Arisztokrácia

E műszót a görögöktől vette a modern államtudomány, de egészen más értelemben veszi, ha államformáról van szó, mint vettek azt Hellas állambölcsészei és politikusai, akik szinten nagyon eltértek egymástól az aristocratia valamint az aristoi fogalmak meghatározásában.

Mint államforma.

Sokratés oly államformát ért alatta amelyben az állampolgári hivatásukat kellőleg betöltők, tehát se nem a legelőkelőbbek, se nem a leggazdagabbak», gyakorolják az államhatalmat. Xenophon jelzi ezt (Socrat. Memorab. III, 5) és habár nem fejti ki tüzetesen, mégis mind abból, amit forrásaink Sokratés alkotmánypolitikai nézeteiről hirül adnak, határozottan megérthetjük, hogy tekintet nélkül úgy a születésre, mint a vagyonfokra, az ódon etika nagy mestere kizárólag az egyéni értéket, az államéletben közhasznulag érvényesített szellemi tulajdonok és képességek összeségét ismerte egyedül el képesítvényül az állam kormányzására. Platón az A. alatt a bölcsészek uralmát érti az államban (De Republica VIII. 544; IX, 587), de később a «Törvények»-ben belevitte már az A. fogalmába a szellemi műveltség és kiváló erkölcsi érzék mellé még a magasabb vagyonfok jogosult igényeit is a fensőbb rangu állami hivatalokra. (Leges V, 744; III, 690, 696; IV-, 715; V, 735; VI, 757.) Aristotelés e nyomon indulva államformatani elméletében, legalább az ő művének korunkra szállott szövegében, annyira egybekeveri az előkelő születést és nagy vagyont a műveltséggel, hogy nála, eltekintve eszményi államától, amely nála szintén azonos az A. fogalmával (Politica, IV, 5, 10; 2, 1), az A. mint államformatani műszó éppen úgy ráillik Karthagóra (Polit. IV, 5. 10-11. 6, 5; 11, 8) mint Lakeda imonra (Polit. IV, 5, 11; II, 6) és amint ráillenék egyéb államokra (Polit, IV, 5, 11) amelyekben a szellemi műveltség, mint ilyen születési előjog és nagy vagyon nélkül egyáltalán nem ad semmi jogosultságot résztvenni az államhatalom gyakorlásában; miután pedig Aristotelés szerint az egyes konkrét államokban ott van A., hol egynél többen ugyan, de szemben az összes szabadokkal, mégis csak «kevesen» birtokolják s kezelik az államhatalmat és ugyan az összeség közérdekének javára és e «kevesek» holott ugyancsak az ő elmélete szerint oligarkia van azon államokban, amelyekben szintén csak «kevesen» birtokolják s kezelik az államhatalmat, de nem az összeség közérdekében, hanem csakis a tulajdon magánérdekeik javára: tehát Aristotelés szerint az A. és az oligarkia mint államformák közt csakis az képezi a különbséget, hogy amabban a közjóra törekvő előkelő családfáju és gazdag vagy előkelő származás nélküli gazdag állampolgárok; emebben pedig csakis a saját egyéni vagy családi előnyüket leső előkelők és gazdagok gyakorolják az állampolgárok nagy tömegének kizárásával az államhatalmat.

Az A. mint államforma oly köztársaságot jelent, amelyben nem az állampolgárok összesége, hanem csak ezen összeségnek egy része születési jogcimen gyakorolja az államhatalmat az egyéni értékre való minden tekintet nélkül. A szónak államtudományi értelmében azonban az A. ma már nemcsak oly köztársaságot, de oly monarkiát is jelent, amelyben a nemesség döntő jogkört v. legalább félre nem ismerhető politikai túlsulyt gyakorol a fejedelmi tetőzet alatt az államéletben. Ily arisztokratikus monarkiák voltak az aragoniai, a castiliai, lengyel stb. monarkiák és Magyarország is a mult századokban; az angol dán és svéd monarkiák már kevésbbé tartoztak e kategóriába, szintúgy a német és olasz monarkiák is már több tekintetben eltértek a kizárólagos arisztokratikus típustól, valamint a francia monarkia is Szent Lajostól le egész 1789-ig.

A jelenkorban nem léteznek többé arisztokratikus köztársaságok; legfölebb San-Marino, ez a parányi kis olasz köztársaság bővelkedik még a rendiségnek lényeges hatalmi maradványaival; ma már az összes svájci kantonok, még azok is, amelyek egykor A.-k voltak (p. Bern) szintúgy demokratikus köztársaságok, mint Franciaország, I az Egyesült Államok v. Közép- és Dél-amerika spanyol köztársaságai, sőt maga Brazilia is, és ámbár léteznek még Franciaországban születéssel járó hercegi, őrgrófi, grófi stb. címek, ezek az alkotmányos életben, a törvény előtt nem jönnek tekintetbe; éppen ezért a német városi köztársaságok, p. Hamburg még pár évtizeddel ezelőtt sokkal inkább voltak arisztokraciáknak nevezhetők, mint Franciaország, dacára annak, hogy e városköztársaságok nemesi címet mint ilyet a modern államéletben nem ismertek: mert a városi polgárság Hamburgban, Brémában, Lübeckben szintúgy kiváltságolt, előjogokkal fölruházott rendi elemet képezett szemben az összes honosokkal, mint Bernben, Luzernben, Genfben 1798 előtt. Manap az A. mint államforma tehát már a szó abszolut értelmében alig létezik Európában San-Marino kivételével, de igenis létezik még mint államforma-tényező különböző monarkiákban, amelyekben még t. i. alkotmányjogilag fönnáll az állampolgárság rendi tagozata: mert ahol ez még megvan, ott mindenütt többé-kevésbbé fontos politikai jogkör illeti meg még a születési előjogokkal és kiváltságokkal fölruházott állampolgárokat és pedig majd testületileg, majd fejenként. Az ily monarkiák tehát arisztokratikus monarkiák, ellentétben a demokratikus meg a Lutokratikus jellegü monarkiákkal. Az arasztokratikus monarkiák már 1789 előtt különböző válfajokat képeznek, a szerint, amint többé-kevésbbé kizárólagos előjogokat biztosítottak a nemesi rendnek a többi rendek rovására. A legszélsőbb árnyalatot képezte egyfelől a lengyel királyság a XVI. század közepe óta, midőn (1544) a városok követei kiutasíttatván az országgyülésből és a király is csak «primus tantummodo civis»-nek nyilváníttatván, a nemesek közt (1548), kik közül fejenkint minden egyes nemes valódi souveraine hatalmat volt jogosítva gyakorolni a saját földbirtokán, az országgyülés annyival is inkább csak nemesekből állott, minthogy pappá is csak nemes lehetett; másfelől pedig a svéd királyság, amely élesen elválaszfalazott rendi tagozaton nyugodott ugyan, de Svédország országgyülésén az alkotmányjog szerint mind a négy rend, u. m. nemesség, papság, városi polgárság és a parasztság is mint ilyen képviseleti jogbán részesíttetett és az országgyülésnek megannyi külön-külön rendi házát képezte már 1809 előtt is.

A magyar királyság állott legközelebb azon időben a lengyel királyság arisztokratikus típusához, amennyiben a parasztság teljesen ki volt zárva az országgyülésből, és a városok is csak szerfölött csekély mérvre szorított jogkört gyakorolhattak küldötteik által a törvényhozásban; Aragoniában, Castiliában már komoly jogkör illette meg a városok küldötteit a cortesben, de a parasztság itt sem képezett országgyülési rendet. A német nemzetbeli római szent birodalom államaiban az egyes államok országgyülésein valamint a birodalmi gyülésen a lényeges különbözetet, szemben az aragoniai jogrenddel az képezte, hogy itt aránylag oly nagyszámú köznemesség mint Aragoniában az «infanzones» stb. nem létezett. Legmesszebb azonban a kizárólagosan arisztokratikus monarkiai típustól Anglia távolodott el, hol a főurak Lords temporary and ecclesiastical tehát a «peerage» szinvonala alatt már Erzsébet királynő korában elkallódtak azon válaszfalak, amelyek régibb időkben Angliában is rendi tagozatot alkottak és a «peerage»-n alul csakis a «baronetage» maradt még fönn, de ez is minden politikai előjogok nélkül. Jelenleg, eltekintve Oroszországtól, amelynek állampolgársága, dacára annak, hogy Oroszország nem alkotmányos állam, mégis rendi tagozaton nyugszik, aminthogy a kerületi gyülésekben zemsztvo a nemesség mint ilyen gyakorol politikai jogokat: csakis a német birodalom egyes monarkiái tekinthetők határozottan arisztokratikus monarkiáknak, különösen Mecklenburg-Schwerin és Mecklenburg-Strelitz nagyhercegségek, meg Montenegro fejedelemség, a mennyiben ez még mindig a törzsszerkezeten nyugszik; arisztokratikus vonások árnyalják részben Anglia, Magyarország, Spanyolország és különösen Ausztria alkotmányát is, jóllehet egyébként úgy Spanyolország, mint Anglia és Magyarország határozottan a demokratikus monarkia típusa felé haladnak a maguk alkotmányjogi fejlődésében. A különben demokratikus monarkiák arisztokratikus vonásai ez idő szerint abban tetőznek, hogy születési jogcimen tagsági jogot biztosítanak a főuraknak a törvényhozó testület első kamrájában; egyébként ezen arisztokratikus vonások egész sorozatát mutatják a fokozatos elhalványujás különböző formáinak az európai monarkiákban; jelentkezhetnek azok úgyis mint az udvari élet formáira szorítkozó rendiségi maradványok (p. Olaszország) v. mint a különben semmiféle előjogban v. kiváltságban nem részesülő nemesség joga testületi szervezkedésre (p. Svédország); sőt arisztokratikus vonása vm. különben demokratikus alapokon nyugvó monarkiának már az is, ha p. az érdemrendjelekkel való állami kitüntetések nem a kitüntetett egyén állampolgári érdemeinek arányában, hanem az illető családjának társadalmi állására való tekintettel adományoztatnak.

Az A.-nak mint államformának elméletet nem annyira egyes monográfiákban fejtette ki a modern államtudományi irodalom, jóllehet léteznek ilyenek is (l. Hippolyte Passy: Sur l"Aristocratie, Paris 1826), mint inkább az összes államformákat átölelő kiadványokban (ugyancsak Passy: Formes de Gouvernement, Paris 1870; Parieu: Principes de la Science Politique, Paris 1870; Lord Brougham a Political Philosophy, London, 1840) és mindenek fölött számos német kézikönyvben, melyek közül p. a Bluntschlié az «Allgemeine Staatslehre» és az «Allgemeines Staatsrecht» keretében olybá igyekszik rendszeresen föltüntetni az alkotmányos monarkiát, mint amely államforma szükségkép már saját természeténél fogva egybeforrva lenne arisztokratikus intézményekkel. Ezen elmélet nagyon könnyen fölismerhető magyarázatát leli ugyan azon körülményben, hogy a német egyetemi kézikönyvek szerzői alkotmánypolitikai kérdésekben nem foglalhatnak el magának az egyes német államok alkotmányjogának alapvető elveivel ellentétes álláspontot, a német államok alkotmányjoga pedig az alkotmányos monarkiát saját hazájokban ez idő szerint még mindig határozottan arisztokratikus intézményekkel sáncolja körül: ámde magasabb távlatból tekintve az államtudománynak még sem szabad elzárkóznia azon bevégzett alkotmánytörténelmi tény elől, miszerint 1789 óta egyes visszaeséseket leszámítva (p. Spanyolország) az összes európai monarkiákban éppen azon mérvben szorúlnak háttérbe az alkotmány arisztokratikus vonásai amely mérvben folyton lépésről-lépésre mind inkább és inkább tért foglal a demokratikus irányt valló alkotmánypolitika. L. Demokrácia.

A társadalomban.

Az A. alatt köznapi és szalonnyelven azon társadalmi elemek összeségét szokták érteni, amelyek előkelő születésüknél, nagy vagyonuknál s államjogilag érvényben levő rangjoknál és címeiknél fogva Európaszerte be vett és hagyományosan öröklött köznézet szerint arra jogosítvák, hogy monarkikus államokban mindjárt a fejedelmi udvar után a legkiválóbb helyet foglalják el és a legfényesebb szerepet játsszák az élet társas érintkezéseiben. Ez értelemben tehát az A. elsősorban a születési A.-t jelentette mindenkor mindazon monarkiákban, amelyeknek alkotmánya rendi tagozaton nyugodott, tehát jelentette és jelenti a nemességnek színe javát, vagyis az összes főnemes v. mint mi mondanók magyarul, az összes főuri családokat, de nem az úgynevezett alsóbb nemességet is (nálunk köznemességet), akár csak százakra v. legfölebb ezrekre, akár százezrekre rugjon is ez utóbbi tagjainak száma egy-egy állam kötelékében, mint p. Spanyol-, Magyar- és Oroszországban. Tehát Angliában jelenti a lordokat és ezek családjait (duke, marquess, earl, viscount, baron), Franciaországban az «ancien régime» idejéből fönmaradt hercegi (duc v. prince), őrgrófi (marquis), grófi (comte) és algrófi (vicomte) s a Napoleonok alatt hasonló címmel fölruházott családokat; Olaszországban a principe-k, duca-k, marchesé-k, conté-k családjait; Spanyolországban a grandok és ugyancsak a duque-k marquesek, condék családjait.

A Német birodalomban, hol körülbelül 1200 hercegi, őrgrófi (Markgraf) és grófi (Graf) család élvezett az 1815-iki bécsi kongresszus határozatainak életbelépte előtt a saját tartományában többé kevésbbé suverain jogokat, első vonalon állanak az úgynevezett társadalmi A.-ban a mediátizált hercegek, vagyis a fentjelzett egykori jogélvezők azon jogutódai, akik «ebenbürtig» házasságra léphetnek bármely tényleges német uralkodóház hercegeivel v. hercegnőivel; ezek után jönnek a második vonalon a többi hercegek (Fürst), akiknek a címe azonban már nem «magasság», «Durch laucht» annál kevésbbé «fenség» (Hoheit), hanem, hacsak kivételesen magasabb címmel ki nem tüntettetnek, «Fürstlich Gnaden» (aminthogy Angliában is a hercegek duke címe «His Grace», ha t. i. nem tartozik a herceg a királyi családhoz); továbbá a markgrafok és egyéb grófok akik közül az «Erlaucht» cím illeti meg a «standesherrlich, vormals reichsständisch» grófokat (1829. Bundesversamml. febr. 13.); de a bárók («Freiherr») már nem számíttatnak az úgynevezett «Hoher Adel»hez a német államokban, habar a régi birodalmi bárók («Reichsfreiherr») kiválnak még rangra a többi közül.

Magyarországon, jóllehet államjogilag már Werbőczy korában érvényben volt az az elv, hogy minden nemes egyenlő egymás közt, mint a szent korona tagja «Membrum Sacrae Coronae Inclyti Regni Hungariae» a születési A. konstitutiv elemeinek meghatározására szintén nyugateurópai zsinórmértéket alkalmaz a közfelfogás és a születési A.» alatt csakis a hercegeket, grófokat, bárókat és ezek családját érti, noha vannak hazánkban köznemes családok, amelyek ősei köztudomás szerint országos méltóságot viseltek zászlós urak voltak már Árpádházbeli királyaink idejében és amely köznemes családaink jelentékeny vagyonuknál és politikai szereplésüknél fogva azóta is többé-kevésbbé folytonosan a felszinen tudták magukat tartani. Az ily családok tagjait azonban ma már csak az esetben számítják nálunk a születési A.-hoz ha eléggé nagy vagyonnal rendelkeznek arra, hogy a mágnások hercegek, grófok, bárók életmódját fenakadás nélkül követhessék, a mágnás családokkal vérszerinti rokonságban állanak már emberöltők óta és ha legalább is főispánok voltak az ő közelebbi elődeik. Jellegző vonás, hogy Magyarországon a gróf és a báró közt nem lévén államjogilag sem semmiféle rangbeli különbség (a 9-, ill. 7-águ koronán kivül) nálunk elterőleg a német, osztrák, dán stb. felfogástól a bárók is a születési arisztokráciához számíttatnak, éppen ügy megilletvén a bárókat is ma már a «méltóságos» cím, mint a grófokat.

A modern élet azonban nem csak születési A.-t ismer ma már, de ismeri s Európaszerte többé-kevésbbé kiváló figyelemben részesíti a születési A.-hoz nem tartozó magasrangu állami tisztségek vagyis a hivatal A.-ját és a születési A. kötelékén kivül álló nagy vagyon A.;ját is, sőt emlegetik ugyancsak Európaszerte a szellemi A.-t is a szónak társadalmi értelmében. A hivatal vagyis a tisztségek A.-ához számíttatnak a miniszterek és a nagy államtestek (felsőház, képviselőház, államtanács, legfőbb állami számvevőszék, legfőbb közigazgatási biróság, államtörvény szék és a legfőbb biróságok) elnökei, alelnökei, továbbá a felsőház tagjai, az államtanács tagjai, a legfőbb számvevőszék tanácsosai, az államtörvényszék, a legfőbb közigazgatási biróság és a legfőbb és a felsőbb biróságok bírái; a képviselőház tagjai csak oly államokban, amelyeknek souveraine parlamentjük van, számíttatnak az állami funkcionáriusok A.-j ához (tehát Anglia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Belgiumban stb.), míg oly monarkiákban, amelyekben az uralkodó felségjogainak összesége már az alkotmányjog értelmében határozottan háttérbe szorítja az «országgyülés» vagy «birodalmi gyülés» jogkörét, a képviselőház tagjai társadalmi állásának nem tulajdonítanak még ily nagy fontosságot (p. Poroszországban és egyáltalán a német államokban. amelyekben létezik ugyan «konstitucionálizmus», de nem létezik még «parlamentarizmus» a szónak komolyabb értelmében). Ezenkivül ide számíttatnak az al-államtitkárok (nálunk: «államtitkárok») és mindazon kormánytisztviselők, a kiknek rangfoka legalább is a dandártábornokok rangosztályának felel meg; tehát nemcsak a tartományi kormányzók, gyarmat-kormányzók, de a főispánok és a miniszteri tanácsosok is: ide tartoznak a nagykövetek (ambassadeur), a rendkivüli követek és meghatalmazott miniszterek (envoyé extraordinaire et ministre plénipotentiaire), sőt a miniszteri székelők (résident ministériel) is: a főkonzulok (consul général) csak az esetben, ha egyuttal politikai ügynökök is. Végül a katonai méltóságok: tábornagy ok (maréchal de France, Feld-Marschall, Field-Marshall, General-Feldmarschall, GeneralOberst, a spanyoloknál: Capitan-General, az olaszoknál: Generale dall" Armata), valóságos tábornokok (General der lnfanterie, Cavallerie stb., Feldzengmeister vagyis táborszernagy az osztr.-magyar monarkia közös hadseregében, Full General az angoloknál), az osztálytábornokok (Général de division, General-Lieutenant a poroszoknál, oroszoknál, altábornagy vagy is Feldmarschall-Lieutenant az o. és m. közös hadseregben), a dandártábornkok (Général de brigade, vezérőrnagy vagy is GeneralMajor) másfelől a főtengernagyok (Admiral of the fleet), tengernagy ok (admiral, amiral), altengernagyok (Vice-Admiral) és ellentengernagyok (ContreAdmiral, Rear-Admiral). A valóságos belső titkos tanácsosok (excell.) csak akkor számíthatók ide, ha mint állami és ( nem udvari) méltóságok nyerik e magas kitüntetést; a r. kat. egyházfejedelmek pedig (bibornokok, patriarkák, primások metropoliták és egyéb érsekek, megyés püspökök, és ez utóbbiakkal egy rangba helyezett szerzetesrendi főapátok) csak oly államokban, amelyekben a kat. egyház még tényleg egyuttal államegyház is, v. pedig az államjog ezen egyházfejedelmek történelmileg öröklött országnagyi állását elismeri: a görög keleti egyház méltóságai közül csak a patriarkák és a metropoliták számíthatók ide.

Szellemi arisztokrácia.

A szellemi A. oly fogalom, mely csak a legműveltebb társadalmakban nyer némi egyezmény konkrét alakot, de itt is csak a magas értelmiségnek többé-kevésbbé elmosódó közfelfogásában. E közfelfogás szerint azonban a «szellemi A.» nem a Verulami Baco filozofok által kormányzott állam-eszményének legfőbb közegeit, nem is a Fichte és egyéb régibb német bölcsészek «Gelehrten-Repnblik»-jének előkelő méltóságait avagy Origine («Philosophie Démocratique» 1864) utopisztikus államszervezetének kitünőségeit, hanem minden egyes konkrét állam tényleges társadalmában a hazai tudományosság, irodalom és művészet azon kitünőségeinek összeségét jelenti, akik ilyenekül az illető nemzet illetékes fórumai által bevett formák szerint lettek elismerve. Tehát a tudományos irodalom kitünőségei közül jelenti a tudományos akadémiák tagjait, a nagy állami tudományos intézetek (csillagdák, földtani intézet, könyvtárak muzeumok stb.) igazgatóit és oly kulturállamokban, amelyeknek oly magas fokon álló egyetemeik vannak, mint p. a Németbirodalom egyes államainak, jelenti ezen egy elemek tanárait: a művészeti kitünőségek közül a szépművészeti akadémiák (p. az Académie des Beaux Arts) tagjait. Tágabb értelemben véve azonban jelenti vm. nemzet összes élő kitünőségeit a tudomány, irodalom és művészet különböző munkaköreiben. Nagyon nehéz azonban megszabni azt a határvonalat. amelyen túl még a szónak tágabb értelmében se számíttathassék bele a «szellemi arisztokráciá»-ba vm. tudományos, irodalmi v. művészeti téren szereplő honfitárs és kortárs. Legkevésbbé lenne talán nehéz egy ily határvonal meghúzása a tudományos irodalom terén azon bizonyos helyütt már hangoztatott ötlet segélyével, amely szerint a «tudományos kitünőség» díszjelzőre joggal tarthatnak igényt vm. nemzet társadalmában nemcsak az illető nemzet tudományos akadémiájának tagjai, hanem még ezenkivül mindazon tudományos irók is, a kiknek buvárlataira, eszméire hivatkozni a tudomány érdekében állónak tartják az illető nemzet tudományos akadémiájának illető szakba tartozó tagjai, jóllehet még ezzel sem lenne felállít ható e célra abszolut értékü mérték, miután tanui voltunk, hogy kortársaink közül oly epokális jelentőségü fizikusra mint Robert Julius Mayer. oly matematikusra mint Grassmann. s oly nyelvfilozofusokra mint Geiger és Noiré v. éppen nem szoktak hivatkozni, mig ezen új irányt adó buvárok és gondolkodók életben voltak, v. csakis munkás éltök végnapjaiban érte őket az a megtiszteltetés, hogy hivatkozni kezdtek rájok egy v. más tudományos akadémia tagjai: ámde teljességgel lehetetlen meghatározni, hogy hol kezdődik az u. n. szellemi a. a szépirodalom s a művészet terén.

Egyébként a szellemi A.-hoz kell számítanunk még a legkiválóbb államférfiakat, szónokokat, hadvezéreket, valamint a legnagyobb ügyvédeket, a legéleseszűbb birákat, a legjelesebb orvosokat. mérnököket, agronomokat, technikusokat és a legjelesebb diplomatákat is. A szellemi A. legelismertebb tagjait sem részesítik azonban még minden európai államban olyállami kitüntetésben, mint aminőt a legelőrehaladottabb kulturpolitikai fel fogás szerint megérdemelnének. Franciaországban belügyminiszterré tette I. Napoléon a nagy világtudóst Laplace-t, XVIII. Lajos marquisvá és a pairkamara tagjává; ugyanekkor Lagrange s több nagynevü tudós nyert grófi rangot és a Légion d"honneur nagytiszti keresztjét; III. Napoléon ezen nevezetes francia érdemrend nagykeresztjével tüntette ki Dumas-fakémikust és nagytiszti keresztjével Leverrier-t a csillagászt, egyúttal sénateurökké tevén őket szintúgy mint Elie de Beaumont-t a geologust és Flourens-t a biologust. Sőt még nagynevű festőművészek is nyerték már el az említett érdemrend nagytiszti keresztjét. Olaszországban. Spanyolországban hasonló fölfogás uralkodik a politikai körökben amelyet utánzott Görögország királya is, a ki Pasteur-nek, a nagy természetbuvárnak a Megváltórend nagykeresztjét adományozta. A német államok közül csak a kisebbek követnek ennyire haladó irányt (a szász Koburg, Weimar stb. államocskák); mig a nagyobbakban már határozottan a konzervativ fölfogás uralkodik. Igy a világhirü fizikust Helmholtzot Carnot a francia köztársaság elnöke már rég kitüntette volt a legnagyobb francia érdemjellel, a Légion d"honneur nagykeresztjével, midőn még Helmholtz a saját hazájában v. b. titkos tanácsos sem volt. Oroszországban szintén nagy figyelemmel van az állam egyes kiváló tudósok iránt; így Struve csillagászt a cár már évek előtt v. b. titkos tanácsosi ranggal ruházta föl.

Angliában nem szokásos a nagynevü tudósokat, irókat érdemrenddel kitüntetni. Carlyle-t a kiváló bölcsészt és történetirót a Bath-rend nagy keresztjével óhajtotta állítólag Viktória királynő feldiszíteni, de Carlyle nem fogadta el. Egyébként igen sok hirneves angol tudóst, irót, sőt pár festőt és szobrászt is emelt ugyancsak Viktória királynő baroneti rangra; a nagy történetirót Macaulayt pedig egyenesen peerré (lord) tetté szintúgy Thomas Erskine May-t az államjogtudóst és Tennyson-t a költőt. A tudomány és irodalom kitünőségeit eddigelé Ausztriában és nálunk szokták legkevésbbé komoly állami kitüntetésben részesíteni; ennek az oka ma már nem is annyira holmi kulturellenes fölfogásban, mint inkább azon körülményben. keresendő, hogy lovagrendjeink alapvető szabványai még oly időből származnak, amidőn még a tudományos s irodalmi érdem állami szempontból számba sem igen jöhetett. Legujabban azonban történt mégis némi haladás ez irányban: egy felől a «Pro Artibus & Litteris» cimzett kitüntetés fokozott mérvben volt reorganizációja folytán ő felsége I. Ferenc József által és másfelől az 1885. l. t.-c. megalkotása által., mely lehetővé tette, hogy tudományos. és irodalmi kitünőségek már mint ilyenek is bejuthassanak Magyarország főrendiházába. Ez mindenesetre a legméltóbb módozata a tudomány és irodalom kitünőségeinek állami kitüntetésére a mai világban, aminthogy Franciaország (1821), Olaszorsz. (1861), Spanyolország (1808, 1834, 1876) és Hollandia (1888) szintén ezen utat választották, még pedig tüzetesebb jogcimen mint a mi törvényhozásunk, avagy Poroszorsz. (1850) és Ausztria (1867); amely államok szinten lehetővé teszik az első kamarai tagságot királyi, ill. császári kinevezéssel. a szellemi élet kitünőségei számára.

Vagyon-arisztokrácia.

A vagyon-A. v. pénz-A. alatt azon legnagyobb adófizető állampolgárok (és családjaik) összesége értendő, akik tényleg és szemlátomást fölismerhetőleg leggazdagabb emberei vm. állam társadalmának, anélkül azonban, hogy ezek akár a születési, akár a hivatali, akár pedig a szellemi A. kötelékébe tanoznának. Ilyenek a magasabb rangnélküli nagy földbirtokosok, nagy iparosok, nagy kereskedők, nagy vállalkozók, különösen pedig a nagy tőkepénzesek, bankárok. Hogy mekkora tőkeérték v. biztos évi tiszta jövedelem képezi azon minimumot, amellyel valakinek bírnia kell, hogy v pénz-A.-hoz számíttassék, ezt vm. határozott tüzetes összegben meg nem: állapíthatni; sőt az is tagadhatatlan, hogy különböző államok társadalmában már maga a «gazdagság» meg a «dúsgazdagság» számbeli jelentősége is szerfölött különböző. A Svájc egynémely szegényebb kantonában már «gazdag» ember az, akinek egész éven át csak annyi biztos jövedelme van, mint amennyi jövedelme óránként van p. báró Rothschildnak v. a Westminster-hercegnek Angliában, az 1892-ben decemberben meghalt Gouldnak. Vanderbill-nek, Mackaynek az Egyesült-Államokban. Angliában közhiedelem szerint 10,000-re rug azok száma («the upper Tenthousand», a felsőbb tízezer), akiknek biztos évi jövedelmök meghaladja a 10,000 font sterlinget. John Baxter kutatásai szerint azonban ez adó-alapon nem igazolható; annyi azonban mégis több mint valószinü, hogy az ily jövedelmü angol alattvalók száma megközelíti a 6000-et. Anglia után legtöbb dúsgazdag ember van Hollandiában, Franciaországban, Oroszországban, már t. i. olyan, aki a pénz-A.-hoz számítható, minthogy a Németbirodalomban és Ausztriában a legnagyobb földbirtokosok, kevés kivétellel, a születési A.-hoz, illetőleg az uralkodó családokhoz tartoznak.

Nagyjában véve azt isl ehet tán mondani, hogy minden egyes államban, ez utóbbinak társadalmához viszonyítva, «gazdag» ember az, akinek a saját magánvagyonából legalább is akkora biztos évi tiszta jövedelme van, hogy egy évi jövedelmét tőkésítve, ezen tőkésített egy évi jövedelmének évi kamataiból bármely finom izlésü «uri család» saját hazájának fővárosában józanúl takarékos kényelemben korszerűleg megélhetne. Párisban ez utóbbi összeg körülbelül 12,00.) frank, tehát más szavakkal, Franciaországban gazdag ember körülbelül az, akinek legalább is 250-300,000 frank biztos, tiszta évi jövedelme van, amely összeg azután meg is egyezik a «mondalne» fölfogás jelenlegi stádiuma szerint a gazdagság kriteriumával. Londonban jóval magasabb jövedelmi fokon keresendő e határvonal, szintugy Szent-Pétervárott, sőt Amsterdamban Rotterdamban is., A józan takarékosság legotthonosabb lévén a nyugati és a skandináv. államokban meg Olaszországban, a pazar költekezési hajlamok mindinkább növekednek kelet felé, noha a tőkeérték és a biztos tiszta évi jövedelem magasságára nézve éppen megfordítva áll az eset; ennek a következménye azután az, hogy úgy Bécsben mint Budapesten nagyon is tág határokat von a köznézet a pénz-A. fogalmának. A vagyon-A., III. a legnagyobb adófizetők jogosultsággal bírnak a felsőházi («első kamarai») tagságra Belgiumban, Hollandiában, Svédországban az alaptörvény. nyilt rendelkezései szerint; ugyanez áll mérsékeltebb formában az olasz szenátus tagsági jogára nézve: Ruméniában és Dániában szintén különös figyelemmel van az alkotmány a nagy adófizetőkre e tekintetben. Magyarország főrendi házának örökös tagsága 3000 frtos cenzusa születési előjoggal lévén. kombinálva,: más rovat alá tartozik. Poroszországban a közvetett választás (képviselővál.) szintén biztosít némi előjogot a nagy adófizetőknek habár a. választás alapja alsó. fokon maga az általános szavazatjog. A nagy vagyonnak ezen polititikai előjogokban részesittetése, mely a belga szenátus (1830)  egybeállitásánál érte el tetőpontját. Visszavezethető egyébként a francia forradalom egyik-másik mérsékeltebb alkotmányhozási aktusára (1791.1793. 1799, 1802): amidőn a születési előjogokat véltek korszerüleg helyettesíthetni e plutokratikus módozattal azok, akik Solon timokraciáját és Servius Tullius cenzitárius kategóriáit vélték utánzandóknak a modern államban is, anélkül hogy kellő súlyt fektettek volna ugyanekkor a kulturpolitikai követelményekre. Lásd Plutokrácia.

Forrás: Pallas Nagylexikon