Arisztotelész

(Sztageira, i. e. 384.-Khalkisz, 322.): görög filozófus. Régi orvoscsaládból származott (apja a makedón kir. orvosa volt), ami meghatározta term.tud.-os érdeklődését (pl. állattan, botanika). 17 éves korától húsz éven át az athéni Akad.-n tanult. => Platón halála után két-két évig Asszoszban, majd Mütilénében tanított. 342-től néhány évig Nagy Sándor nevelője volt. 335-től Nagy Sándor haláláig a Lükeionban adott elő. Isk.-ja (peripatetikusok) a felsőfokú képzés és a rendszeres anyaggyűjtésen alapuló tud.-os kutatás egyik közp.-ja lett, később ennek mintájára szervezték meg a Ptolemaidák a Múszeion t. - A ped. Arisztotelész működése három területre osztható: oktatás, kora nev.-i elméleteinek és gyakorlatának kritikája, és önálló koncepció kidolgozása. Bírálataiban nem mindig alapos, sokszor gáncsoskodó és kicsinyes (fiatalkorától vitakészség és tekintélyt nem tisztelő kritikus szemlélet jellemezte); elmélete pedig, bár vannak benne figyelemre méltó gondolatok, híján van az eredetiségnek, és nem hasonlítható Platón vagy => Iszokratész részleteiben átgondolt rendszereihez. Már az Akad.-n is tartott előadásokat, "felolvasásokat" (gör. akroasis), többek között retorikáról. Saját isk.-ja, a Lükeion jelentős könyvtárral bíró tud.-os műhely volt, amelyben az oktatás és a kutatás szétválaszthatatlanul összekapcsolódott. Itt az Akad.-hoz hasonlóan a "hallgatók" aktív közreműködését igénylő beszélgetések és viták egészítették ki a különböző tárgyú tud.-os előadásokat, amelyek megfogalmazását és a bizonyítás módját Arisztotelész szerint mindig a hallgatók felkészültségi szintjéhez és képességeihez kell igazítani: "azt kívánjuk ugyanis, hogy egy tárgyról úgy beszéljenek előttünk, ahogy azt megszoktuk, s ami ettől eltér, azt nem tudjuk ismereteink közé beilleszteni" (Metafizika 995a; ford. Halasy-Nagy J.). - A hagyományos nev. (athéni nevelés) Arisztotelész szerint "nagyon zavaros" és "kétes értékű", mert nincs világosan tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény, és ha az erény, akkor milyen erény (mert többféle van, és "nem mindenki hódol ugyanannak az erénynek"), ezenfelül "most (.) mindenki egyénileg foglalkozik gyermekeivel, s ad nekik egyéni tanítást, olyat, amilyet éppen jónak lát." ( Politika 1337a-b, ford. Ritoók Zs.). De a spártai nevelés t is kritikával illeti, mondván, hogy a lakóniaiak "egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel" (1338b), továbbá ez a módszer nem is hatékony: korábbi sikereit csak annak köszönhette, hogy másutt nem volt áll. nev. (1333b; 1338b). Az atléták nev.-e azért nem jó, mert a fiatalkori túlterhelés eltorzítja és tönkreteszi a testet; a zenészek képzése pedig azért helytelen, mert hivatásra készít elő, ezért szabad emberhez nem illő (1341b). A platóni Államban kifejtett elméletben többek között azt kifogásolja (1261a-1266a), hogy Platón elveti a család intézményét, ami Arisztotelész szerint a városáll. alapja ("Platón áll.-ában felhígul a szeretet"), és a magántulajdont ("az emberi szükségletekben való közösködés mindig nehéz"), továbbá azt, hogy a zenei nev.-ből száműzi a "középszerű, lehető és illendő" hangnemeket, és csak a dórt engedi be áll.-ába (1342b). - Saját elméletében abból indul ki, hogy a polisz célja a boldogság. Ez akkor érhető el, ha a közösség tagjai boldogok, aminek feltétele, hogy erényesek legyenek, azaz helyesen cselekedjenek. Az erény kétféle: észbeli és erkölcsi. Az erkölcsi erény "középhatár" (meszon: (gör.) "közép") a túlzás és a hiány között. (Pl. vakmerőség-bátorság-gyávaság: Nikomakhoszi etika 1107b-1109b; ugyanígy a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között a helyes testmozgás a megfelelő "közép": Politika 1335b-1336a). A cél tehát erényes polgárok nev.-e (1337a). A nev. az áll.-on belül egységes, meghatározott és ellenőrzött. Az egyes poliszokban a nev. különböző és alkotmányukhoz igazodó: így pl. a demokratikus áll. célja az, hogy demokratikus érzelmű polgárokat neveljen. A nev. kétféle: szoktatás (amely az értelmetlen - akaratban és vágyban megnyilvánuló - lélekrész nev.-módja) és tanítás (amely az értelmes - észbeli képességekben megnyilvánuló - lélekrész nev.-módja). A szoktatásnak és a tanításnak összhangban kell lennie. Mindkettő a lélek nev.-ére szolgál, de a test nev.-ének meg kell előznie a lélek nev.-ét (1334b). Részletesen foglalkozik a csecsemő- és kisgyermekkorral (1336a-b), ahol kiemeli a testmozgás és a játék szerepét. Elméletében újszerű az, amit a zene és a rajz oktatásáról mond: nem művészeket, hanem műértő polgárokat kell nevelni, vagyis össze kell kötni az erényre nev.-t a hasznossággal (1339a-1341b). - Kritikáit és nev.-elméletét a Politika VII. és VIII. könyvében találjuk kifejtve. Az athéni => ephébiára vonatkozó egyik legfontosabb forrás Az athéni államban található (Bp. 1954), Retorikája (Bp. 1982) pedig nagy hatással volt az antik ékesszólás fejlődésére: ő dolgozta ki a retorikai szillogizmusok (a valószínűségen alapuló következtetések) tanát. Mindhárom mű hitelessége vitatott, minthogy Arisztotelész fennmaradt művei ún. ezoterikus vagy akroamatikus (gör.) "nem publikált", "meghallgatásra szánt" iratok. Ez azt jelenti, hogy a művek előadások vázlatai vagy jegyzetei, ill. ezek szerkesztett változata, tehát, noha a tartalom Arisztotelészi, nem feltétlenül Arisztotelész fogalmazta meg és állította össze őket. Ez különösen a Politiká ra igaz, amely különálló "könyvek" tematikus gyűjteménye. - F. m.: Politika. Bp. 1923, 1984 2 .; Politika 8, 1337a 11-1342 b 34. in: Ritoók Zs.: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez. Bp. 1982. - Ir. Newman, W. L.: The Politics of Aristotle with an introduction, two prefatory essays and notes. I-IV. Oxford, 1887-1902. (repr.: 1950); Moreau, J.: Aristote et son école. Paris, 1962.; Überweg, F.-Flashar, H.: Grundriss der Geschichte der Philosophie: Die Philosophie der Antike. Basel, 1983.; Wiesner, J.: Aristoteles, Werk und Wirkung. Aristoteles und seine Schule. Berlin, 1985.

Farkas Zoltán

Szerkesztette: Lapoda Multimédia