelvén: ha az «én gondolom» nem kísérhetné képzeteimet. A tiszta ént K. transscendentális A.-nak nevezi, mely a gondolkodás alapvető funkciója, a filozofia legmagasabb pontja. Az újabb lélektan is sokat foglalkozik az A.-val, némileg bővítve és módosítva a szó értelmét. Minden képzet, legyen az közvetetlenül az érzékek behatásaiból származó, v. az emlékezetből fölébredő, sajátságos módon összekapcsolódik, összeolvad hozzá hasonló vagy hozzá tartozó régibb képzetekkel. Hallom a vonat zakatolását, melyet nem látok; mi történik ennek folytán bennem? Ha életemben először hallottam volna efféle zajt, ez új képzet elszigetelve volna bennem s keresve keresnék emlékezetemben hozzá hasonlót. De minthogy naponkint hallom, e zaj emlékei fölébrednek bennem, csatlakoznak a mostan hallotthoz, fölkeltik a hozzá tartozó vonat képét is s tudatomban létrejön efféle ítélet: a vonat jő, a vonat zakatol. Ez látszólag egy pillanat műve, de azért nem idő nélkül végbemenő folyamat, csakhogy igen gyorsan történik, Wundt számításai szerint 0.08-0.1 másodperc alatt. Némelykor tovább is tarthat, ha e folyamat elé valamely akadály hárul. P. élénken beszélgetek a pitvaron, nem hallom a közeledő vonat mind erősbödő hangjait, csak mikor már egészen közel van, Fölriadok. Mi ez? Ekkor jut eszembe, hiszen ez a vonat! Ez esetben az emlékek nem ébredtek mindjárt, nem olvadtak azonnal össze a most hallott zajjal, a ráismerés késett. Ezt a ráismerést nevezi az újabb lélektan Hubert nyomán A.-nak, míg egyesek még tágabb értelmet adva a szónak, minden lelki folyamatot, melyet a figyelem intéz, v. általában minden összeolvadását a képzeteknek így nevezik. Ha a ráismerés értelmében használjuk a szót, akkor nem távozunk messze Kanttól, mert a ráismerés által teszem sajátommá, én-em tulajdonává a képzetet. Ha az A. folyamatát mozzanataira bontom, megkülönböztetetem a perceptiót, például a most hallott zajt, az appercipiáló képzeteket: a fölidézett emlékeket, az appercipiált képzetet, mely a kettő összeolvadásából támadt, míg az egész folyamat, illetőleg legfontosabb momentuma, a ráismerés, apperceptiónek nevezhető. Minél gazdagabb lelkem tartalma, annál több kapcsoló pontra fog minden újonnan érkező képzet lelkemben akadni, azaz annál többet fogok gondolkodva, fölismerve látni, hallani. A műértő A.-i egy képtárban különbek a laikuséinál. De minél erősebb, frissebb, pontosabb az új behatás, annál gyorsabban fog appercipiáló képzeteket kelteni, s minthogy az új behatások frissesége, ereje nagy mértékben a rájuk fordított figyelemtől függ, ennek is nagy befolyása van az A.-ra. Érdekes jelenség, hogy az A. ki is egészítheti az új képzetet; p. a szerző gyakran rossz korrektor, nem veszi észre a sajtóhibákat, az appercipiáló képzetek nála, minthogy ő írta a szöveget, s tudja mi van benne, oly erősek, hogy öntudatlanul helyreigazítják a sajtóhibát.

Forrás: Pallas Nagylexikon