Apponyi

1. Albert gróf; államférfiú, György volt főkancellár és a minden női erénnyel tündöklő, buzgón vallásos gróf Sztáray Júlia fia. Született Bécsben 1846 máj. 29. Már zsenge korában feltűnt szellemi s testi fejlettsége által. Széchenyi őt egy levelében «der kleine Gott Albi»-nak nevezi. Ifjúkora az alkotmány elnyomásának és a konkordátumnak idejébe esik. Neveltetését Kalksburgban a jezsuiták intézetében nyerte. Egyetemi éveit Bécsben és Pesten töltötte, tanulmányai befejezése után nagy utazásokat tett külföldön. Legnagyobb hatással e korban Montalembert grófnak, a francia liberális katolikusok híres vezérének társasága volt reá. Politikai téren először 1872-ben lépett föl, midőn őt a szentendrei kerület választotta képviselőjévé. Bár a Deák-párthoz tartozott, családi összeköttetéseinél fogva kezdettől fogva feudális és ultramontán törekvésekkel hozták őt kapcsolatba. A Deák-párt szétbomlásakor a Sennyey Pál által vezetett konzervativ töredékhez tartozott, mely később a szabadelvü pártból kilépőkhöz csatlakozva az egyesült vagy mérsékelt ellenzéket alkotta. Rendkivüli szónoki tehetsége már akkor a nyilvános élet egyik vezéralakjává tette. Különösen erős volt az az ostrom, melyet Bosznia okkupációja alkalmával intézett Tisza kormánya ellen. Különben leginkább a gazdasági kérdéseknek szentelte figyelmét. Az akkortájban a mezőgazdaság terén mutatkozó válságnak orvoslására a középeurópai államok vámszövetségének eszméjét pendítette meg. Politikájának uralkodó vonása gyanánt e korban tán azt lehetne megjelölni, hogy a régi magyar társadalom megmaradt elemeit minden módon erősíteni s versenyképessé tenni óhajtotta. E szempontból rokonszenvezett az agrárius mozgalommal is, az antiszemita izgatásokat ellenben kezdettől fogva határozottan elitélte. A vegyes házasságot pártjával együtt kész volt megszavazni. Sennyey visszalépése után az egyesült ellenzéknek Szilágyi Dezsővel együtt ő volt a vezére. A magyar állam kiépítése úgy az ipar, kereskedés és mezőgazdaság szabad fejlődésével, mit a külön vámterület által vélt elérhetőnek, mint a modern intézmények átvétele által a közigazgatás és igazságszolgáltatás terén, voltak ekkor a párt jelszavai. A külső politikában az orosz törekvések erélyes ellensúlyozása a Balkán-félszigeten volt vezéreszméje. Nagy feltünést keltett nyilt levele, melyben Tisza Kálmán tíz éves miniszterelnöksége alkalmával 1885 júliusban igen éles bírálat alá vette e korszak eredményeit és a kormány eljárását. Mint a közjogi alapnak és a kiegyezésnek híve ő és pártja nemcsak a kormánypárt, hanem a függetlenségi párt ellen is kűzdött, és a választások alkalmával a két véglet közt nem igen bírt eredményeket felmutatni.

Mindeddig az. egyesült ellenzék egyrészt a régi konzervativ pártban, másrészt azokban gyökerezett, kiket a Tisza-korszak haladás dolgában nem elégített ki. Egységének, határozott programmjának hiánya megakadályozta terjedését. A korszak nem kedvezett a nagy reformoknak. Határozott változás csak akkor állott be, midőn Szilágyi Dezső kivált a pártból s annak vezetése egészen A. kezébe ment át. Az eddig inkább az általános eszmékért kűzdő párt és vezére a reform mellett a nemzeti érzet fejlesztését, a közjogi garanciák lehető biztosítását és gyarapítását tűzték zászlójukra. Nem szűntek meg a közigazgatás államosítása mellett kűzdeni, de nagyobb befolyást a közvéleményre csak a védőerővita által nyertek, melyben a szélsőballal egyetértve támadták meg a kormányt. Azóta A. minden nagyobb kérdést támadásra használt fel, a szerinte a nemzet jogait és aspirációit eléggé nem védő, sőt azokat kockáztató kormányrendszer ellen. Különösen éles volt támadása a fegyvergyár kérdésében, majd a konzuláris juriszdikció törvényének tárgyalásakor 1891 elején, a midőn a közte és Szilágyi igazságügyminiszter közt fenforgó ellentét szinte személyes élű lett. Így vált az előbb udvarinak, klerikálisnak és reakcionáriusnak hírdetett pártvezér a kiegyezésben foglalt nemzeti jogok legféltékenyebb őrzőjévé. Épp oly határozott fejlődés észlelhető nála az egyházpolitikai téren. A. erős katolikus meggyőződését soha sem tagadta. Különösen tanúsította azt, midőn a vallásalap jogi természetének meghatározásával foglalkozott, mint a képviselőház előadója. A Szt. István-társaság meg is választotta egyik világi elnökének. De ő 1888-ban lemondott e tisztről és 1890 őszén, a vallás- és közoktatási budget tárgyalása alkalmával, a felekezeti zavarok egyedüli orvoslása gyanánt a teljes liberalizmust, a polgári házasságot, a katolikus autonomiának szervezését jelölte meg. Azóta nem szűnt meg ez elveket hangoztatni, úgy a nemzeti párt programmjában, mint legújabban az 1892-iki budget tárgyalásakor, amidőn a vallások egyenjogúsítása elvének elfogadása nagyrészt az ő felszólalásának volt köszönhető.

Pártjának egyik legfőbb követelését, a közigazgatás államosítását, a kormány Szapáry miniszterelnöksége alatt fölvette programmjába. A. elvben elfogadta a törvényjavaslatot, de a bizottságban igen lényeges pontokban változtatást követelt, és a kormányhatalom várható növelésével szemben erős garanciákkal akarta körülvenni az önkormányzatot. A házban is a törvény mellett szólott. Minthogy így a közjogi alapon álló pártok egy ily lényeges kérdésben elvben megegyeztek, komolyan foglalkoztatta a közvéleményt a fúzió köztük és A. belépése a kormányba. De midőn a kormány a szélsőbal ellenállásával szemben elejtette a reformot és megelégedett az elvnek törvénybe iktatásával, A. és pártja ismét ellenzékbe jutottak. A most már «nemzeti»-nek nevezett párt vezére Jászberényben választói előtt újra erős támadást intézett a kormány és különösen annak elnöke ellen, és mostani állapotát csak a nemzeti rezignáció következése gyanánt rajzolta. A közigazgatás kérdésében is közeledett felfogása az autonomia biztosítékainak még erősebb kifejtését illetőleg a szélsőbalihoz. Még erősebb agitációt fejtett ki az országgyűlésnek 1892 első napjaiban történt feloszlatása után, a választások előkészítésénél. Körutja az ország minden vidékén emelte népszerüségét, és a választások eredménye némileg erősítette pozicióját. Azóta ismét erősen hangsúlyozta hűségét a kiegyezéshez: Egyházpolitikai kérdésben az ő felfogását tette magáévá a képviselőház.

Apponyi ereje megkapó szónoki tehetségében és egyéniségének megnyerő voltában van. Általános műveltségben, az irodalom és művészet minden kérdése iránt való érdeklődésében messze tulhaladja közéletünk legtöbb szereplőjét. Beszédeit nemcsak művészi előadás és kidolgozás, nemcsak a polémia ereje és tömöttsége jellemzi, hanem ritkán hiányzik bennök az, ami egyedül tesz szónoklatot állandó becsűvé: a szerves összeköttetés valamely messzeható erkölcsi problémával. A Wekerle-miniszterium megalakulása után az indemnity-vita alatt tartott, az egyházi s házassági ügyre vonatkozó beszédét az egész képviselőház, valamint az összes sajtó elragadtatással üdvözölte. Mint író nem igen kűzdött a babérért. Említést érdemel több cikke Széchenyi Istvánról «Magyarország» 1881.

2. A. Antal gróf, szent Ferenc-rendi áldozópap. Munkája: Lux in tenebris. Joan. 1. v. 5. Das Licht in der Finsterniss, das ist: Jährlich gewidmete Lob- und Ehren-Rede auf das hohe Titular-Fest des Ordens der allerheiligsten Dreyfaltigkeit.

3. A. Antal Gróf, kiváló sportférfiú és versenyistálló-tulajdonos, szül. 1852 dec. 29-én. Versenyszínei: fekete dress és világoskék sapka, rendkívül kedveltek a versenyek közönsége előtt, s A.-nak különösen kétéves lovai többnyire favorite-jai a versenyeknek. Legnagyobb sikereit az A.-istálló 1888-ban és 1889-ben érte el, mikor mind a két esztendőben számos más versenyen kívül a Derbyt is megnyerte Rajta-Rajta és Triumph lovaival. 1889-ben egymaga Triumph 52,140 frt értékű versenyeket nyert. 1891-ben az Apponyi-istálló 56,167 fortot nyert díjakban.

4. A. György gróf, államférfiú, szül. 1808 dec. 29-én. Tanulmányai befejezése után Dessewffy Auréllal együtt a bécsi m. udvari kancelláriánál szolgált mint fogalmazó Reviczky főkancellár vezetése alatt. Először az 1839-40. országgyűlésen tűnt ki, mint az ifjabb, reformoktól már nem annyira írtózó, de a kormányhatalmat minden módon erősíteni óhajtó konzervativ párt egyik vezére a főrendeknél. Sokkal inkább a gyakorlatnak, mint az elméletnek, inkább a cselekvésnek, mint a tanulmánynak volt embere. Bár készültsége nem volt kiváló, szónoki tehetsége, jellemének egyenessége, nyugalma és megfontoltsága már akkor mutatták benne a jövő emberét. Széchenyi megjósolta, hogy nemsokára kancellár lesz. Ez az 1844. országgyűlés bezárása után történt meg, amidőn A. bár még csak alkancellár, tényleg kezébe vette a kormányt. Kinevezése nagy visszatetszést okozott a csak fiatalságát tekintő ó-konzervativoknál, de programmja biztos támaszt szerzett neki Metternichben és Lajos főhercegben. A.-nak az erős, a kormány hibái és gyöngesége által egyre izmosodó, Deák és Kossuth által vezetett ellenzékkel szemben igen nehéz volt a helyzete. Az ellenzéknek a megye szolgált várául, ő azzal szemben a központi kormányt törekedett erősíteni. Célja volt oly kormányt szervezni, mely az anyagi érdekeket hathatósan előmozdítsa, az Ausztriával való kapcsolatot szorosan fentartsa s az államban és egyházban konzervatív szellemben működjék. Eszközeit az adminisztrátorokban vélte megtalálni, kik mint tisztán a kormánytól függő hivatalnokok a megyékben a kormány szellemében jártak el és sokkal veszedelmesebbekké váltak az ellenzékre nézve, mint a megyéjöket csak ritkán látogató, a kormánytól is függetlenebb főúri főispánok. Lassankint a megyék nagyobb részébe (32-be) neveztek ki adminisztrátorokat a törvényes főispánok helyébe. Főfeladatuk a kormánynak többségre juttatása volt és eljárásuk az ellenzékkel szemben igazolni látszott azt a föltevést, hogy a kormány semmi erőszakosságtól sem riad vissza, hogy célját elérje. A kormánynak e hirtelen kifejtett erélye buzdította pártfeleit és megriasztotta az ellenzéket, úgy hogy 1845-ben és 1846-ban a megyék többségében a konzervatív párt kerekedett fölül s Kossuth és Wesselényi befejezettnek látták az ellenzék bukását. Másrészt azonban a kormányt nemcsak a szabadelvű ellenzék támadta meg igen élesen, hanem a főrangú konzervativok is sértve látták tekintélyöket a született főnemesek mellőzése és egy új hivatalos arisztokrácia felkarolása által és sokan közülök kezet fogtak az ellenzékkel. Mindkét párt haragja A. ellen központosult, különösen miután a főkancellár, gr. Majláth Antal helyébe ő jutott e méltóságra.

Maga a hatalomra való törekvés nem nyújtott elegendő erkölcsi alapot A. kormányának. Fellépését az adminisztrátori ügyben nemcsak az ellenzék legkiválóbb férfiai tartották törvényellenesnek, hanem még Széchenyi sem helyeselte. Az ellenzék hatalmát csak úgy törhette meg, ha maga veszi kezébe ama reformok megalkotását, melyekért eddig az ellenzék kűzdött. E célra szoros összeköttetésbe lépett gr. Széchenyi Istvánnal, keresztülvitte, hogy őt helyezzék a közlekedési ügyek élére és tőle telhetőleg elősegítette a Tisza-szabályozás nagy ügyét. Az 1847-48. országgyűlésre pedig igen terjedelmes programmot készített elő, melyben az ősiség megszűntetése, a vámok reformja, a katonai élelmezés szabályozása voltak a főpontok. Egyáltalában, konzervatív létére, és bár a régi testületi kormányformának volt utolsó hatalmas előharcosa, mégis úgy lép föl némileg mint parlamentáris miniszter. Többséggel akar bírni a rendeknél és e többséget a kormány által kezdeményezett reformok keresztülvitelére akarja felhasználni. Eddig pedig a kormány egészen független volt a rendek többségétől, a változások pedig majdnem kivétel nélkül a rendekből indultak ki. Az 1847-48-iki országgyűlésen nem sikerült A.-nak kormánypárti többséget teremtenie. Sem Ferdinánd királynak magyar megnyitója, sem a népszerű István nádornak megválasztása nem csillapította le az adminisztrátori sérelem által felizgatott kedélyeket. Az ellenzék vezérei, Kossuth és gr. Batthyány Lajos nemcsak a kormányrendszert ostromolták: támadásuknak személyes éle is volt A. ellen. A. viszont az ellenzék egy részének, különösen Szentkirályinak és Lónyaynak megnyerése által igyekezett Kossuth tekintélyét aláásni. Ez nem sikerült, a zavar egyre nagyobá lőn, és A. már csak az országgyűlés feloszlatásában, v. legalább a hallgatóság megzabolázásában látott orvoslást. A februáriusi forradalom kitörése véget vetett mind e terveknek. A. a válságos márciusi napokban súlyos beteg volt, és csak miután felépült, hallott a forradalomról, bukásáról s a minisztérium kinevezéséről.

Az új alakulás nem bírta rokonszenvét, de arra sem volt megnyerhető, hogy mint kir. biztos teljes hatalommal segítse elnyomni Magyarországot. Barátjával, Jósika Samuval együtt még Olmützben is a történelmi jog érdekében működött, míg Schwarzenberg és Bach rendszere teljes diadalra nem jutott. Az 1849-60-iki éveket teljes elvonultságban töltötte, de ha alkalma nyílt, nem mulasztotta el a kormány férfiait, különösen Albrecht főherceget Magyarország jogaira figyelmeztetni.

Először a megerősített birodalmi tanács juttatott neki és elvtársainak ismét módozatot nézeteik érvényesítésére. Az októberi diploma után ő bizatott meg mint országbíró a magyar törvénykezés újjászervezésével, majd mint kir. biztos az 1861. országgyűlés vezetésével. Országbírói méltóságát az országgyűlés sikeretlen befejezése után megtartotta és féltékenyen őrködött a magyar igazságszolgáltatásnak függetlenségére a bécsi hatóságokkal szemben. Befolyását nem szűnt meg a kiegyezés érdekében érvényesíteni. Különösen nevezetes egy 1862 végén kidolgozott emlékirata, melyben Magyarország részére paritást és felelős minisztériumot követel és a közös ügyek körét és kezelési módját igyekszik kiszabni. Ez emlékirata nem vezetett célhoz, maga kénytelen volt 1863 ápr. 3. állásáról lemondani. Mégis fáradozásának igen lényeges következése volt a kiegyezés későbbi menetére nézve. A perszonális unió hívei, az 1847-48. törvények teljes érvényességének követelői, és másrészt a birodalmi politikának, az összeolvasztásnak előmozdítói közt állva, biztos államférfiúi számítással kitűzte a talajt, melyen Magyarország joga és a monarkia hatalma megállhatott. Csakis oly lojális férfiú mint ő, tehette elviselhetővé az addig annyira perhorreskált magyar minisztériumot a legfelső körök előtt.

Nemcsak elvben ismerte el a parlamentáris kormányformát, az 1865-1868. országgyűlésen mint képviselő és pártvezér kűzdött a kiegyezés érdekében, ezáltal is bizonyítva tehetségének gazdagságát és képességét a viszonyokhoz alkalmazkodni. Állása annál nehezebb volt, mert nemcsak Deák és a többség ellenében kellett kűzdenie, hanem épp úgy a konzervatív kormány férfiai, különösen gr. Esterházy Móric ellen. Deákkal szemben sem a házban, sem a kiegyezést kidolgozó 15-ös bizottságban nem bírt érvényre jutni. 1848 előtti szerepének népszerűtlensége most is nyomasztólag hatott reá. Miután a felelős minisztériumot kinevezték, mindinkább visszavonult a közügyektől és csak nagy ritkán vett részt a főrendiház tárgyalásaiban.

A. nem annyira a szónak, mint a tettnek volt embere. Gyors felfogása, beható esze, szellemének rugékonysága a konzervatív államférfiak közt első sorba helyezték. Ellenfelei is tisztelték hajthatatlan szilárdságát és ki nem fáradó tevékenységét. Modora egyszerű, megnyerő, bár, mint Széchenyi naplóiból látjuk, a személyes érintkezésben ridegséget vetettek szemére.

Pályájára, jellemére fényt vetnek az ismert s közölt emlékiratokon és történeti műveken felül József nádorral, István nádorral és Széchenyivel váltott levelei, továbbá nagybecsű, de sajnos csak 1849-ig terjedő emlékiratai.

5. A. József (nagy-apponyi gróf), bölcselettudor és jezsuita tanár, A. Lázár gróf fia. Nagyszombatban előbb a logikát, 1751- 52-ben a matematikát és 1753-54-ben a természettant tanította. Néhány latin természettud. munkát hagyott hátra.

6. A. Károly gróf, A. György testvérbátyja. Szül. 1805, megh. 1890 dec. 30. A katonai pályára lépett és ott az 1848-iki olasz háborúban tábornokságig vitte. Azután nyugalomba vonult és jelleme és jótékonysága által közbecsülést és szeretetet vivott ki.

7. A. Sándor gróf, egyike hazánk legkiválóbb gyűjtőinek s bibliofiljeinek. Szül. 1844 jan. 19-én Párisban. A. Rudolf grófnak, akkori párisi, később londoni követnek fia. A. egy ideig apja oldalán működött mint követségi titkár, de apja halála óta hazájába visszatérve egészen birtokainak és tudományos kedvteléseinek él. Egyik ősének Isotta Nogarola grófnőnek műveit kiadta Ábel Jenővel együtt. Lengyeli könyvtárának kincseit és ritkaságait az 1882-iki könyvkiállítás alkalmával ismertette. Különös érdeklődéssel kíséri a történeti és művészettörténeti tanulmányokat és újabban nagybecsű adománnyal gazdagította a budapesti egyetem művészettörténeti szemináriumát. Jelenleg a családi levéltár kiadásán dolgozik.

Forrás: Pallas Nagylexikon