Aristotelés

a görög filozofia három nagy alakja: Sokratés Platon és Aristoteles között a legnevezetesebb, valamint az egész filozofia történetének egyik legnagyobb alakja, akivel hatásra nézve senki sem mérkőzhetik. Az emberiség tanítója volt az ós középkorban s ma is tanulunk tőle; Keletet ő hódította meg a nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott. Ennyiben páratlan alak az emberi mívelődés történelmében. (Arcképünk a római Villa Spadaban őrzött ülő A.-szobornak fejét mutatja be.)

Élete.

Szül. Stageirában, Trácia egy görög gyarmatában a 99. olimpiasz első évében Kr. e. 384-ben. Apja, Nikomachos, orvosa s barátja volt II. Amyntas-nak, Macedonia királyának Pellában. Amyntas legkisebb fia Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Aristoteléssel, s valószinüleg már akkor szerette meg, úgy hogy később rábizta fia, Sándor nevelését. A. még nem volt 17 éves, midőn apja meghalt. Nevelő szülei íránt élte végéig a leggyöngédebb háladatosságot őrizte meg szivében. 17 éves korában Athénbe került; minthogy Platón akkor elhagyta Athént s három évig Sziciliában maradt, Aristotelés 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Valószinü, hogy Aristotelés, kinek önállósága korán nyilatkozott, egyes nézeteiben eltért mesterétől s azt nem is titkolta; azért meglehet, hogy Platón tényleg mondta: Xénokratést sarkantyuzni, A.-t zabolázni kell; Aristotelés házát Platón állítólag az olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta; de semmivel sincs bebizonyítva az a később keletkezett mendemonda, hogy Aristotelés nem tisztelte eléggé tanítóját s háládatlan volt iránta. Etikájában ott, ahol Platón eszmetana ellen indul, mielőtt a dologra térne, a személyes barátság érzelmeit fejezi ki Platón iránt és csak azután mondja, hogy ily alkalommal félre kell tenni a személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni; « s ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak». Önálló iskolát A. Platón életében nem nyitott, de igen is adott retorikai oktatást, mint Isokratés versenytársa; 17 évig volt Platón tanítványa ennek haláláig. Platón halála után A. Kis-Ázsiába utazott Xenokratés-szel, aki legbuzgóbb híve volt Platónnak, Hermias-hoz, Atarneus fejedelméhez, aki azelőtt hű tanítványa volt. Hermias nemsokára csel által életét vesztette s A. egy gyönyörű himnusszal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirföliratát is ő irta. A. elvette Hermias fogadott v. testvére leányát Pytiast is s Mitylénében, Leszbosz szigetén élt két évig. Házassága boldog volt; végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. 343-ban Fülöp meghivta, hogy fiát Sándort nevelje. A. 4 éven át nevelte növendékét, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte, igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt. Főleg az erkölcstanban, politikában, ékesszólásban és költészetben oktatta. Néhány művet külön e célra irt A. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Stageirában, melyet a makedóniai A. kedvéért újra fölépíttetett romjaiból. Aristotelés feladatának befejezte után 335-ben Athénbe tért vissza, ahol 13 évig megszakítás nélkül maradt. Akkor nyitott iskolát a Lykeion nevü gimnáziumbán, melynek szomszédságában állott az Apollón Lykeios-nak szentelt templom. Ennek árnyékos fasoraiban (peripatoi) sétálván, beszélgetett tanítványainak szükebb körével filozofiai kérdésekről, innen nevezték őket peripatetikusoknak. Nagyobb közönséghez ülve szokott beszélni. Az iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott. Az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tiz napra választottak. Többször évenkint együtt ebédelték valamennyien. Aristotelés kétféle előadást tartott; az egyik a haladottaknak szólt, a filozofia legnehezebb kérdéseiről, ez volt az akroamatikus előadás, a másik, a nagy közönségnek szóló, az exóterikus. A. ötven éves volt, midőn iskoláját megnyitotta. E tizenhárom év alatt irta meg A. nagy munkáit. Nagy Sándor fejedelmi bőkezűséggel segítette egykori tanítóját munkájában. Plinius szerint több ezer ember volt elfoglalva a filozofus számára az állatokat, növényeket és egyéb természeti ritkaságokat okszerűen összegyüjteni, melyekre A.-nek szüksége volt. Mások mondják, hogy N. Sándor 800 talentumot (körülbelül 2 millió forintot) adott A.-nek, hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait s rendkivül gazdag könyvtára összeállítását, Csak a sors ama rendkivűll kedvezménye, hogy egy nagy király s egy nagy tudós ily baráti viszonyba jutottak, tette lehetségessé az ókor legnagyobb tudományos emlékeinek kelettkezését. A. nagy boldogsága nem maradt zavartalanúl. Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés felfedezése után megölette Kallisthenést, A. unokaöccsét s ez idő óta meghidegült, a viszony a mély gyászba döntött filozofus s a nagy király közt. Hat évvel később meghalt N. Sándor; Aristotelést a macedón-ellenes párt azonnal üldözőbe vette s istensértés (asebeia) ürügye alatt a birák elé állította. Azzal vádolták, hogy oltárokat emelvén elhunyt első nejének és Hermiasnak, az isteneket megsértette. A., hogy mint mondá, megkimélje az athénéieket egy második merénylettől a filozofia ellen, 323-ban elmenekült Athénből. Egy évig élt Chalcisban, azután meghalt 322-ben szept. táján, kevéssel Démosthenés halála előtt. Némelyek szerint öngyilkosság által mult ki; ez mesebeszéd; valószinűleg régi gyomorbaja okozta halálát.

Művei

részint párbeszédek, részint értekező előadásuak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A munkák meglevő gyüjteménye bizonyára Andronikos kiadásán alapszik. A.-nek számos műve elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitünik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaios nevü peripatetikus, ezerre teszi A. könyveinek számát. A műveket négy csoportba szokás osztani: fizikaiak, természettudományiak, metafizikaiak és etikaiakra. A fizikaiak, melyeket Organon (segédeszköz) neve alatt csak később, a bizanci időben, foglaltak össze, ezek: 1. A kategoriák; 2. az értelmezésről (peri herméneias); 3. az első analitika (a következtetésről); 4. a második analitika (a bizonyításról); 5. a topika (dialektika); 6. a szofisztikusok cáfolásáról. A természettudományiak a következők: 1. A fizika 8 könyvben; 2. az észről 4 könyvben; 3. a keletkezésről és elenyészésről 2 könyvben; 4. a meteorologia 4 könyvben; ide sorolják 5. «a vllágról» szóló apokrif művet. Az élő lényekről tárgyal: 6. a lélekről 3 könyvben; 7. kisebb értekezések, melyeket a skolasztikusok parva naturaliáknak neveztek; B. a állattan 10 könyvben; 9. az állatok részeiről 4 könyvben; 10. az állatok járásáról; 11. az állatok keletkezéséről a könyvben; a színekről, az akusztika, a fiziognomia nem A. művei; a növényekről szóló mű elveszett, ami e címen a művekben előfordúl, későbbi keletkezésü; a problémák 37 könyvében annyi a későbbi toldás, hogy ami Aristotelésé, alig ismerhető föl benne; a mekánika sem valódi, hasonlóképen nem az oszthatatlan vonalakról szóló értekezés, s a csodálatos történetek kis gyüjteménye. A metafizikaiak: a metafizika, mely nevét onnan vette, hogy minden, ami az «első filozofiára» vonatkozott, Andronikos gyüjteményében a fizikaiak után (ta meta ta physika) került. Az etikalak csoportjába tartozik: 1. Az úgynevezett nikomachosi etika 10 könyvben; 2. az eudémosi etika, Eudémos feldolgozása 7 k.-ben; 3. «a nagy etika» mind a két szerkesztés nyomán összeállítva; «az erényekről s hibákról» későbbi keletü. Az ekonomika 2 k.-ben; valószinűleg szintén A. műve; 4. a politika 8 k.-ben; 5. a retorika 3 k.-ben. A Sándornak szóló retorika tőle való; 6. a poetika töredék. 1891-ben a londoni British Museumban találtak egy papiruszt, mely állítólag az elveszett «Politiká»-nak, 158 régi államalkotmányok gyüjteményének egy részét s az athéniek államalkotmányának majdnem teljes könyvét tartalmazza. E mű valódiságáról még folyik a vita. (L. Athenaión politeia.) Mind e művek, úgy látszik, a tanítás céljait szolgálták; előadásainak vezérfonalai lehették, melyeket nem mindig egyforma gonddal dolgozott ki. Talán a tanítványok füzeteit is fölhasználták a kiadók. Strabón és Plutarchos szerint Aristotelés könyvei Theophrastosra jutottak. Ez tanítványára Néleus-ra hagyta, kinek halála után rokonai egy pincében vagy árokban elásták. Itt fedezte fel őket Apellikón, gazdag könyvkedvelő Teiosból, ki Athénbe hozta s kiadta. Athén bevétele után Sulla. kezeibe kerültek, s azután kapta őket Andronikos, ki azok alapján rendezett új kiadást. Innét magyarázzák a szövegnek rossz hagyományát. Nem valószinü azonban, hogy Andronikos kiadásáig Aristotelés filozofiai munkáit nem ismerték. Aristetelés műveinek legjobb új kiadásai a következők: a berlini akadémia kiadása 5 kötetben. Az V. kötetben van Bonitz bámulatos indexe, index aristotelicus (1870) s a párisi kiadás Didot-nál 5 kötetben. Ujabb magyar fordításai a következő műveknek vannak meg: A lélektant fordította

Haberern Jonathan 1864-ben, ugyan ő az etikát 1873-ban. A költészettant fordította Hunfalvy Pál 1842-ben és Geréb József 1891-ben az Olcsó könyvtárban. Németre majdnem minden műve le van fordítva a Metzler-, a Hoffmanns az Engelmannféle gyüjteményben. A francia fordítások közt a legkiválóbb Barthélemy St. Hilaire-é. Az óriási irodalomból csak ezeket említhetjük: Zeller: Philosophie der Griechen 2 r. 2 szak. (3. kiadás Lipcse, 1879); Lewis: Aristotle (1864); Grote: Aristotle (1880, befejezetlen); H. Bonitz: Aristotelische Studien (1862-1867). Az irodalom teljes összeállítása Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie. I. k. (7. kiadás, 1886).

Filozofiája.

Általában. Aristotelés Platón tanítványa, a filozofia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének s végső okainak felismerésében találja, melynek formája a fogalom; a filozofia fogalmak tudomány a, az egyes általános fogalmakra vezetendő vissza s belőlük származtatandó. De e munka tudományos föltételeit s formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialogusok szines költői ruhája helyet enged a szabatos tudományos prózának, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt európai próza egyenesen származott; minthogy továbbá Aristotelés a dolgok lényegét nem a dolgokon kivül, mint Platón, hanem a dolgokban keresi, azaz a valóságból, a tényleges megfigyelésből indul ki: benne a legmagasabbra emelkedő filozofiai absztrakcióval a legszélesebb pozitiv tudás egyesűl. Nemcsak nagy filozofus, hanem nagy természettudós is, az empirikus szellemnek igazi meghonosítója az európai gondolkodásban. Nála a metafizika is a valónak a tudománya. a valóság ismeretének betetőzése. Ez képesíti őt. az emberi tudásnak, melynek ő előtte csak egyes anyagait gyűjtötték össze, első nagy rendszeresítésére, ez teszi őt a közép- és ujkor nagy tanítójává. Az emberi művelődés története Aristotelés nélkül legfőbb momentumaiban érthetetlen volna. Filozofiáját a művek fent adott beosztása alapján vázolhatni legáttekinthetőbben.

A logikát mint tudományt A. teremtette meg. A logikai kutatásokat módszeres bevezetésnek tartotta a filozofiába. Habár a tudományos megismerés az általánosból származtatja le az egyest, maga a tudás megfordítva keletkezik: az általános fogalmak a részleges tapasztalatból. Aristotelés az érzéki észrevételt megvédi a szofisták ellen. Nem az érzékek csalnak, hanem az érzékek adatainak téves kapcsolata. A logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, itélet, következtetés, csak a következtetést tárgyalta részletesen. Ű az első, ki a gondolkodás e formájának mivoltát s jelentőségét fölismerte. A következtetés elmélete elvezeti a bizonyításéhoz, mely okaiból származtatja le a föltételezettet. Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorúlnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlen megismerésének tehetsége. Aristotelés ehhez az indukciónak elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdeties, továbbá a definicióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elve az ellenmondás s a kizárt harmadiknak a tétele. A fogalmak mind kategoriák alá tartoznak, azaz főszempontok alá, melyekből mindent tekinthetünk. Ilyet tizet különböztetett meg: szubstancia (állomány), mennyiség, minőség, viszony, hely, idő, fekvés, bírás (a létezés módja), cselekvés, szenvedés. A legfontosabb a szubstancia. Nem tagadhatni, hogy Kantnak igaza van, midőn a kategoriák e rendszerében nem találja meg az elvi alapot. Ugyancsak Kant mondja hogy a formai logika A. óta nem tett egy lépést sem előre. Csakhogy akkor a formai logika körét igen szűkre kell szabni.

Metafizika.

Platón szerint az eszmék az igazi valóság; A. mindenekelőtt az eszmék elmélete ellen küzd. Kifejti, hogy az eszme nem létezhetik függetlenűl azoktól az egyes dolgoktól, amelyeknek eszméje, elkülönítve, hogy a dolog lényege nem lehet a dolgon kívül való, s magukban az eszmékben nincs meg az a mozgató erő, mely a jelenségeket létrehozza. A. szerint csak az egyes dolog való, szubstancia, «uzia». Az egyetemes fogalom csak a szubstancia tulajdonságait fejezi ki, a nemi fogalmak csak az illető szubstanciák közös lényegét, s ezért csak átvitt értelemben nevezhetők szubstanciáknak. Az eszme nem létezik mint egység a többön kívül, de mint egység a több-ben. Ezzel a gondolattal iparkodik azután A. összeegyeztétni azt a másikat, hogy ezért mégis csak az egyetemes, mely nem létezik magában, a tudás igazi tárgya. Nem ugyan minden egyetemes fogalom, de igenis az, mely az egyes dolgok lényegét fejezi ki: a forma, a lényeg. Ez a fogalom az, mely A.-nek megadja a lehetőséget, Platón eszmetanának lényegét befogadni a maga rendszerébe. Az érzéki, úgy mond, változékony, esetleges, létezhetik is, nem is, s azért az igazi tudás tárgya csak az érzékietlen lehet, melyet fogalmainkban gondolunk. Minden változás föltételez változatlant, szubstrátumot, mely valamivé lesz; e szubstrátumot nevezi anyagnak, hylé-nek; a tulajdonságokat, melyeket a szubstrátum fölvesz, formának, eidosznak. A változás abban áll, hogy az anyag formáját ölti, azért a forma a dolog valósága, a forma a valóság, entelecheia, energeia; az anyag pedig a lehetőség «dynamis». Az anyag, ha minden formától megfosztva gondoljuk, «első anyagnak» neveztetik, mely magában nem létezik, pusztán elvont fogalom. A formák ellenben öröktől fogva vannak, de nem a dolgokon kivül, hanem a dolgokban. Szerves testeknél a forma egyszersmind a cél s a mozgató ok. Azért a főelv: forma-anyag. Az anyagból származik a természeti szükségesség, «ananké» s a véletlen, tyché; az anyag a dolgok tökéletlenségének végső forrása, ezen alapszik az égis földinek, a him- és nőnemnek különbsége. Látni való, hogy itt bizonyos homály van; az anyag külön elv a forma mellett s a szubstancia majd a formával, majd az egyes valóval tétetik egyenlővé (Zeller). Ehhez járul A. harmadik metafizikai fogalma a mozgás, «kinézis». A mozgás nem egyéb, mint a lehetségesnek valósággá való válása. Ez azonban föltételez mozgatót, ez pedig csak forma lehet, mig a mozgatott anyag. A mozgás soha sem keletkezhetett, örökké való. A mozgás utal egy első mozgatóra, mely maga nem mozgatott való, mely tehát anyagtalan, tiszta forma, tökéletes való, a lét betetőzése. Ez a világ végső célja, a szellem, a gondolkodás, «núsz». A mozgás végső oka tehát az istenség, a maga magát gondoló ész. Puszta létezésével hat ez a világra; ő az abszolut tökéletes való, a legfőbb jó, mely felé minden törekszik; ő tőle függ a világ rendje, összefüggése, élete. Egy a világra irányuló isteni akaratot, teremtő erőt s ennek a világba való beavatkozását A. nem ismeri.

Természetfilozofiája.

Erre vonatkozó nézeteit a következő művekben találjuk: A fizikának nyolc könyve, a világrendszerről szóló négy könyv, a keletkezésről és enyészésről irt két könyv, a négy könyv a meteorologiáról s végül a mekanikai problemák. A szerves világ viszonyaival foglalkoznak a következők: Az állatok természetrajza, az állatok részeiről, az állatok nemzéséről, a lélekről, az érzékekről szólók stb.

A fizika nyolc könyve a tér, idő és a kettőnek összekapcsolásából eredő mozgás fogalmait tárgyalja. A tér és az idő vég nélkül osztható. A mozgást a legtágabb értelemben definiálja, t. i. mint akármilyen változást. A mozgást a potenciális létről aktuális létre való átmenetelként magyarázza. A tér mellett a hely fogalma fontos, mely azonban nem képvisel egy bizonyos térrészt. Minden helynél megkülönböztetendő a fent és lent és minden tárgy azon hely felé tart, melyben «otthon» van, még pedig gyorsuló mozgással. Az időtől nem függő, egyetlen mozgás az, mely körpályán egyenletesen megy végbe. A mozgások természetszerü és természetellenes vagy erőszakolt mozgások. Ha valamely tárgy a maga természetrendelte hely e felé mozog, akkor ez a mozgás, mint természetszerü mozgás, gyorsuló, ha ellenben más irányba erőszakosan tereltetik, akkor mozgása lassuló. Ezen fogalmak a mozgást illetőleg annyira megszilárdulták, hogy az Aristoteles-féle filozofiai és mekanikai elméletek megdöntése idejében csak nagy nehezen voltak megfoáfolhatók. A mozgásra vonatkozó vizsgálatai clyamában Aristoteles a folytonosság fogalmát is fejtegeti. Minden, ami változó, tehát mozog, az egyszersmind osztható, ez az osztás végtelen. Aristoteles tehát az atómok elméletet nem fogadta el. Habar ő az abszolut keletkezést és enyészést szinten tagadja, azért a változást nem tekinti pusztán megváltoztatott keverésnek, hanem valóságos minőleges változást fogad el, kiindulva a potencialitás és aktualitás fogalmaiból.

«A világrendről» címezett négy könyvet ez az elnevezés épp oly kevés joggal ületi meg, mint a fizikáról szólót. Ezek a címek mind későbbi időkből valók, mikor a stagiritának filozofiai rendszerét ugyan természetfölötti kinyilatkoztatásnak tiszteltek, de mikor annál kevésbbé értették. A szóban levő mű az előbbinek folytatása: elmélkedik ugyanis az anyag, alak és változás fogalmairól, tárgyalja az okok különböző nemeit, az oszthatóságot és a folytonosságot. Ezek mellett azonbán már számos tapasztalati adatot is hoz fel. Habár az Aristoteles-féle természetfilozofia ma már csak történeti emlékképen áll előttünk, és mint ilyen meggyőződésünktől távol esik, azért szigoru következetessége és finom dialektikus szerkezete iránt méltó csodálkozásunkat nem nyomhatjuk el. A mű tartalma röviden a következő: A természeti testek három irányban terjednek, valamint az egész mindenségnek is három mérete van. A mozgás kétféle: a köralaku és az egyenes vonalu, mely vagy a középpontból kifelé, vagy a periferától a középpont felé irányul. A világegyetem térbelileg körülhatárolt, s nem terjed a végtelenségbe. A világegyetemben található tárgyak vagy földiek vagy földfölöttiek.

Az elsők. a négy elemnek keverékéből, az utóbbiak a «quinta essentiá»-ból (pemptonstoiceion), azaz éterből állanak. A négy közönséges elem egymáshoz képest könnyű vagy nehéz; a tűz a levegőhöz, a levegő a vízhez, a víz a földhöz képest könnyű, és megfordítva. A körben mozgó éter pedig se könnyűnek, se nehéznek nem mondható. A világegyetem alakja gömb, mozgása pedig balról jobbra történik. A forgó szferákba helyezett égi testek éterből állanak. A Föld, mely gömbalaku, a világegyetem közepén nyugodtan áll, kerülete pedig körülbelül 400,000 sztadion. Habár ez az adat majdnem kétszerese annak, melyet Eratosthenes száz évvel későbben talált, mégis valami számításon kell alapulnia. A harmadik könyvben Aristotelesnek az elemekről szóló híres tana fordul elő. Elem szerinte az, ami másnemű részekre már nem bontható. A négy közönséges elem képezi az innenső, a szublunáris világot az éter a tulsó világot (ta ecei és ta endade ). A kettő közötti határt matematikai pontossággal meg nem lehet vonni, minthogy a tökéletlen innenső világ a változatlan tökéletésségü tulsó világra is kihat némikép, és a bolygók ugrásszerü a mindenség tengelyében ferdén történő mozgását okozza. A négy elem között van egy, mely föltétlenül nehéz: a föld; ez foglalja el tehát a mindenség közepét, s egy másik, mely föltétlenül könnyü: a tűz; ez a szublunáris világ kerületet alkotja, s az éterrel határos.

«A keletkezésről és enyészésről» címü értekezés megmutatja, hogy csak négy elem létezhetik, mivel az érzések két ellentétes párja így kivánja.. ezt. Ezek az ellentétek a meleg és hideg, a száraz és nedves ellentétei. A föld hideg és száraz, a víz hideg és nedves, a levegő meleg és nedves, a tűz meleg és száraz. A földi tárgyak mind e négy elem keverékéből állanak, s igy p. a földi tűz az elemi tűzből és földből áll stb.

A meteorologia négy könyve szintén nem felel meg elnevezésének, amennyiben csak kisebb részében tartalmazza a meteorologiai jelenségek tárgyalását hanem főleg csillagászati, geologiai és kémiai kérdésekkel foglalkozik. A meteorologia feladatául az égi testekkel határos tünemények fejtegetését jelöli ki, ezek pedig a következők: A fejút, az üstökösök, a tüzes meteorok és a hullócsillagok, továbbá ide tartozik a szelek, a földrengés, villámcsapások, zivatarok stb. okainak kutatása. A tengerről és sótartalmáról van azután szó, továbbá a szelekről és beosztásukról, az égi háborúról a forgó szelekről s a légköri fénytüneményekről. Az értekezés utolsó részét az elemek tana foglalja el, mely ezúttal molekuláris fizikai és kémiai megjegyzésekre vezet. Ezek alkotják azt a talajt, melyen később az alkémia termett.

A mekanikai problemák címü műve dialektikus szőrszálhasogatásból gyüjtött nehézségeket nyujtó problemák összeállítása, melyek között egyes érdekesebb feladatok is fordulnak elő; ezekből látszik, hogy szerzőjök a sztatikának alapelvéről: a virtuális sebességek tételéről némi, habar nagyon homályos, fogalommal birt. Ugyanaz áll a lehetet-. lenség törvényéről és a mozgások összeteteléről. Aristotelesnek a szerves lényekre vonatkozó műveiben, azokban a kisebb értekezésekben, melyeket rendesen «parva naturalia» cím alatt foglalnak össze, találunk a világosságra, a látásra és a színekre vonatkozó néhány észrevételt.

Az aristotelesi fizikának főmozzanatai a következők: 1. Az anyag, erő és mozgás fogalmainak természetfilozofiái fejtegetése, továbbá az elemekről való tana. 2. A kozmosz berendezéséről szóló elmélete és az elemek elhelyezéséről szóló tan Az égi testek mozgására nézve Eudoxus és Calippus elméletét fogadta el, kik több egymást körülfogó szfera segítségével igyekeztek megmagyarázni az egyes égi testek egyenetlen járását. Az egész mindenség külső határát ez ősmozgató foglalja el (primum mobile). Igy tehát a mindenség az innenső és a tulsó világból van összetéve. Emitt a változatlanság és örökkévalóság világa, amott pedig vég nélkül való keletkezést és enyészést látunk, a meteorologiai folyamatokat és a szerves élet jelenségeit.

Embertan.

Mellőzve A. bámulatra méltó ismereteit az állattanról, csak embers ezzel kapcsolatos lélektanáról akarunk szólni. Az emberben az ész egyesül az állati lélekkel s ez, valamint testalkata megfelelnek itten nyert magasabb rendeltetésüknek. (Egyenes járás, az alak összhangja, az embernek van a legnagyobb agyveleje, kifejlett beszédszervei s a kéz!) A lélek érzéki működései: az észrevevés, aisztézis, mely hű képét adja a tárgynak. Az érzékek nem csalnak. De minden érzék csak a tárgy ama tulajdonságairól értesít, melyre egyenesen vonatkozik; a test általános tulajdonságairól nem az egyes érzékek utján szerzünk tudomást, hanem a közérzés által, melyben minden érzéki benyomás találkozik. Ennek segítségével hasonlíthatjuk össze az érzékek benyomásait melyekből azután a tárgy képét alkotjuk. Ennek a székhelye a szív. A. a képzeleterő, emlékezet, álom, érzés s akarás fogalmait is alapvető módon elemezte. Ezek mind az állati lélek funkciói. Az emberben ehhez a gondolkodás ereje, az ész járul, mely nem vész el a testtel mint amaz, melynek nincs testi szerve, mely nem szenved változást. De A. mégis kettős észt különböztet meg, cselekvőt és szenvedőt; a szenvedő mintegy lehetősége annak, amivé az ész lesz; ez a testtel keletkezik s enyészik, míg a cselekvő örökké van. A kettő közti viszonyt A. nem tisztázza eléggé, nevezetésen nem fejti ki, mikép lehetséges ilyen módon a lelki élet egysége, miben gyökerezik az egyéniség s mit jelent ilyen módon a núsz halhatatlansága az egyéniségre vonatkozólag. Innét ágaztak ki azután az aristotelési felfogásnak egyrészt materialisztikus és panteisztikus, másrészt spiritualisztikus és teisztikus magyarázatai, anélkül hogy bármelyike egészen össze volna egyeztethető filozofiájának egészével.

Etika. Az emberi tevékenység legfőbb célja a boldogság. De miben keressük ezt? Abban, ami az emberi tevékenység sajátosságát teszi, tehát az észbeli működésben. Az ember feladata a lélek észbeli tevékenysége. Ezen tevékenységet kiséri s betetőzi a legfőbb élvezet. Igy válhatatlan kapcsolat van az erény s a bátorság közt, mely utóbbit A. így határozza meg: Tökéletes gyakorlati tevékenység tökéletes életben vagyis erényes tevékenysége a léleknek. A boldogsághoz különben érett kor kell s egyéb gátló körülmények (szegénység; betegség stb.) hiánya; a fődolog azonban a belső derekasság, minden egyéb testi meg lelki jó csak negativ föltétel. Az élvezet nem önálló alkotó része a legfőbb jónak, értéke függ attól, hogy mily tevékenységből származik. Az etikai erény definiciója: az akarat oly állandó iránya, mely a természetünknek megfelelő középuton van, amint ezt az egyes ember meghatározza; itt tehát a vágy alá van vetve az észnek. Az erény e definiciójában, az akarat iránya, Sókrates ellen fordul, ki az erényt tudássá teszi; Sókratés elfelejti, hogy az erény nem az erkölcsi szabályok ismeretén fordul meg, hanem azok gyakorlatán, a szenvedélyek legyőzésén; az akarat ez irányának pedig állandónak kell lennie. Továbbá minden erény középen jár; a bátorság középen jár a gyávaság s vakmerőség közt, a mértékletesség középut az élvezetvágy s elfásultság közt, a bőkezüség a tékozlás s fösvénység közt sat. A legfőbb etikai erény az igazságosság. Elméleti erények a tudomány, bölcseség, művészet stb. Az érzéki élvezetnek szánt élet állati; etikai politikai élet emberi; az elméletnek szánt élet isteni s a legfőbb boldogsággal jár.

Államformatana.

Alig van az államtudomány körén belül oly elmélet, mely oly hosszú időkön át birt volna csaknem föltétlen uralmat gyakorolni a legkülönbözőbb népek államtudósainak és állambölcsészeinek fölfogása fölött, mint az a tan, melyet Aristotelés «Politiká»-jának III., IV. sőt VII. és VIII. könyveiben többé-kevésbbé következetes gondolatmenetékben kifejt. A «Retoriká»-ban is foglalkozik Aristotelés az államformákkal (1, 8), négy államformáról, u. m. demokráciáról, oligarkiáról, arisztokráciáról és monarkiáról szólván; a Nikomachos-féle «Etiká»ban szintén érinti az államformákat: ámde az államtudományra és az állambölcsészetre csak a « Politiká»-ban megformulázott tana birt mindenha befolyással. Ezen tannak, melynek ősképét már Hérodotosnál szemlélhetjük Otanés beszédében s amelyre Aristotelés közvetetlenűl Platóntól nyert ösztönzést (Aristot. Polit. IV, 2, 3), alapvető tételei szerint összesen hat államforma - politeaz eidoz - létezik; három ezek közül helyes államforma, u. m. a királyság - basileia -, az arisztokrácia és a tulajdonképeni politeia vagyis a cenzusra alapított köztársaság: három pedig helytelen államforma, ez utóbbiak ugyanis egytőlegyig megannyi «elfajulását» képezvén amazoknak vagyis a helyes államformáknak. E három helytelen vagy is elfajult államforma: a tirannis, amely elfajulása a királyságnak, az oligarkia, amely elfajulása az arisztokráciának és a demokrácia., amely elfajulása a tulajdonképeni pollteiá-nak vagyis a cenzusra alapított köztársaságnak (Arist. Polit. III 4, 7; 5, 1, 2; III, 1, 6; 11, 10; IV, 2, 1), aszerint, amint t. i. v. egyetlenegy ember gyakorolja és ugyan vagy a közjó érdekében gyakorolja a legfőbb hatalmat (királyság) vagy ugyancsak egyetlenegy ember gyakorolja, de nem a közjó érdekében hanem a saját magán előnye érdekében a legfőbb hatalmat (tyrannis) v. pedig«egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen» gyakorolják a közjó érdekében a legfőbb hatalmat (arisztokrácia) v. pedig «egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen» a saját magán előnyűk érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat (oligarchia), v. végre a tömeg, a sokaság gyakorolja a közjó érdekében a legfőbb hatalmat (politeia), v. pedig ugyancsak a sokaság, a tömeg a saját magán előnyére gyakorolja azt (demokrácia). Ez az alaprajza Aristotelés államformatanának Aristotelés saját szövegezése szerint a «Politika» III. könyvében.

A királyság Aristotelés szerint csak akkor felel meg teljesen a maga természetszerü hivatásának, ha korlátlan királyság, amelyben a király épp oly korlátlanul uralkodik a nép, mint ahogy a családfő uralkodik a saját családja, egész háznépe fölött (Arist. Pol. III, 10, 2). Aristotelés, aki természetellenesnek tart minden örökösödés útján nyert királyi méltóságot, itt is ellenmondásba esik önmagával, midőn a barbár népek királyságainak egynémelyikét, amelyek pedig köztudomás szerint örökös monarkiák voltak, szintén ezen szerinte «legtökéletesebb királyság» kategoriájába sorozza; Aristotelés, v. legalább művének ránk szállott szövege nagyon kevéssé szabatos, sőt egyenesen fogalom-zavart támaszt annak meghatározásában is, hogy mit kelljen hát szerinte tulajdonkép «törvényes királyság»-nak tartani? Azt a királyságot-e, amelynek uralkodója törvény alapján, v. mint mi mondanók, az alkotmány értelmében lépett a. trónra, avagy azt, amelynek uralkodása nemcsak törvényes úton jutott a legfőbb hatalom birtokába, de uralkodása folyamában is folyton a törvények rendeleteihez s a jogerejü szokásokhoz tartja magát? Ez utóbbi nézetnek bizonyítására hiába keresünk adatot Aristotelés «Politiká»-jának jelenlegi szövegében.

Az arisztokrácia fogalma, a szó «legkivánatosabb értelmében» összeesik Aristotelésnél az ő eszményi államának fogalmával. (Dahlmann és Stahl ellenében Teichmüller, Zeller, Spengel és Susemihl rég vindikálták már Aristotelésnek is az «eszményi államot».) Aristotelés szerint a szó legkivánatosabb értelmében ugyanis az volna a valódi arisztokrácia, amelyben csakis az erényben és ugyan mind az állampolgári, mind pedig a magán emberi erényekben legkitünőbb férfiak gyakorolnák a legfőbb hatalmat (Arist. Pol. IV, 5, 10; 2, 1). Aristotelés szerint egy ily arisztokráciát előbb még egy egészen sajátszerü állami nevelés által kellene létrehozni (V, 7, 20; 12, 5; VIII, 1, 12; III, 2; VII, 13, 21-23; VIII, 2, 1, 2, 5; 3, 1), és ez csak oly államban volna lehetséges, amelyben az állampolgárok sem iparral, sem földműveléssel nem foglalkoznának (Arist. Polit. VII, 8, 2; 8, 6; III, 3, 2.3; II, 6, 2; 8, 6; l, 5, 10; IV, 3, 11, 12, 13, 14; Rhetor. I., 9) és ahol az összes földbirtok felének jövedelme mint állambirtok jövedelme évről-évre az isteni tisztelet költségeinek és az állampolgárok közös étkezésének, a syssitiák költségeinek fedezésére fordíttatnék. (Arist. Pol. V, 8, 5.) Aristotelés, bármennyire dícséri is a spártaiak és a krétaiak államnevelését, saját maga bevallja hogy egy ily arisztokrácia aligha fog valaha is létrejöhetni (VII, 13, l, 2), sőt elismeri, hogy még csak megközelítő árnya.. latait sem szemlélhette egy ily eszményi államnak a történelmi valóságban, hanem legfölebb annak egyes elemeit oly államokban, amelyekben ha nem is az abszolút értelemben vett emberi erényekben, de legalább az állampolgári erényekben kitűnő egyének nyernek jogcimet a legfőbb hatalom gyakorlására, v. legalább tényleg gyakorolják azt. Ez csak az arisztokráciával vegyes államtormákban lehetséges Aristotelés szerint. A demokráciának négy, helyesebben öt alfaját különbözteti meg Aristotelés. Az első alfajában a demokráciának a földművesek és egyáltalán a mérsékelt vagyonu szabadok birnak túlsullyal az államügyek intézésében. Minthogy a földmivesek mindennapi munkájok nélkül nem birnák maguknak az életre szükséges évi jövedelmet megkeresni, tehát csak ritkán jöhetnek az államügyeket intéző gyülések szinhelyére és így gyülések is csak ritkán tartathatnak az ily államban, éppen ezért az összes állampolgárok jogegyenlősége fönnáll ugyan az államrendben, de a gyakorlatban mégis csak a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb vagyonosok kormányoznak. (IV, 4, 5; V I, 2.) Hasonló állapotok állanak fön demokratikus szervezet mellett a pásztornépeknél (VI, 2: IV, 4). Ez a második alfaj; a harmadik ott fejlődik ki, ahol a városi elem lesz az államban uralkodóvá, de ezen városi elemből csak a vagyonosabb iparosok, kereskedők gyakorolnak döntő befolyást az államügyekre és ezt is oly szellemben teszik, hogy ezáltal még nem rendül meg a törvények uralma (IV, 4; 3, 5). A negyedik alfaj a «szélső demokráciában» nyer megtestesülést. Ezen államforma csak a legutóbbi (Aristotelést közvetetlenül megelőzött) időkben fejlődött ki az egyes görög államokban (IV, 5), az iparos és napszámos elemnek tulságos nagy fölszaporodása folytán, akik azután az ily államban a döntő befolyást ugyancsak ki is zsákmányolják (IV, 10). Megtehetik ezt a legszegényebb sorsú iparosok és napszámosok is, mert zsoldot húznak az ily államban az összes állampolgárok már azért is, hogy megjelennek a gyűlésben, valamint az esküdtszéki biráskodásért is. Ezen szélső demokrácia jellegző vonása, hogy keserves adót vet ki a gazdagokra, pereket akaszt a gazdagok nyakába, csakhogy vagyonukat elkobozhassa, ami többnyire sikerül is, mert az esküdtbiróságok túlnyomóan szegényekből állván, készek minden gazdagot elitélni, csakhogy elkobzandott vagyonát azután az állam a napi díjak stb. alakjában a szegények fölsegélésére fordíthassa. Nagyon szorgalmasan látogatják tehát a szegény iparosok és napszámosok is a gyűléseket, amelyek igen gyakran szoktak ily államokban tartatni, már csak a napidíj kedveért is, és természetes számbeli túlsulyban levén a kevésbbé vagyonosok és az egészen szegények a vagyonosabbak, a gazdagok fölött, mindig az történik, amit a gazdagok kifosztogatására törekvő szegények tömege akar; nem a törvények uralkodnak az ily államban, hanem a néphatározatok a nép, a démos pedig a demagógok vezetése alatt maga is sokfejü zsarnokká válik (IV, 5); ekkor áll elő a szélső demokrácia, mely Aristotelés szerint nem is igen nevezhető már államformának a szó alkotmányos értelmében; a tirannisra emlékeztet ez inkább, mint a józan tömeguralmi államformára (V, 8; 12).

Aristotelés nagy részletességgel fejtegeti azután az államhatalom szervezetének föltételeit mindezen államformákon keresztül, miközben vajmi gyakran megdöbbentő ellenmondásokba keveredik. Legjobb államformának Aristotelés természetesen az ő saját eszményi államát és ennek két árnyalatát tartja; a történelmileg megvalósult államformák közül az arisztokráciával elegyes válfajokat s a politeiát tartja aránylag legtűrhetőbbnek. Hogy Aristotelés a monarkiát valamennyi államforma fölé helyezné, ez teljesen téves állítás. Amit ő azon csodaszerüen rendkivüli embernek az uralkodási jogáról mond (III. 8; IV, 2; V II. 13), aki értelmileg és erkölcsileg az összes állampolgárokat mint valami isten fölülmulná ez nem bizonyíthat az ő monarkikus hajlamai mellett: mert Aristotelés az ily csodaférfinak is csak a saját személyére, életfogytáig volna hajlandó kezébe adni a legfőbb hatalmat minden trónörökhagyási jog nélkül. Oly ötlet ez tőle, amely Bendixen és Susemihl minden ellenérvelgetése dacára is bók akart lenni az ő királyi növendéke, Nagy Sándor, ha nem már ennek apja Makedóniai Fülöp számára. A politeiát vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat azért tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet az államéletben kiegyenlíteni v. legalább neutralizálni a középosztály uralmának életbeléptetése által: ez a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüen viselkedni, holott a gazdagok pajkos gőgösködésre és nagy bűntettekre szokták magukat féktelen elbizakodottságukban ragadtatni, a szegények pedig a nélkülözés sőt nyomor folytán egyik csiny után a másikat szokták elkövetni; amazok csak despotamódra tudnak uralkodni, emezek csak rabszolgamódra tudnak meghunyászkodni; egyedül a középosztály bir és tud a közjó érdekében észszerüen kormányozni, mert ez a középosztály minden irányban oda igyekszik hatni, hogy testté váljék azon egyenlőség, amelyet az állam természete szükségkép megkiván. (Arist. Polit. IV, 9; 3, 4, 5. 6) Nagyon érdekesek azon szakaszok, amelyekben Aristotelés a békés átmenetet egyik államformából a másikba (királyságból tirannis, arisztokráciából oligarkia, politeiából demokrácia) meg azután az erőszakos, forradalmi átalakulásokat (p. demokráciából v. oligarkiából tirannis) fejtegeti és ugyan azon óvszerekkel együtt, amelyekkel az ő nézete szerint az ily forradalmi átalakulásokat meg lehetne gátolni v. legalább józanabb mederbe lehetne vezetni. (V. könyv.)

Esztétikája.

Épp ugy mint logikai rendszerével, szépészeti és művészeti elveivel is kétezer éven át uralkodott A. a szellemeken. Nemcsak a francia klasszikus színműirók hivatkoztak Aristotelés tekintélyére, noha félreértés alapján, mikor az ugynevezett három egységet (a cselekvés idő és hely egységét) állították fel a drámai szerkezet sarkelveül, hanem még a németek is, kiválóképen Lessing (Hamburgische Dramaturgie) matematikai bizonyosságunak hirdették A. Poétikáját. Ily alapvető befolyás a művészet és költészet történetére csakis magvas tartalomból eredhet és azért nincs indokolva az a kicsinylés, mely A. műtanait a mai korban éri. Ellenkezőleg, a Poétika és részben az azt kiegészítő Retorika és Politika nemcsak hogy páratlan becsü képét adja az antik műizlésnek és műgyakorlatnak, hanem sokban még máig is kiaknázatlan kincseket nyujt az esztétika alapvető rendszerének megalkotásában. A Poétikával a klasszika filologia hivei még folyton foglalkoznak (az utóbbi 50 i évben a németek közt Ritter, Vahlen, Spengel, Überweg Bernays Jakab, Christ, a francia Egger, nálunk Hunfalvy Pál, dr. Silberstein Adolf), amire a szöveg hiányos és homályos volta is csalogat, melynek tüzetes értelmezésére még folyton a legnagyobb elmeél kivántatik.

A szép mű A.-nél kettős föltételtől függ: a forma (alak) és a tartalom szépségétől. A. nagyon erős formalista, amit eddigi értelmezői elegendő mértékben nem méltattak. Oly rendszeres ész, mint Aristotelésé, nem is mellőzhette amaz arany tapasztalatokat melyek az antik szobrászat, festészet építészet és költészet remek külformáiban érvényre jutottak. Ennélfogva fősulyt helyez A. a Poétikában is a képzőművészetektől örökölt formai szépségre: a rendre, arányra, az összhangra, a szerves ki fejtésre, a kezdet-, közép- és vég szerinti összszerkezetre a részek és az egész közti egyensulyra. Aki a Poétikát ezen formalisztikus elemek szempontjából olvassa nem fogja tagadni, hogy A. egy kiválóan plasztikus érzelmű nemzet esztétikusa volt. Különösen a tragédia formáinak elemzésénél válnak be A. elvei. Az ő «kezdete», a mai expozició úgyszólván alapja, logikai premisszuma az egész cselekévnynek. A. «közepe», a mai «krizis» mely a konfliktusban tetőződik, nála még a «hamartia», a «vétség» nevét viseli. A «középen» a cselekvény, a cselekvő meg van «kötve» «be van bonyolítva». Eme bonyodalom és kötés maga kényszerít a konkluzióra, a «végre», a «ki bonyolításra» és «megoldásra». De ezen megoldás lehet v. egyszerü v. mesterséges, «szövevényes». Az utóbbihoz tartozik a «peripetia», a «sorsváltozás», az az átmenet mely az elbizakodott, magát ünnepeltető hőst diadalutjából kizökkenti. Ez össze lehet kötve az «anagnorizissel», a fel ismeréssel, mely a valódi személyek és viszony ok megismerése által a hős szeméről leveszi a hályogot. Erre következik csak a befejező katasztrófa. Ezen szerves tagolása a drámának teljesen megfelel a régi plasztikai felfogásnak és A. formalizmusának.

A formalisztikus szépészet mellett Aristoteles állapította meg a legmagvasabb tartalmi esztétikát is. Ámbár a tartalomra nézve abban megegyezik Platónnal, hogy a művészet utánzás, ezt még is tágabb értelemben kell venni azért, mert G maga az utánzást háromfélének jelzi, olyannak, mely az eredetit szépíti, olyannak, mely az eredetihez hű, és olyannak, amely az eredetit eltorzítja, mely három nemben az olvasó megtalálhatja a mai idealizmust, realizmust és naturalizmust. A. maga mérsékelt realista, gáncsolja Euripidést, ki a természetet és életet eltorzította és következetesen gyülöli a bohózatot is (Aristophanés t. i. annak idején a bölcsészetet is kifigurázta a «Felhőkben»). Igy definiálja A. a tragédiát is, mint a komoly, jóravaló cselékedet utánzását, mint az élet és a sors hű tükrét, mint képét annak, hogy a jó ember miként harcol és vétsége miatt hogyan bukik meg. Ajánlja a jó jellemek utánzását, de itt is, mint etikájában, mindig a középutra mutat. Szerinte az egészen erényes jellemek bukása szörnyüséges, a gonoszaké pedig csak természetes volna.

A tragikai hatás is csak jó, de nem egészen tökéletes jellemek rajzolása által érhető el. A tragikai hatás pedig a részvét (szánalom) és félelem nemcsak hogy jótékonyan rázza meg kedélyünket, hanem egyszersmind tisztítólag is hat (katarzist gyakorol) szenvedélyeinkre. Ezért van a tragédiának büvös hatása a nézőre, kit könyekre indít, szívét megrezzenti és égi háboruként tiszta levegőt hagy hátra az erkölcsök iránt fogékonyabba vált kebelben. A tragédia ez erkölcsi hatásának hangsulyozása nemcsak hogy magától értetődik A.-nél, ki minden cselekményt és érzést (még a kéjt is) erkölcsi szempontból szemlél, hanem egyszersmind védelméül is akart szolgálni a művészetnek Platón ellenében, ki a poézist mint hazugságot és mint az erkölcsök és jellemek megpuhítóját ki akarta űzni eszményi köztársaságából. Azért szerepelnek A-nél a «szánalom és félelem», ez inkább asszonyias, lágyabb indulatok, nem mint végcéljai, hanem mint eszközei a tragédiának a szenvedélyek megtisztítására nézve. A. a tragédiában csak az egy cselekvény egységét ismeri, az erélyes cselekvést követeli, s a jellemeket a cselekvés forrásának és nem öncélnak tekinti. A jellemzésben következetességet és kor, nemzet, foglalatossághoz való alkalmazottságot kiván; javasolja a párbeszédnek Logikai és etikai alapra fektetését; a verset diszítésnek, a karéneket és zenét édes vigasztalásnak nézi, végre a megokolást a dráma lelkének tartja. Mindmegannyi aranymondat, mely a «Poétikában» található, de melynek mélyebb értelmét csak az találhatja ki, aki A. egész rendszeréből és annak alapeszméiből tud következtetéseket vonni esztétikái elveire. Egyáltalában bizonyos formalisztikus szellem lengi át A. összes műveit és esztétikájának elvei úgy etikájában, politikájában, pszichologiájában, élettanában, pedagógiájában, valamint főkép a retorikájában megtalálhatók. A Retorika egyáltalában egyike a legbecsesebb műveknek, melyek A. neve alatt reánk maradtak, melyet sokkal kevésbé olvasgatnak, mint a hogyan megérdemli. A. Retorikája nemcsak a dialektikát és etikát foglalja magában dióhéjban, de tartalmazza egyuttal, a poétikát kiegészítőleg a legjobb izléses irálytant, kapcsolatban az ó-görög emberismerettel, melyből az egész, épp oly emelkedett, mint praktikus hellén szellemet rekonstruálni lehet. A Retorika természetszerüen három részre oszlik, ezek elseje a meggyőzést v. rábeszélést, a bizonyítást és cáfolást, másodika az érzelmek és indulatok felgerjesztését vagy csillapítását, harmadika pedig az alkalmas és szép formákat tanítja. A magyar irodalom még eddig kevéssé foglalkozott A. Retorikájával és Poétikájával, noha éppen e két művecske volna a legjobb propedeutikája annak, hogy A. szellemével és avval egyszersmind az egész ó-görög világnézettel megbarátkozhassunk.

Filozofiájának története.

A. halála után a peripatetikus iskola (l. o.) évszázadokon át virágzott, csakhogy nem igen öregbítette a nagy mester örökségét önálló kutatásokkal. Az első sz.-okban a metafizikától elfordulva, inkább a természeti tanulmányokat művelik s az etikát népszerüsítik; a későbbi peripatetikusok főkép pontos, hű magyarázói A.-nek. De az iskolán kivül csak az ujplatónizmus, mely A. s Platón filozofiájának azonosságát tanítja, szerzi meg A.-nek azt az óriási tekintélyt, mely oly nagy szerepet biztosít neki a középkorban. A legrégibb keresztény filozofia legelőször az Organonnal, mint hitelvekbe éppenséggel nem ütköző művel foglalkozik: jellemző, hogy magának szt. Ágostonnak tulajdonítanak egy kivonatot a kategoriákból. Az Organon tanulmánya egy pillanatig sem szünetelt se Konstantinápolyban, se a nyugaton. Az Organonból keletkezik a nominalizmus s realizmus harca s Abelard tanítása. Az arabok a VIII. század óta foglalkoznak A.-szel, ez iskola fejei Avicenna, Averrhoës; a középkori zsidó filozofia is innét merít (Gabirol, Maimonides). Egyéb művei A.-nek csak a XII. század táján éledtek föl Európában, főleg az arab feldolgozások alapján; az egyház eleinte nagyon megijedt tőlük s 1210-ben a logikán kivül a többi művek máglyára itéltettek; csakhogy nem használt semmit s A. csakhamar legfőbb tekintélye az egyházi iróknak: Albertus Magnus kommentárokat ir hozzá, V. Orbán pápa lefordíttatja, Aquinói szent Tamás magyarázza s egyházi tanok segítségével A. filozofiájából alkotja a kat. egyház hivatalos filozofiai rendszerét. 1629-ben XIII. Lajos uralkodása alatt a párisi parlament halálbüntetés terhe alatt megtiltá A. megtámadását s egyes német egyetemeken még a XVIII. század elején is esküt tőnek a tanárok kinevezésük alkalmával, hogy A.-től nem fognak eltérni. A protestantizmus épp úgy szegődik hozzá, mint a katolicizmus, ámbár ellsmerendő, hogy Melanchton A.-e már nem többé a középkor A.-e, kinek helyébe lassan-lassan az igazi A. lép. De már előbb kezdődik nagy reakció A. ellen Galilei, Bacon s Descartes vezetése alatt, mely végre győzedelmeskedett s a XVIII. században, a szemináriumokat kivéve, egészen kiszorítja A.-t az iskolákból. A XIX. század filologiája s történeti iránya újra igazságot szolgáltatott az emberi mivelődéstörténet e nagy alakjának, nem dogmatikus elfogultság szülte rajongással, hanem a megértés alapján, melyet csak e század filologiai, filozofiai s történeti műveltsége volt képes elérni. Most nem hiszünk többé A.-ben, de tanulunk tőle; nem fogadjuk el vakon rendszerét, de tévedéseiben is sokszor fölismerjük az igazság csiráit, melyeket az ő lángesze oly pazarul szórt el a megismerésnek, általa páratlan módon nagyobbított s megmunkált térségén. Messze meghaladtuk A.-t minden téren; de az ő nyomán járva, tőle tanulva s azokkal az eszközökkel élve, melyeket ő hagyott hátra számunkra.

Forrás: Pallas Nagylexikon