Araszolók

(Araszoló hernyók. Araszoló pillék. t Geomeiridae, Phalaenidae (állat). A pikkelyes szárnyú rovaroknak (Lepidoptera) vagyis a pilléknek egyik legnagyobb családja. Az idetartozó pilléknek a törzshöz képest aránylag nagy és többnyire igen finom és vékony lemezű szárnyaik vannak; ezeket pihenés közben a legtöbb faj szétfeszíti, tehát már természettől fogva úgy tartja, mint ahogy a lepkéket mesterségesen szoktuk a gyűjtemények számára feszítőfák segítségével kifeszíteni. Csápjuk vagy serteforma, vagy fésűs. Szívószájuk a testhez képest kicsiny. Néhány fajnál a nőstény csonka szárnyú (Chematobia) vagy egészen szárnyatlan (Hibernia). Éjjel röpködnek, nappal árnyékos vagy sötét helyeken, falakon, épületeken, fákon, a növénylevelek alsó felén stb. pihennek. Többnyire kicsinyek, csak kevés olyan faj van köztük, melyeknek kifeszített szárnyvégeik 5-6 cm.-nyire vannak egymástól. Igen jellemző erre a családra nézve a hernyók tovamozgása. Ezeknek t. i. csak 5 pár lábuk van (a többi pillecsaládnál jobbára 8 a lábpárok száma), és mivel a herxlyótest középső ízein egészen hiányzanak a lábak, ennélfogva az araszoló hernyók úgy mozognak, hogy a mellső három pár lábbal megfogódzanak s azután testük végét egészen a mellső lábak közelébe huzzák, miközben a test középső része ivalakúlag fölemelkedik a levegőbe; a hernyó ilyen helyzetében némileg a patkó alakjához hasonlít. Ilyen módon mászva tovább, azokra a mozdulatokra emlékeztetnek, melyeket kezünkkel végezünk mikor azt akarjuk megmérni, hány arasz valamely tárgy kiterjedése? Innen kapták nevöket: «araszolók». Némelyik fajnak a hernyója pihenés közben csak hátulsó lábaival, tehát testének hátulsó végével fogódzik meg tartózkodó helyén, testének nagyobb részét ellenben mereven kinyújtja a levegőbe; és mivel sok fajnak a színe a fakéregéhez hasonló, a laikus szem igen könnyen elálló ágacskáknak tartja őket. A csalódás még tökéletesebb lesz az által, hogy a hernyóbőr felülete egyenetlen, ráncos, ripacsos, mint a fakéreg (p. az Urapteryx, Boarmia, Ennomos nevű nemeknél). Az A. hernyóknak életmódja nem nagyon különbözik egymástól. A leveles növények lombjából vagy a zuzmókból táplálkoznak, s többnyire el vannak rejtőzködve, de olyan fajokat, melyek hernyóállapotban a föld alatt v. vízben, vagy a növények törzsének belsejében élnek, ebben a családban nem találunk. Ha azt a fát vagy bokrot, melyen az araszoló hernyó van, megrázzuk, akkor a száján keresztül bocsátott fonal segítségével bocsátkozik le. Csupán Európában 100-nál több nemet ismerünk ebből a családból, s ezek közt az Acidalia-, Cidariaés Eupithecia-nemek mindegyikében 100-nál több faj van.

Az araszolók családjában néhány nagyon káros faj van, melyeket az alábbiakban ismertetünk. 1. Hibernia defoliaria L. A hím kifeszített szárnyakkal 4-4,5 cm. széles; a nőstény szárnyatlan. A hím felső szárnya sárgás; a szárnyak tövének közelében, valamint külső szélük felé egy-egy hullámos barna sáv húzódik keresztül; a kettő között a külső sáv közelében sötét pont van. Az alsó szárnyak világosabbak. A kifejlődött pille késő ősszel, október és novemberben jelenik meg. A szárnyatlan nőstény a fák törzsén mászik fölfelé és petéit (vagy 400-at) a farügyekre rakja le. A petékből áprilisban kikelő hernyók a kihajtó rügyekből táplálkoznak és ez által némely vidéken nagy károkat okozhatnak. A hernyók színe világossárga; hát-oldalukon széles barna sáv húzódik végig. Az erdei fák közül különösen a bükköt, tölgyet és nyírfát támadják meg, a kertekben pedig a gyümölcsfakat. A hernyók kártételei még nyár elején is tartanak s július elején a földben bábozódnak be. Ennek a fajnak életmódja nagyon hasonlít a következő fajéhoz s az ellene való védekezés is ott van leírva. A Hibernia-nem többi faja közül a H. aurantiaria Hübn., a H. marginaria Bkh. (progemmaria Hbn.) és a H. leucophaenia Schiff. tölgyeken és nyírfákon él. 2. Cheimatobia brumata L. Az előbbinél kisebb faj. A hímnek egyik szárnyvége a másiktól (kifeszítve) körülbelül 3 cm.-nyire van. Felső szárnya vöröses szürke, több vékony, hullámos keresztsávval. Az alsó szárnyak világosabbak, sávok nélkül. A szürke nősténynek csak csonka, néhány milliméter hosszúságú szárnyai vannak, úgy hogy a felületesen tekintő szem egészen szárnyatlannak látja. Repülni tehát nem tud, hanem éppen úgy, mint az előbbi faj fölmászik a fák törzsökén a peték lerakása végett. Életmódja általában igen hasonlít az előbbi fajéhoz azért itt csak a különbségekről szólunk. A nőstény kevesebb petét tojik, mint az előbbi (vagy harmadfélszázat). A hernyók színe zöld, háti oldalukon hosszant egy sötétébb és mellette, oldalain több világos, fehéres vonallal: feje fényes, barna. Nem szeret szabadon élni, mint az előbbi faj, hanem fonalakkal összeköti a leveleket és a rügypikkelyeket s ezek közt rejtőzködik. A pille novemberben és decemberben jelenik meg, tehát még későbben, mint a Hibernia. A Ch. brumata különösen Európa északi vidékein mutatkozik legnagyobb tömegben, és ahol elszaporodik, valóságos átka a gyümölcstermelésnek. Nemcsak a rügyeket, a fiatal lombot és a termést semmisíti meg, hanem több évi tömeges megjelenésével a fákat is megöli. Az erdőkben majdnem minden lombos fát és bokrot, a kertekben mindenféle gyümölcsfát megtámad; még a diófák sem mentek tőle.

Védekezés. A H. defoliaria és a Ch. brumata ellen való védekezés a repülni nem tudó nőstények ellen irányul, és pedig olyan módon, hogy ősszel a fákra törekvő tojókat ragadós, enyves papíros-gyűrűk alkalmazásával fogdossák meg. Az e célra használt anyagot többféle módon állítják elő és a kereskedésben hernyóenyv, brumata-enyv néven árulják. A jó hernyóenyvnek sokáig ragadósnak kell maradnia, hogy ne kelljen minduntalan megújítani. Nem közvetetlenül a fára kenjük, hanem a fa törzsökére erős papirost kötve (p. olyant, minőbe a cukorsüvegek vannak csomagolva), mázoljuk be a hernyóenyvvel. Természetes, hogy a papirosgyűrű alatt nem szabad házagnak lenni, melyen át a szárnyatlan pillék följuthatnának a fa felsőbb részeihez, s ez okból a kérget a kötés helyén lehetőleg simára kell egyengetni és a másképen ki nem egyenlíthető mélyedéseket agyaggal kitölteni. Nem ritka az oly eset, hogy egy-egy gyümölcsfán 400-500 pille is beleragad az enyvbe. Időnkint meg kell nézni a fákat, mert néha annyi pille fogódik meg, hogy az enyves gyűrűt egészen elborítják és rajtuk, mint hídon keresztül átmászhatik a többi. Ilyen esetekben jó, ha két gyűrűt alkalmazunk egymás fölött.

3. A pöszméte araszoló pilléje. (Abraxas vagy Zerene grossulariata L.) (L. az ábrát.) A pille 4 cm. széles; szárnyain az alapszín fehér, a felsőkön több és nagyobb, a hátsókon kevesebb fekete folt van. A felsőkön, valamint törzsén is, még sárgás tarkaság is mutatkozik. A hernyón ugyanazok a színek váltakoznak, mint a pillén. Felül fehér, hosszant egymásután következő széles fekete foltokkal, alul sárga. A pöszmétét támadja meg és néha egészen lekopasztja. Amerikában arzénsókat (schweinfurti zöldet) tartalmazó folyadékkal permetezik a rovarálcáktól megtámadott bokrokat. A hernyójárás idején a bokor alá terített ruhára is le lehet őket rázni és azután megsemmisíteni. Az Abr. grossulariataéhoz hasonló életmódot visz a Halia Wauwaria L., melynek hernyója szintén a pöszmétebokrokat kopasztja.

4. A Bupalus piniarius L. hernyója zöld, 3 fehér vonallal a hátán. A hímpille sötétebb, a nőstény világosabb barna, halaványabb foltokkal. A fenyőkre nézve káros. Kétségtelen, hogy az araszolók nagy családjában még több olyan faj van, mely az erdő- és kertgazdaságra nézve káros, de amelyeknek fontossága a megügyelések csekély számánál fogva még nincs a kellő módon kiderítve.

Forrás: Pallas Nagylexikon