Kisszótár
Címszavak véletlenül
|
Arany1. János, Petőfi mellett a legnagyobb magyar költő, szül. Nagy-Szalontán, Biharmegyében 1817 márc. 2., meghalt Budapesten 1882 okt. 22. Szülei: Arany György és Megyeri Sára, ref. vallásu földmivelők voltak; vagyonuk egy kis nádas házból és kevés földből állt. A nemzetség, melyből származott, eredetileg nemes volt, de később jogaitól megfosztva, bár a nemeslevél birtokában, per útján se birta többé visszaszerezni kiváltságait, mert erdélyi fejedelemtől, I. Rákóczi Györgytől nyerte volt. V. ö. Márki Sándor: A nagyfalusi Arany-család. (Századok 1879). Rozványi Gy.: N.-Szalonta története (1870). Élettörténete.Gyermekkor. A. szüleinek késő és egyetlen fiúgyermeke volt, legidősebb leánytestvére már rég férjhez ment, mikor ő született, többi testvérei pedig korán meghaltak. Ő volt a hajlott koru szülők egyetlen reménye, vigasza, mindig körükben tartották és rendkivül vallásosak lévén, e hajlam a: fiúra is korán elragadt: az ének és a szentirás vonzóbb helyei lettek első tápláléka zsenge lelkének, s a kis bogárhátu viskó szentegyház vala. hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem: lévén cseléd vagy más lakó a házban. Más gyermekekkel is ritkán volt alkalma beszélgetni, s mindebből magyarázható meg az a csendes komolyság, mely őt gyermekkorától fogva jellemzi. Tanulékonysága igen korán feltűnt. Értelmes apja hamuba irt betűkön megtanította olvasni, úgy hogy mire hat éves korában iskolába adták, már nemcsak tökéletesen olvasott, de némi olvasottsággal is birt, ismerte a bibliai történeteket, sok éneket és a ponyvairodalom termékeit. Iskolázás otthon.Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre Szalontán, hol egy rektor és öt altanító alatt afféle kisgimnázium (ú. n. partikula) volt, amellett minden könyvet mohó vággyal elolvasott, ami a kezeügyébe került s a városban felkutatható volt: Gvadányit, a Haller Hármas Istőriáját, Erbiát és a hasonlókat, a Decsi Osmanográfiáját, Fortunatust s számtalan sok apróságot: a ponyvairodalom egész özönével együtt. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is elolvasta, s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott nagyobb embert, mint a könyv-, főleg a versírót, meg is próbálta a rímelést, melynek tárgyát iskolai s játszás közt esett kalandok szolgáltatták. Mikor pedig eljött a költészeti osztály, halomra irta verseit, melyeket tanítói büszkén mutogattak, s a kis poétát egész Szalonta ismerte. Olvasmányai.Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt; de ő még azt nem ismerte. Tanítói, Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték eléje például, akit igen szeretett, és Kovács Józsefet, akinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, ki Szalontán konrektora volt, társalgásából, tanításából és útmutatásából sokat tanult a költészetre nézve. De a római klaszzikusokat, Ovidiust, Vergiliust, Horaciust is nemcsak örömmel tanulta, hanem az iskolában nem olvasott részeket is átbuvárolta, sőt más szerzőket is: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Svetoniust s a skót Buchananus latin verseit. Ez olvasmányok útján sokat gyarapodott v latin nyelvben, sőt verseket is irt e nyelven az akkori divat szerint. Megismerte Tassót Tanárky, Milton Elveszett paradicsomát Bessenyei, és Voltaire Henriade-ját Péceli fordításában, Vályi Pártos Jeruzsálemét és Gáthi Mármarosi éhségét, Dugonics regényeit, s több hasonló termékeit az epikai múzsának, szóval azt a magyar irodalmat, amely azelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán még mind ezeken élődött, s az új iskola koriféusai Szalontára nézve nem léteztek. Első tünemény előtte a Lant és egy Aurora volt, de az új modor, amelybe még nem nőtt bele, rá nézve inkább elidegenítő, mint vonzó hatást tett. Debreceni diákság.Igy folyt le a szalontai iskolázás (1823-1833), melynek pár utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt le, mert hogy őket a további költségtől megkimélje, s a kollégiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett tanított is mint preceptor az iskolában lakott. Anyagi reménye azonban igen szegényül ütött ki. Egész évi jövedelme alig ment száz váltó forintra s ő nem tudott azzal gazdálkodni. Debrecenbe alig vitt annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhesse, hazulról pedig nem várhatott s nem is kért semmit. Ily helyzetben elment kedve a tanulástól s 1832 márciusban Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezhessen tanulmányai folytatására. De e tél még sem veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a német nyelvet, megbarátkozott a francia nyelv elemeivel, s olvasta az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál, a későbbi pesti pap és szuperintendens volt a rektor, ki válogatott könyvtárát szivesen megnyitotta A. előtt, aki éjjel-nappal olvasott s a hazai költészet újabb fejlődésével is megismerkedett; az Aeneis pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte. Új erővel és buzgalommal de ismét sovány erszénnyel tért vissza Debrecenbe, oly jó ajánlatok kiséretében Kis-újszállási pártfogóitól, hogy tanárai azonnal nagyobb figyelemben részesítették, úgy hogy nemsokára az osztály elejére vergődött s midőn egyik tanára, Erdélyi József, kis leánya oktatását rábizta. anyagi helyzete is türhető lett. De ő kalandos életpályáról ábrándozott, unni kezdte az iskolai egyhanguságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott lenni, anélkül, hogy tudta volna mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában önként, minden anyagi v. erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a kollégiumot, soha vissza nem térendő. Szinész-kora.Fáncsi és László jeles szintársulatot tartván akkor Debrecenben, A. ha már szobrász nem lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thália zászlaja alá esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett; maguk tanárai azt a szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulóik egyike minden anyagi kényszer nélkül, pusztán a művészet iránti való vonzalomból komédiás akar lenni, a hivatás kétségtelen jelének tekintették; pártfogója Erdélyi mit sem szólt a terv ellen, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta, énekeltette s azután elégülten ajánlotta neki Shakespeare tanulmányozását. Igy lett A. szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál, s azontúl is hozzá járva ebédre, mig Debrecenben maradt. De a debreceni társulatot egy szinészi cselszövény rá nézve egész váratlanul felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az anélkül, hogy valaki A.-hoz szólt vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány ujdonsült szinészt egypár más vidéki kóborral összeszedvén, az indulás percében őt is megszólíták, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mást mit tennie. Haza öreg szüleihez, kik belőle papot vártak, vissza a kollégiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? ez mindkettő lehetetlennek tetszett előtte s igy Hubayhoz csatlakozott, annyi időt se vehetvén, hogy szállásáról ágyát és ládáját fehérneműjével és könyveivel együtt magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett vándorlásuk eldorádója. A.-ra, kit szülei minden vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, s kire egész életében minden csekélység végtelenül. hatott, mély benyomást tett a nyomor, melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a szinészethez, végkép elment az e korhelyek közt, A mellett az öntudat kigyói, szegény apja sanyarú nyugtalansága, marták éjjel-nappal. Magányosan. bolyongott Sziget hegyein, az Iza partján, elmélkedett, vezeklett. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom szállt rá, s jó édes anyját halva látta. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem verhette ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Hazatérte.A direktortól, lehető dijából, egy huszast kért ki, egy zsebkendőbe kötötte égész vagyonát, kiment a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vett, azzal megindult egyedül, gyalog. Az első éjszakát az erdőben töltötte oláh fuvarosok tüze mellett, a többit kocsmapadokon, s igy végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debrecenen át hét napi gyalog vándorlás után haza érkezett. (Ifjusága ez epizódját belefoglalta a Bolond Istók II. énekébe is.) De az 1836. év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel hazaérkezte után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen apja pedig szeme világát teljesen elvesztette (látása azonban néhány év mulva orvoslás nélkül ismét megjött). Mindez mélyen megrendítette, fölébreszté kötelességérzetét s meggyőzte őt arról hogy ősz apját nem szabad többé elhagynia. Vele maradt tehát a kis házikóban, melyet apja nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. Konrektorság.A város és az egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát s még az ősszel megválasztották konrektornak (tanító a rektor után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók), jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s igy az ő kedvéért egyszerre két konrektor lett. Egy darabig még apjával lakott, majd nénje magához vevén az öreget, az iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin grammatikai osztályokat tanította, 1839-ig tartott. Jegyzőség.Nősülés. Akkor egy évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes aljegyző, de a főjegyző nem igen arravaló ember lévén, tényleg ő volt a főjegyzö is. Igy némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szive régi vágyát követve, nőül vette Ercsey Juliánnát, egy ügyvéd árva és vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836-40) nem szünt meg folytatni olvasmányait, inkább csak szórakozásból mint komoly célból, de mindig inkább olvasott olyat, amiről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, ami több mulatságot igért ugyan, de kevésbbé volt nevezetes. Shakespeare német fordításait akkor forgatta először; Homérost is elővette olykor, küzködvén a nyelvvel, melyből alig tudott többet, mint amennyit az iskolában tanulhatott s az nem volt sok. Mindezek céltalan erővesztéseknek látszottak s mégis ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet, még mulatságból is. A franciában Télémaque és Florian után Moliérebe kapott, ami nagy feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötörte magát. Mindez házasságáig tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él hivatalának, s lesz közönséges ember, mint más: Pár évig meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, amelybe lépett, szórakoztatta, boldogította, hirlap is alig fordult meg a kezei közt. Szándéka volt gazdaság után látni, amihez nem volt elég ügyessége, de hivatala is folytonos jelenlétét kivánta a tanácsháznál. Azonkivül a jogtudományt is el akarta magántanulmány útján sajátítani. A hazai történettudomány mellett a földmérésben is annyi jártasságot szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek földjeit, ha fölkérték, egész pontossággal fölmérte; szétosztotta s róla pontos térképét készített. Jegyzői dolgozatai kitünően szabatosak és pontosak voltak s szépen is leirva, mert szép irása volt. A tőle fogalmazott iratok a megyén mindig annyira feltüntek, hogy a táblabirák őt kitünő tisztviselői tehetségnek hiresztelték. Ujabb olvasgatás.1842 tavaszán Szilágyi István, egykori tanulótársa jött mint rektor Szalontára, ki már ismételve koszorut nyert a Kisfaludytársaságnál s kinek az akadémia éppen Szalontán léte alatt száz arannyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztaltársa, mindennapos vendége lévén, társalgásuk természetesen legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, ami szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére. Majd a görög tragikusok fordítására unszolta, amelyeket a Kisfaludy-társaság akkor kezdett kiadni (s igy jött létre egy Pfiloktétés), majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki róluk véleményét, majd angol nyelvtant hagyott nála, mely nyelvet Szilágyi még akkor nem értett, kuriózum gyanánt. A. addig forgatta a nyelvtant, addig mulatott az olvasás különösségein, s addig törte Hamlet magánbeszédét, hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Igy lassankint megtanult angolul s újra belejött az olvasásba, az irodalommal való foglalkozásba. Irodalmi fellépése.Egy falusi tárgyu elbeszélését (az 1846-iki Életképekben) némi tetszéssel fogadták. De nagyobb munkába is fogott; 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé irni hexameterekben az Elveszett alkotmányt, de minden előzetes terv nélkül. A művet nem szánta közönség elé, csak időtöltésül irta, hogy kiöntse bosszúságát. Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése vig eposzra, mely először kikerülte volt figyelmét, a nyár folytán ismételtetett s A. a véletlen találkozáson meglepődve, sietett szatirikus eposzát befejezni és felküldeni. A 25 arany jutalmat öt pályatárs közt megnyerte, birálói közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: nyelv verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők. Így vélte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, ami lelkében forr, és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította, s úgy hitte, hogy Petőfi János vitéze után ő is próbálhat egy naiv költői elbeszélést, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen. A Kisfaludy-társaság épp azon a közűlésen, mely az Elveszett alkotmány-t megkoszorúzta (1846 febr. 7.), új pályakérdést tűzött ki népies eposzra. A. ekkor megírta «Toldi»-ját (a jelenlegi trilogia első részét) s nemcsak a pályadijt nyerte meg (1847 febr. 6., a kitűzött tizenöt aranyat a társaság kivételkép húszra emelte), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett. jeles irók figyelme a szerény vidéki jegyző felé fordult s Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett. A következő februárban a Kisfaludy-társaság is tagjai közé választotta. Igy az irodalmi élet rendes folyamába jutva, ez időtől fogva folyvást irogatott az Életképek-be és a Pesti Divatlap-ba kisebb költeményeket; sőt nagyobbakon is dolgozott: 1847-ben készítette a Toldi estéjét s mellette a Murány ostromát, mely utóbbinak irására a Kisfaludy-társaság új jutalomtétele gerjeszté: «Készíttessék költői beszély, melynek tárgya Szécsi Mária»; de e művel nem pályázott. Petőfivel aközben szoros barátságot kötött, sűrűn leveleztek, Petőfi többször meglátogatta, sőt a szabadságharc alatt egy ideig családját is nála helyezte el. Baráti viszonyuk mindkettejökre jótékony hatással volt. A szabadságharc alatt és utána. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították A. nyugodt munkásságát. A szalontaiak felajánlották neki kerületük országgyülési képviseletét, de ő nem fogadta el a jelöltséget, mint később 1861-ben és 1869-ben sem. A kormánytól megindított Nép barátja c. lap szerkesztését sem vállalta el, csak nevét adta oda mint szerkesztőtárs Vas Gereben mellett, maga Szalontán maradt; különben számos cikket és költeményt irt a lapba. Mint nemzetőr a szalontai csapattal részt vett az aradi várostrom körül tett szolgálatokban mintegy 8-10 hétig. Egyébként a forradalom kitörése után is jegyző maradt 1849 tavaszáig. De a zavaros időben alig kaphatott valamit jegyzői fizetéséből, a város belügyei is mindinkább bonyolódtak, szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy járjon valamely oly állás után, mely a középponthoz közelebb vigye, s maga is vágyott az irói körökkel közvetlen érintkezésbe jutni. 1849 tavaszán fogalmazói tisztet vállalt tehát a belügyminisztériumban, s előbb Debrecenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt, hogy holmiját eladja s készüljön a felútazásra, mikor arra a hirre, hogy az orosz Debrecen alatt van, A. bucsút vett hivatalától s junius végén haza sietett családjához. Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magánember lakott Szalontán, mert a jegyzői állást időközben betöltötték, más pálya pedig nem állt nyitva előtte. Vagyona majdnem semmi, s a néhány száz forint, melyet ingóságaikért magyar bankókban kaptak volt, értéktelenné lett. Szerencsére 1849 juniusban Pesten 1200 forintot tett be a takarékpénztárba, melyet a Nép barátja részéről tiszteletdíjul kapott s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házat tett s egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt, s kivel a városnál is együtt szolgált, a fogalmazásban olykor segítségére volt, amiért némi csekély tiszteletdíjat kapott, sőt a lehető üldözés ellen is némi védelmet talált. Igy élt 1850 tavaszáig, mikor az idősb Tisza Lajos (Kálmán apja) a Szalontával határos Gesztre meghivta, hogy legkisebb fiát, Domokost, kinek szép költői tehetsége volt a költészetben oktassa. Ez ideigleines állapotokból az 1851. év második felében bontakozott ki, amikor a nagykőrösi gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom és a latin nyelv tanárává választották. 1850-től fogva ismét dolgozgatott folyóiratokba és különféle albumokba, csakhogy leginkább lirai költeményeket. Hozzáfogott a Toldi-trilogia középső részéhez is, sőt egy éneket közölt is a «Losonci Phönix» c. segélyalbumban (Pest 1851) Daliás idők cím alatt, de az epikai források elégtelensége és az epikai alkotáshoz szükséges kedélyállapot hiánya miatt félbehagyta. Ez időtájt heves lelki vívódásokon ment át. A haza szerencsétlensége saját sorsának bizonytalansága kínozta és fájdalommal töltötte el; mélyen hatott rá költő társának; lelke rokonfelének, Petőfinek elvesztése is, s mindezekhez bizonyos kiábrándulás járult optimizmusából. A szabadságharc hevülete, mely az ő tartózkodó lelkét is magával ragadta, keserű hangulatot hagyott lelkében; észrevette e nagy küzdelem vezéralakjainak nemcsak erényeit, hanem hibáit is s a nemzetnek mind hősiességét, mind gyarlóságát látta. E tapasztalás meghasonlásba hozta magával, erős alanyi hangulatokba merítette, melyek sehogy sem kedveztek az epikai nyugalomnak, s költészetébe egy uj elemet, a humorét oltották. Ez időszakból való nagyobb műveit is mind erős alanyi színezet hatja át. Katalin költői beszélyének (Pest 1850) mélyen tragikus tárgyát izgatott lirai hangulat kiséri; Bolond Istók első éneke, mely szintén ekkor készült (Csokonai-Lapok, Debr. 1850), maga magát és minden ideálizmust kicsúfoló keserü humorral van telve. E műben A. nemcsak alanyi érzelmeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is, de kissé széles alapon kezdte, és érezte, hogy minél közelebb jönne a szabadságharchoz, annál jobban fékeznie kellene humorát; azért abbahagyta és csak a hetvenes években irta meg második énekét. Mig. a Nagyidai cigányok, vig hősköltemény-ben (Pest 1852) a messze multba menekülve, a szabadságharc kegyetlen torzképét festi meg, s kiönti keserü humorát, semmitől sem korlátolva, szabadon; de mintegy görcsös kacagással, mely nem tudja eléggé elfödni kétségbeesését. Lirai költeményeiben gyakoribb a tiszta fájdalom hangja; e költemények a maguk hazafi-bánatával híven tolmácsolták a közérzést s élénk visszhangra leltek országszerte. Allegóriáik, célzásaik (Ráchel síralma). félrevezették a kémkedő cenzort, de annál mélyebb értelemmel szóltak a honfi-szívhez. A. mint lirai költő ekkor, az 50-es években, állt hatása tetőpontján. Nagy-Kőrösön. A nagykőrösi katedrán 9 évet töltött. Ez időbe esik balladái nagy részének kelte; a Toldi-trilogia középső részével és az Etele-trilogiával való próbálkozások, néhány becses elméleti tanulmány írása, továbbá Toldi estéjé-nek (Pest 1854) és költeményei első gyüjteményének kiadása (Kisebb költemények, Pest 1856). Mint tanár tanszékének élve rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat, fel a középkori emlékekig, ami nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A világirodalom nagy eposzait is ujra olvasgatta; Tassoból, Dantéból, Ariostoból némi töredékeket is fordított. Elkezdte Zrinyi Szigeti veszedelmét nyelvi és verselési tekintetben a mai izléshez alkalmazni; pár éneket el is készített, de nem adta ki. Mindez előkészület volt epikai alkotásaihoz, mert élte céljaiul a Toldi-trilogia bevégzését s a hun-magyar mondakör trllogiájának megirását tűzte ki, s amint alanyi fölindulásai szüntek, koronkint mindkettőhöz hozzáfogott; de ismét abbahagyta. A Toldi középső részének meséjével elégedetlen volt, a másikból a Csabamondát dolgozta fel nibelungi versszakokban, de abba sem nyugodott belé s félbehagyta, csak a Keveháza epizódot adta ki a Szikszói Enyhlapokban (Pest 1853). Mivel ekkép epikai tervei némileg megfeneklettek, lirai ömledezésekbe merülni pedig nem akart, a balladára adta magát, e vegyes jellemü műfajra, mely az epikai. llra és a dráma elemeit egyesíti bizonyos módon. E műfajt, mely a mult század vége óta a modern nemzetek irodalmában az illető nemzetek népköltése alapján mindenütt megalakult, a mi költőink is művelték már Kölcsey és Kisfaludy Károly óta; de nem saját népballadáink nyomán, melyeket nem is ismertek, hanem a német műköltészet után. A. a magyar népballadához fordult, eltanulta jellemét, szerkezetét és hangját s elemeit megnemesítve, megalkotta a magyar jellemü irodalmi balladát. E nemü költeményei nagyobbrészt az 50-es évek derekán keletkeztek. Annak a beható tanulmánynak, melyet művészete minden oldalára fordított, köszönhető két verstechnikai becses tanulmánya is: Valami az asszonánczról (Uj Magyar Muzeum 1854) és A magyar nemzeti vers. idomról (Nagykőrösi ref. főgimnázium tudósítványa 1856 és Uj Magyar Muzeum 1857). Ez utóbbi értekezésben a magyar ritmus szabályait tisztázza a gyakorlati verselés céljaira s itt kifejtett elveit verselésében maga alkalmazza is. Pestre költözés.Mikor a magyar tud. akadémia tiz évi szünet után ismét megkezdhette működését s tagjainak számát az időközben föltünt kitűnőbb irókkal kiegészíteni igyekezett, A.-t is 1858 dec. 15-én előbb levelező, majd ugyanaz nap rendes taggá választotta. A. itt 1859 okt. 31-én foglalta el. székét Zrinyi és Tasso című befejezetlenül maradt tanulmányával, mely az irodalmi hatás és az irói eredetiség kérdésében alapvető értékü fejtegetéseket és nyomozásokat tartalmaz. (Megjelent a Budapesti Szemle VII. és VIII. köt. 1859-1860.) A nagygyülés 1859-ben Toldi estéjét a Marczibány-díjjal, kisebb költeményeit pedig 1860-ban a nagy jutalommal tüntette ki. Őt bízta meg az akadémia a Széchenyi emlékezetét dicsőítő óda megirásával is, mely költeményt az akadémia 1860: iki Széchenyi-ünnepén megható bensőséggel személyesen adott elő. Pesti barátai: Csengery Antal és Kemény Zsigmond igyekezték őt rábirni, hogy költözzék Pestre s felajánlták neki az ujra felelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását. A társaság 1860 jul. 15-én csakugyan meg is választotta igazgatónak s ő az állást elfogadván, családostul Pestre tette át lakását. Még ez év novemberében megindította a Szépirodalmi Figyelő c. hetilapot, mely a magyar szépirodalmi. kritika tőközlönyévé vált s a nemzeti és művészi irány összeolvasztása mellett küzdött. Fő dolgozótársai. Gyulai Pál, Szász Károly és Salamon Ferenc voltak. 1863 novemberében kiszélesítve a lap programmját, Koszoru névvel folytatta 1865 juniusig. E két lap nagy hatással volt esztetikai műveltségünk előmozdítására s az izlés nemesítésére. A.-nak e lapokban nagyrészt névtelenül megjelent esztetikai, kritikai, stilisztikai cikkei részint Prózai dolgozatai-ban (Budapest 1879), részint Hátrahagyott iratai és levelezése közt vannak összegyüjtve. A Kisfaludy-társaságban is nagy munkásságot fejtett ki. Megindítván a társaság szépirodalmi kiadásait, mindjárt az első ciklusban Madách Ember tragédiáját közölte, mely művet ő mutatott be először a társaságnak és az irodalomnak. A magyar Shakespeare- és Moliére-kiadást is ő indította meg, a Shakespeare-sorozatot saját fordításaival is gazdagítva három darabbal: Szentivánéji álom I. köt. 1864, Hamlet, dán királyfi VIII. köt. 1867, János király XIV. köt. 1867. Egyszersmind folyvást dolgozott a hunmagyar monda trilogiáján is, de csak az első részt készíthette el, mely Buda halála címmel 1864-ben az akadémia Nádasdy-féle eposzi jutalmát nyerte el (Buda halála, hun rege, tizenkét énekben. Pest 1864). Akadémiai titkárság.Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, 1865 január 26-án őt hivták meg e diszes helyre majdnem egyhangulag, az uj alapszabályok kihirdetése után pedig 1870 jan. 17-én főtitkárnak nyilvánították. Ez maradt aztán hivatala mindvégig. De az 1865-ik év oly csapássál sujtotta, mely ugyis búskomorságra hajló kedélyét még búskomorabbá tette. Férjhez ment leánya, Júlia, 1865 dec. 28-án Szalontán meghalt, a kis Piroskát hagyva maga után árvául. (Megható hangot ád e veszteség fölött érzett fájdalmának a Toldi szerelme VI. énekének néhány kezdő strófájában.) Testi szenvedések is járultak e bánathoz: 1863-ból meg-megujuló fej- és fülzugása, s fiatalkorában kapott tüdőhurutja mind sulyosabban éreztette magát. Hivatalos teendői is elvonták a költészettől, ugy hogy ez években keveset irt, inkább összes költeményei összegyüjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: Arany János összes költeményei, negyedrétü díszkiadás egy kötetben, a költő fényképével, Pest, 1867, és más alakban: Arany János összes költeményei hat nyolcadrétü kötetben, Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerü kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve jelesebb magyar festőktől. Ez összes költeményeket az akadémia 1872-ben nagy jutalommal koszorúzta, a király pedig 1867-ben a koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével tüntette ki a költőt. Lelki fájdalmát lassankint enyhítették az évek; testi szenvédéseit pedig az évenkint fölkeresett karlsbadi fürdő csillapítván, jobb óráiban a Toldi-trilogia középső részén dolgozgatott, vagy ha ehhez nem volt kedve, Aristophanés fordításával foglalkozott. 1871-től 1874-ig lefordítatta Aristophanés összes vigjátekait, miért az akadémia 1878-ban a gróf Karácsonyi-féle négyszáz aranyas drámai jutalmat ajánlotta föl neki. Igy jelentek meg Aristophanés vigjátékai, fordította Arany János. Budapest, 1880, három kötetben. Mivel e közben egészsége ujra mindinkább hanyatlott, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról; a lemondást azonban az akadémia nem fogadta el, hanem helyettesítéséről gondoskodva, egy évre szabadságot adott, neki. Ez idő letelvén, Arany ismételte lemondását, mit az akadémia ujra nem fogadott el, hanem egy ujabb évre meghosszabbította szabadságidejét. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a főtitkári hivataltól; határozott kérelmét ekkor végre teljesítette az akadémia, s minthogy kitünt, hogy főtitkári fizetését, melyet az alapszabályok életfogytig biztosítanak neki, már a lefolyt két év alatt sem vette föl, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után sem fogja elfogadni, azt határozták, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakás további megtartására kérik föl. Ugyane nagygyülés tiszteletbeli főtitkári cimmel ruházta fel és igazgató-taggá választotta. Öregkori munkássága.Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és szabadságidejének első évében ujra meg-megszállta az:ihlet a Margit-sziget tölgyfái alatt; mintegy őszi virágzáskép számos lirai költeményt és balladát irt ekkor melyek közül néhányat közre is bocsátott (leginkább a Budapesti Szemlében). Öreg hangszerével mulatozva, sok dallamot is szerzett ez idő tájt Petőfi, Amade és saját költeményeire, melyek azonban csak halála után lettek ismeretesekké (A. J. dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István, Budapest 1884). 1878-ban a Kisfaludy-társaság közülésén A. tetemre hivás címü balladáját olvasták fel, mely az ujra megszólaló költőt szelleme régi erejében mutatta s a magyar olvasó közönséget lelkes örömre hangolta; az egyetemi ifjuság ezüst koszorúval tisztelte meg a költőt. 1879 tavaszán befejezte a Toldi-trilogia középtagját, a Toldi szerelmét is, s közölte egy pár barátjával, kik el voltak ragadtatva a mű szépségeitől. A. azonban nem akarta kiadni, mert attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, mint a régebben megjelent két részt. Végre különösen Gyulai unszolásainak engedve az év vége felé kinyomatta: Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben. Budapest 1879. A nemzet a legörvendetesebb meglepetéssel értesült ez irodalmi. eseményről a Kisfaludy-társaság elnökének jelentéséből, mellyel a titokban nyomtatott mű első példányát a társaság ülésén bemutatta; a kiadás két hónap alatt elfogyott, az akadémia, 1880-ban nagy jutalmával tűntette ki, a Kisfaludy társaság is ötven aranyas jutalmával (ez utóbbit a költő, mint alapítványt, visszaajándékozta a társaságnak). Toldi szerelme méltó befejezése a trilogiának, s amily mélyen a kor szivéhez szólt a költő a Toldi naiv optimizmusával, majd a Toldi estéje tragikus humorával, épp ugy le tudta bilincselni az ujabb közönség figyelmét is Toldi szerelmének regényes cselekvényével, a jellemek és szenvedélyek részletező, igaz és megkapó rajzával. Betegsége, halála.Ettől fogva egész haláláig keveset dolgozott, mert testi egészsége folytonosan gyöngült: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyúladást állott ki, 1869-ben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni, s ezután még nyolc nyáron kereste föl. 1870-ben operálták s a jobboldali bordák alól több darab epekövet távolítottak el. Hallása is nehezedni és szeme gyöngülni kezdett. Mindezek mellett azonban óvatos életrendet követve roncsolt szervezetében helyreállt az egyensuly, úgy hogy hivatalos foglalkozását teljesíthette és olykor-olykor dolgozhatott is. Régi betegsége 1878 áprilisban lépett fel először súlyosabb alakban, s habár koronkint enyhült, de a fuladozó nehéz lélekzet gyakran kinozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tett a szabadban, s a hüvös és szeles időben zsebóráját óhajtván megtekinteni, kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss náthát. Egy pár nap mulva a nátha lehúzódott a tüdőre, lázas jelenségek léptek föl s a nehéz fuladozó légzések fokozottabb mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy gyöngeség és kimerülés jelei mutatkoztak nála; 22-én reggel a sziv működése nagyon gyönge volt s az érverés alig érezhető. Egy csésze kávé elfogyasztása után a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre, feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély sóhajtással megszünt élni. Október 24-én temették el az akadémia csarnokából, tízezrekre menő közönség részvéte mellett; ravatalánál régi jó barátjai, Gyulai Pál és Szász Károly, továbbá egykori főnöke, Török Pál ref. püspök tartottak gyászbeszédet; míg az első évforduló alkalmával 1883 október 28-án a Kisfaludy-társaság szentelt a költő emlékezetének diszülést, melyen Gyulai Pál tartott nagyszabásu emlékbeszédet, mely a költőt s az embert minden oldalról hű és művészi világításban mutatja be s egyike Gyulai és a magyar széptani irodalom legbecsesebb tanulmányainak. Az akadémia 1884. évi jun. 8-iki közülésén Szász Károly emlékbeszédével ünnepelte a költő emlékezetét. Ugyanez intézetünk 1882 okt. 24-én tartott ülésében A. emlékének ércszobor emelését határozta el, 1000 forint aláirásával nyitva meg a gyüjtést, mely több mint 90 ezer forintot eredményezett. S még a véletlen is mintegy az ő puritán igazságossága szellemében úgy hozta magával, hogy ezzel se maradjon adósa az akadémiának: végrendeletében ő is 1000 forintot hagyott ez intézetünknek; a Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát pedig hasonlóképen száz aranyra egészítette ki. Műveinek teljes gyüjtéményét a költő halála után csakhamar megindította régi kiadója, Ráth Mór s Összes munkáit 8 kötetben 1884-85-ben, Hátrahagyott iratait és levelezését pedig A. László szerkesztése alatt s az ő jegyzeteivel 4 kötetben 1887-89-ben adta ki. A. ércszobrát a költő műveiből vett alakokkal Strobl mintázta, a nemzeti muzeum előtt állítják fel és 1893 tavaszán leplezik le. A. nemcsak nagy költő volt, hanem nagy ember is. Jellemének tisztasága, gondolkodásmódjának nemessége szivének nagysága és szerénysége alkotják magánéletének is, mint költészetének, legvonzóbb oldalát s emelik őt az erkölcsi tökéletesedés kiváló példaképei közé. [Ez életrajz A. önéletrajzát és a Gyulai-féle életrajzot követi (utóbbi az 1884-iki akadémiai almanachban jelent meg, mint nekrolog, névtelenül).] Arany költészete.Találóbban alig lehetne Arany helyét költészetünk történetében kijelölni, mint ahogy Petőfi kijelölte: «Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel». Egy költői irány apostolai, ellentéteikben egymás kiegészítői voltak. Petőfi volt a kezdő, A. a folytató és továbbfejlesztő. Reformálták a magyar költészetet, klasszicizmus, romanticizmus helyett nemzeti irányt teremtve. A természetesség, valószerűség kultuszával közelebb hozták a műköltést az élethez, határait kiszélesíték, tárgyban, hangban, nyelvben közérthetővé tették. A szépet nem az idegenszerüben találták, nem egy külön válogatott közönségnek akartak irni, hanem az egész népnek, az ő ünneplő nyelvén, felhasználva, kifejlesztve a nemzeti műízlés mindamaz elemeit, melyeket a népköltés nyujtott. A népies elemet bevitték az irodalomba, de emelve, nemesítve; irányuk nemcsak népies, hanem nemzeti irány. Költészetünk, mely Kazinczyéknál csak törekvéseiben volt nemzeti, Kisfaludy Károlynál és Vörösmartynál még a tartalomban: Ő náluk nemzeti lett, kifejezése módjában is. Hét évtizednyi fejlődés koronája volt az ő költészetük, ama küzdelem eredménye, mely költői irodalmunkban a nemzeti és művészi elem közt folyt, míg a két. elem náluk összeolvadott. A nemzeti erőkifejtés ama teremtő korszaka hozta létre költészetöket, mely a magyar népet eggyé olvasztotta, ujjászülte, önérzetét meghozta és szabaddá tette. E nagy kor eszméit fejezvén ki a művészetnek azon eszközeivel, melyeket az akkor föltárult népköltés, az irodalomban pedig egy Vörösmarty géniusza készített elő számukra: lángelméjök és a történelmi fejlődés nyujtotta alap költészetünk csúcsára helyezte őket. Együtt alakították át a magyar költészet két nagy ágát, Petőfi a lirai, A. az epikai költészetet. Egyébként azonban nagy különbségek vannak köztük. Petőfi alanyi, A. tárgyias szellem; Petőfi egyénibb, Arany nemzetibb; Petőfi mint lirikus a jelen hangulatát fejezi ki, Arany mint epikus a multon mereng; Petőfi radikális ujító, mint művész is, A. tradiciókra támaszkodik s művészete az egész nép szellemében és a századokban gyökerez; Petőfinél a lángész eredetisége lep meg, A.-nál szinte eldönthetetlen: a teremtő elmét csodáljuk-e inkább vagy a tanulmányt, mely azt nemesítette. Egy költőnk sem tanulmányozta és figyelte meg oly mélyen és kitartón a világirodalom legkitünőbb remekeit és nemzete szellemét, mint ő, és senkisem dolgozta fel nála jobban a hatásokat, úgy hogy nem látni nála a határt, meddig természet, meddig művészi reflexió. Szelleme rendkivül gazdag és változatos, de művészi öntudata is folyton éber, noha leplezve van; ízlése rendkivül fejlett és biztos. Egészben véve legművészibb költőnk. Első epikai műve, az Elveszett alkotmány, még nem mutatja őt a maga valóságában, inkább csak negativ képét nyujtja. Csak a régit szatirizálja mind tárgyával, midőn a táblabiró világ fonákságait festi, mind hangjával, mely hexameteres epikánkat parodiázza ki: de még nem ujít. Annál szebben tünik fel A. költői lénye a Toldi-ban. E csodálatos kis eposz, a magyar népszellem organikus terméke, úgyszólva: kivirágzása, mely egy művészileg tökéletes eszményképben egyesítette mindazt a jót és szépet; amit a magyar nép évszázadokon át érlelt és gyüjtött lelkében. Rendkivüli testi ereje és szivbeli derék volta érdekessé, ifjukora, meghatóan gyöngéd szeretete anyja iránt és életsorsa, midőn elnyomva és vétségbe kergetve, egy nagy tettel megváltja magát, érvényt szerez tehetségének s a dicsőség tetőpontján is nagylelkü és szerény marad: mindez a lehető legrokonszenvesebbé tette A. hősét a magyar nép szemében. Maga a Toldi-monda (l. o.) egykor a népszellem tulajdona volt; de A. Ilosvaitól csak mint nyers és szervezetlen anyagot vette át s ő alkotta össze egy rendkivül erős kompozicióba; a hős vonásait a magyar népszellemből kölcsönözte, onnan a nyelvet, előadást és verselést; mindezért a mű a nemzet szivéhez szólt, s még azért, hogy a hős sorsában a nemzet a maga sorsát láthatta művészi tükörben. A magyar jobbágyság is, a magyar nemzet is akkoriban élte a felszabadulás válságos éveit. A Toldi azonban mint tisztán költői mű is egyik első dísze irodalmunknak. A legfelsőbb költői szépségeket naiv formában ki. tudja fejezni s míg a legműveltebb is gyönyörködik benne, az egyszerü nép is megérti. Olyan mű, mely az egész nemzetnek van irva, nem a; társadalom egyes rétegének. A természetes folyásu, naiv nyelv nem is sejteti, mennyi tanulmány érvényesült e műben, mennyit tanult költője Homérostól és a népköltéstől s a legnehezebb feladatokat, mint a jellemzés, a leirás nehézségeit mily öntudatos művészettel oldja meg: Cselekvénye oly ép, motiválása oly tökéletes, hogy sem hozzá tenni, sem belőle elvenni semmit nem lehet; jellemzése pedig nemcsak lélektanilag hibátlan, hanem művészileg is eleven; mindig cselekvénnyel jellemez. Az a tiszta naiv derü azonban, mely a művön elömlik, már a Toldi estéjében humoros világításnak enged helyet, mely a maga nemében nem kevésbbé szép, s e változatosság a költő szellemi gazdagságának bizonyíéka, de már sokkal egyénibb hangulat. Toldi amott néphős, mintegy a magyar faj eszményképe, itt korhős, egy letünő kor képviselője, ki megindító ragaszkodással védi a lelkéhez nőtt régi világ erkölcseit az ujabb műveltség és elpuhulás ellen s e küzdelemben romba dűlő rideg nagyságával megrendítő látványt nyujt. E műalapeszméje, szerkezete és jellemzése épp oly kitünő, mint Toldié. Azonban amily könnyen megalkotta e két művét, oly sok művészi töprengés, többszöri kisérletezés után tudta csak megirni a trilogia középső részét. A mondai anyag soványsága és a történelmi tanuság hiánya voltak a legfőbb akadályok, mert A. nem akart tisztán a képzeletből meríteni, szem előtt tartva az «epikai hitel» elvét. Végre lángelméje diadalmaskodott, nemcsak nagy tárgyi nehézségeket hárítva el, hanem művének rendkivül mély érdeket is kölcsönözve a szerelem motivumával, a szenvedélyek harcával, tragikai válságával és megtisztulásával. A trilogia e része a legtöbb emberi érdeket kelti a mai olvasóban, alakjai legközelebb állnak hozzánk, világítása a leghatározottabb és valószerűbb; általán A.-nak tárgyban és hangban legváltozatosabb; cselekvényben és alakokban leggazdagabb műve ez. Tragikai összeütközésének kibékítő megoldása amily ritka merész feladat, épp oly tapintatos művészettel felelt meg neki a költő, kinek jellemfestő ereje, plasztikai művészete, nyelv- és verstechnikája tetőpontján ragyog e műben. Válóban,. a Tolditrilogia mindhárom része mintaszerü mű, egyik mint naiv, másik mint regényes, és a harmadik mint humoros eposz. Hasonló rajongássa! csüggött A. a hun-magyar mondán is, melyet nemcsak azért szeretett, mert a leggazdagabb és legköltőibb mondáink közt, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hun nép tragikumában sok hasonló vonást látott a magyar nép sorsához a szabadságharc táján. Egy nagyrahívatott nemzetet akart festeni, mely öröklött bűnével; a visszavonással megsemmisíti jövőjét, csak egy távoli remény marad fenn, hogy a széttört nemzet utódai egykor végrehajtják őseik küldetését. Örök kár, hogy a szintén trilógikusnak tervezett műből csak az első rész, a Buda halála készült el, az egésznek mintegy expoziciója, mely a tragikai vétséget rejti magában. A trilogia úgy volt gondolva, hogy Etele, a világuralomra hívatott hun nemzet hőse oly feltétellel kapja a világhódító isten-kardját, ha uralkodni tud maga magán, sokáig tud is; de egy önfeledt percben megöli örökös ingerlőjét; Buda bátyját s ezzel eljátssza küldetését; nagy birodalmat alapít, de az nem lesz állandó, halála után összedől, amint testvérgyilkossággal kezdődött, testvérharc dönti romba is, az apák bűnét megbünteti a nemezis a fiakban s a vezér vétkéért a nemzet lakol meg. Mint Gyulai találóan jegyzi meg, tragédia van itt az eposzba oltva. A Buda halála magában is csodálatos mértékben mutatja A. alkotó erejét, mind cselekvényének és jellemrajzának tökéletességében, mind belső világának mélységében és hangja tárgyszerüségében. Mintha a költő azt tekintetté volna feladatának, hogy rég elhangzott mondavilágunk töredékeinek ő legyen az összeillesztője s így pótolja meg nem alakult naiv eposzunkat: olyan eposzt teremtett, mely nemzeti elemekből épülve, ódonszerü belső világa, képzet- és érzelemköre és előadásánál fogva lehetőleg megközeliti mintegy a régi naiv magyar eposz eszményét. Csodálatos intuicióval mélyedt bele fajunk szellemébe és szedte össze a sajátos vonásokat a nép mai életéből és multjából, hogy emelve, nemesítve, a régiség avató világításába visszavigye s megalkosson belőlük egy ősi nemzeti életet egész teljességében. Szeme előtt az lebegett, minő legyen egy magyar epopeia, ha hőse nem Toldi, hanem fejedelmek, tárgya nem egy ember, hanem a nemzet sorsa. S valóban az ódonszerüséget keresettség nélkül eltalálta, magyar stilt, magyar epikai tónust teremtett: A nagy eposzokon kivül a kisebb epikai műfajok minden alakjára szintén remek példákat nyujtott A., de működése főleg a magyar ballada fejlődésében korszakalkotó. A népballada sajátságait ellesve, elődeinek hosszadalmasságát mellőzve, tömött formában, gyors fordulatokban, drámai erővel s mély hangulattal mondja el tárgyait. Szereti a véresebb tárgyakat, a komorabb szinezést; egyegy tragédiát szorítva néhány strófába, úgy hogy balladái valóságos dráma-kivonatok. Jellemzésük a rendkivüli gyorsaság és a hang mély liraisága mellett is határozott és erős. Gyulai ezért A.-t a ballada Shakespeare-jének nevezi. Alanyi költészete a férfikor lirája, mely a családfő, a hazafi és az ember érzelmeit zengi; érett szellem és mély kedély hangjai ezek, többnyire elégikus jellemükkel üdvös ellenzéket alkotva az ötvenes évek Petőfi-utánzóinak dal-áradatával szemben; később az öregkor egy-egy humoros hangulatu költeményre fakasztá. Egy hang, az ifju szivé azonban hiányzik e lirából, szerelmes verset nem ismerünk tőle. A költészet harmadik ágát is gyarapította, legalább fordításokkal. A legnagyobb tragédia-költő, Shakespeare néhány művét és a komédia ősének, Aristophanesnek vígjátékait azzal a csodálatkeltő nyelvi és verselési művészettel tolmácsolta, mely hasonló mértékben, Vörösmartyt kivéve, nem állt magyar költő rendelkezésére. Általán A. technikai reformja egyik kiváló oldala működésének. Nyelve leggazdagabb, leghajlékonyabb és legművészibb s mindenek fölött legmagyarosabb; nem annyira ujító mint a Vörösmartyé, de a magyar szó- és szóláskincs legszebb részét majdnem teljesen fölhasználja s a meglevő elemek alkalmazásában fejt ki páratlan művészetet. Épp úgy felhasználja népdalaink ritmikai készletét, a legnagyobb változatban meríti versalakjait hagyományos és népi formáink közül, nemzeti dallamainkból elvont mértékek szerint kiképezve őket, különösen epikai versformánkat, a magyar alexandrint ujjá alkotta; mind a nemzeti, mind a nyugat-európai versformákat egyszersmind jellemzően használja, a forma mindig szerves része nála a költeménynek, mintha abból nőne ki, szinte el sem tudjuk más versalakban képzelni költeményeit. Szóval A. az a költő, kiben nemzeti egyéniségünk a legteljesebben és legművészibben jut kifejezésre. De nem puszta tipus, a saját hatalmas egyénisége is meglátszik költészetének minden során, egyénisége a nemzeti elemmel annyira összhangzik, hogy leginkább éppen ez elem hű kifejezésében áll. (V. ö. Gyulai: Arany János emlékezete: Beöthy: A magyar nemzeti irodalom történetének ismertetése II.; Riedl Fr.: Arany János 1887.) Művei.1. Az elveszett alkotmány, víg eposz, hét énekben, készült 1845-ben, pályadíjat nyert 1846 febr. 7-én, megjelent a Kisfaludy-társaság Évlapjai VII. kötetében, Pest 1849. (A külön kiadást a negyvenes évekbeli cenzura megtiltotta.) -2. Toldi. Koszorúzott költői beszély 12 énekben. Készült 1846-ban, pályadíjat nyert 1847 febr. 6-án, először megjelent: Költői pályaművek, melyeket 1847-ben meg koszoruzott és kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Pest 1847; 2. kiadás u. o. 1857; 3. (népszerü) kiadás u. o. 1858; 4. (népszerü) kiadás u. o. 1867; iskolák számára nyelvi magyarázatokkal ellátta Lehr Albert, Budapest 1880; 5. kiadás u. o. 1882; nyelvi és tárgyi bő magyarázatokkal ellátta Lehr Albert u. o. 1882; 6. kiadás u. o. 1886 (Jeles irok iskolai tára XI.); 7. kiadás u. o. 1887. 3. Murány ostroma. Beszély négy szakaszban. Készült 1847-ben, megjelent Pest 1848. és Budapest 1884 (és Családi könyvtár 78. és XI. Budapest 1884). - 4. Katalin. Költői beszély tizenhárom énekben. Pest 1880. -5. Nagyidai cigányok. Víg hősköltemény. Pest 1852 (és Családi könyvtár 49. Budapest 1884). 6. Toldi estéje. Költői beszély 6 énekben. Pest 18 4. Az akadémia a Marczibányi jutalomban részesítette. Ugyanekkor Toldival is egy kötetben. 2. (népszerü) kiadás u. o. 1859; 3. (népszerü) kiadás u. o. 1867 (Toldival együtt két kötetben); 4. kiadás Budapest 1882 (Toldival együtt u. o. 1882. Családi könyvtár 30., 31. és VIII.); 5. kiadás u. o. 1887. -7. Kisebb költeményei. Pest 1856, két kötet (1860. akadémiai nagyjutalom), teljes kiadás Budapest 1885 és Családi könyvtár 115-118 és XXXV. 8. Széchenyi emlékezete. Pest 1860. 9. Buda halála. Hun rege. Akadémiai Nádasdy-díjat nyert u. o. 1864; 2. kiadás Budapest 1884; e. kiadás Családi könyvtár 38., 39.; 5. kiadás Budapest 1884. -10. A. Szentiván: éji álom. (Shakespeare minden munkái I. k.) Pest 18(:4; 2. kiadás Budapest 1879. 3. kiadás önállóan Konewka 24 silhouettejével; 4. kiadás u. o. 1884. 11. Hamlet, dán királyfi (Shakespeare minden munkái 8. köt.), Pest 1867; 2. kiadás Budapest 1882; 3. kiadás önállóan egy fényképpel u. o. 1882; 4. kiadás u. o. 1884. 12. János király (Shakespeare minden munkái 14. k.) Pest 1867: 2. kiadás önállóan Budapest 1884. E három (10., 11. és 12. sz.) Shakespeare szinműveinek díszkiadásában is XVI., VI. és XXVII., 1888., 1886., 1887. 13. Összes költeményei. Pest 1867., hat kötetben, arcképpel (1872. akadémiai nagyjutalom); másik kiadása egy idejüleg egy 4-rét kötet, arcképpel és 8 fényképezett rajzzal u. u. 1867. A fenyképek az illető szövegekkel megjelentek külön is Arany-Album cím alatt u. o. 1867; 2. (cím) kiadás u. o. 1869; 3. kiadás u. o. 1872. kétféle alakban 6 és 3 köt., ugyane kiadás a Családi könyvtárban is. 14. Toldi szerelme. Költői elbeszélés 12 énekben. Budapest 1879 (1880. akadémiai nagyjutalom és Kisfaludy-társaság 50 aranyas jutalma); 2. kiadás u. o. 1880. kétféle alakban; 3. kiadás u. o. 1882 a Családi könyvtárban is). 15. Prózai dolgozatai u. o. 1879. 16. Aristophanes vígjátékai. Budapest 1880.:3 köt. (akadémiai Karácsonyi-jutalom). -17. Összes munkái. Végleges teljes kiadás. 8 köt, Budapest 1884-85. 18. Zrinyi és Tasso u. o. 1885. 19. Ercsey Sándor: A. J. életéből. Gyulai Pál előszavával és A. J. 60 levelével u. o. 1885. -. 20. Hátrahagyott iratai és Levelezése. 4 köt. Budapest, 1887-89. (Fia, A. László, bevezetésével és jegyzeteivel.) FordításokA. költeményeit a külföldi kőzönségnek leginkább német fordításokban van alkalma megismerni. Toldit és Murány ostromát már 1851-ben kiadta Kertbeny Lipcsében Johann Arany"s Erzählende Dichtungen c. alatt; szintén Kertbeny adott ki egy gyüjteményt Dichtungen v. Joh. Arany c. alatt Genfben 1861; többekközt a Keveházával; az egész Toldi-trilogiát Kolbenhayer Móric fordította németre, Toldit 1855-ben, Toldi estéjét 1857-ben adva ki Lipcsében, a Toldi szerelmét pedig 1884-ben Budapesten; Buda halálát Sturm Albert fordította németre, Lipcse, 1879; Katalint és Keveházát Dux Adolf (Pest 1861) és Sponer A. (Lipcse 1880) adták ki Ungarische Dichtungen c. gyüjteményben. Toldit 1858-ban, Toldi estéjét pedig 1870-ben szerbűl is kiadta Jovanovics János Ujvidéken. Kisebb költeményeit számosan fordították és adták ki gyüjteményekben és lapokban; németre fordították: A. von der Haide (Handmann Adolf), Sponer Andor (Ausgewaählte Dichtungen von A.), Dudumi Demeter, Kertbeny Károly, Steinacker Gusztáv, Strassmann Mór, Lindner Ernő, Dux Adolf, Dóczy Lajos, Gross K., gr. Pongrácz István, Braun József, Korodi Lajos és mások; franciára: Saissy Amadée; oroszra: Mihajlova Olga; angolra: Loew W. és Butler E. D. (V. ö. Szinnyei: Magyar irók élete és művei I.) Forrás: Pallas Nagylexikon Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is |
|
Magyar
Angol
Német