Magyarország megalapítója, Álmosnak a hét magyar vajda
egyikének fia. A besenyők a magyarokat a lebediai síkokról 889-890 táján
Etelközbe szorították; a továbbvonulás oka a nemzet belső rendezetlen állapota
ét az volt, hogy a hét törzs mely ugyanannyi vajda parancsára hajtott, közös
fejedelmet nem ismert el. A vajdák szövetségben álltak ugyan egymással de nem
voltak olyan intézmények, melyek őket szorosan egybekötötték volna. Azok a
sanyarú körülmények, melyekbe a besenyők támadásai sodorták őket, megérttették
velök a nagyobb egység szükségét. Hajtottak tehát a kazár khán tan csára s egy
fejedelmet választottak. Választásuk Árpádra esett, ki észre, tanácsra és
vitézségre legkitünőbb volt valamennyi közt. A nemzeti krónikák szerint,
melyeknek előadását követjük az alábbiakban, Árpádot pajzson vállaikra emelték,
és így mutatták be a népnek, mint újonan választott főparancsnokukat. Mivel
azonban a nemzet fejei vezetőt, s nem önkényes urat kivántak maguk fölé
helyezni, ez alkalommal egyszersmind alkotmányuk alapját is megvetették. A
törzsek fejei az áldozatoknál használt szent edénybe vért bocsátván fölmetszett
karjaikból, szerződést kötöttek az új fejedelemmel, melynek főbb pontjai: 1.
Mig Árpád nemzetsége él, mindig abból legyen a nemzet fejedelme; 2. amit közös
erővel szereznek, abban mindnyájan igazságosan részesüljenek; 3. minthogy a
törzsek. fejei szabad akaratból választották Árpádot és utódait a nemzet
fejedelmeivé, ne zárják ki se őket,. se utódaikat a fejedelem tanácsából; 4. ha
maradékaik közül Valaki hűtlenné válnék a fejedelem iránt, vagy viszályt
támasztana közte és vérrokonai között, a bűnösnek vére folyjon, mint az ő vérük
folyt az eskünél, melyet Árpáddal egyetemben esküdtek; 5. ha e szerződést akár
a vezér, akár a törzs fejeinek utódjai közül valaki, valaha. megszegné,
átkozzák ki a nemzet kebeléből. Ez alap- vagy vérszerződésben rakták le
honszerző őseink a szabad magyar alkotmánynak szilárd talpkövét. Természetes,
hogy a nemzet nem szedte olyan határozott paragrafusokba e szerződést, mint a
hogy krónikáink előadják; azt azonban, hogy a nemzet és a fejedelem közt való
viszonyt valamely alakban és pedig ezen pontok értelmében rendezni akarták,
tényül kell vennünkAlig telepedett meg a magyar nemzet az etelközi új hazában,
midőn VI. León görög császár követeket küldött Á.-hoz és szövetségesül hivta
fel az Al-Duna mellett lakó bolgárok ellen; Á. elfogadta. a szövetséget és
legidősebb fiát (görög irók szerint Liuntint) 894-ben egy sereggel a Dunához,
küldötte. Á. fia három csatában legyőzte a bolgárokat és nagy zsákmánnyal és a
foglyok tetemes váltságdijával tért vissza Etelközbe. Azonban e győzelmes.
hadjárat új csapást hozott a magyar nemzetre; a levert bolgárok a besenyőkkel
szövetkeztek, és 895-ben, mig Á. Észak felé viselt hadjáratot, Etelközre törtek
és a kevesek által védett hazát elpusztították. Ez alkalommal eshetett el Á.
fia ki a bolgárokat megverte volt és Álmos is, Á. atyja. Miután e vidéken már
harmadízben verték meg őket a besenyők, a magyarok nyugalmasabb hazát akartak
keresni maguknak. A krónikák igen zavarosan irják le bevándorlásuknak. útját.
Szerintük, ami pedig nyilt anakronizmus és képtelenség s jobban illik a
Lebediából való kivándorlás körülményeire, utjokat először az oroszok fővárosa,
Kijev felé vették. Midőn az orosz fejedelem meghallotta hogy Á. közeledik, igen
megfélemlett és a szomszéd kúnokat hítta segítségül; Á. azonban az egyesült
orosz-kun sereget megverte, Kijev falai mögé űzte és e várost ostrom alá fogta;
a békéért esdő orosz vezéreknek azonban megigérte, hogy megadja a kért békét és
elvonul földjükről, ha sarcul 10,000 girát fizetnek és ha népét a
szükségesekkel ellátják. Az oroszok készségesen teljesítették a győztesek
kivánságát és biztosítékul fiaikat adták át nekik; a fajra és nyelvre nézve
rokon kunok vezérei, sőt még ar oroszok közül is sokan csatlakoztak a
magyarokhoz. Igy megerősödve Á. a vándor népet a szlávok. által lakott
Lodomerián és Halicson át a Kárpátok északi lejtőjére vezette. Midőn Árpád
Halicsba érkezett a hagyomány szerint a székelyek köveleit fogadta, kik Attila
unokájának tartván őt, Zandirham főrabonbán és az összes nemzet nevében
vezérüknek fogadták. Árpád nagy örömmel fogadta a székelyek csatlakozását és a
követeket az etelközi szerződésnek kőre metszett hat pontjával bocsájtotta
vissza. Árpád 895-ben a Vereckeihágón át (hol most emlékoszlop jelöli ezt az
eseményt) a Laborca folyó mentén, a mai Beregmegyében, Munkács táján
ereszkedett le vándornépével. Mig a vezér itt nyomban várat építtetett,
seregének egy részével Ungvár alá szállott és azt ostrom alá vette. A Tisza
jobb partján fekvő tartomány a folyam egész hosszában Zalán bolgár fejedelem
felsőbbsége alatt állott. A Kárpátok vidékén az ungvári várnagy, kit a magyarok
Laborc nak neveztek, volt a fejedelem helytartója, ki a magyarok jöttekor az
erősebb Zemplén várába sietett; a magyarok azonban elfogták és megölték, mire
rövid ellenállás után Ungvár is meghódolt. Hogy a tartomány viszonyairól
bővebben tájékozódjék, Á. követeket küldött Zalánhoz. Azt üzente neki, hogy bár
a föld, mely a Duna és a Tisza közt elterjed, mint ősének, Attila királynak
öröksége, őt, az unokát illeti meg, egyelőre mégis megelégszik azzal, ha Zalán
e vidéket a Sajóig átengedi és a Dunából egy korsó vizet, Alpár mezejéről pedig
egy nyaláb füvet küld neki. Ezzel az üzenettel becses ajándékot, többek közt
tizenkét fehér lovat is küldött Zalánnak. Zalán teljesítette kivánságát és Á.
az átengedett földet birtokfába vevén, urává lett annak az egész vidéknek, mely
a Mátrától Máramarosig, a Tiszától a Tátráig térjed. Táborával most a
Hegyaljáig nyomult előre, Zalánt azonban mindaddig békében hagyta, míg oldalt
mem biztosította magát, mivel körülötte ellenséges indulatu népek laktak. A
Tisza, Körös és Maros folyamok között a kazár eredetü Marót fejedelem kazár és
vlach népeken uralkodott; Á. őt is felszólította, hogy engedje át szépszerével
tartománya azon részét, mely a Tisza és Körös közt fekszik. Tagadó választ
nyervén, három hadosztályt küldött ellene Szabolcs, Tas és Töhötöm vajdák
alatt. A vezérek gyorsan végrehajtották megbízatásukat; a tartományon három
különböző irányban keresztül hatván, a Meszes-hegységnél találkoztak; Töhötöm
innen Á. engedelmével Erdélybe hatolt és annak északnyugati részét, melyen
Gyalu vlach fejedelem uralkodott, elfoglalta és a székelyekkel összeköttetésbe
lépett. A másik két vezér a Körös mellett indult visszafelé s hevesen csatázott
Marót ellen, ki a folyamon túl erősen védte, de csak a Sebes-Körös balpartján
tarthatta fenn magát; a jobbpart a magyarok kezébe jutott, mire a vezérek
A.-hoz visszatértek. E foglalások után a megtelepedés harmadik esztendejében
(898) Á. nyugat felé a Duna bal partjára irányozta tekintetét; e vidék az
Ipolyon túl Szvatopluk morva fejedelem birtokában volt. Arnulf német király, ki
rég ellenséges viszonyban volt Szvatoplukkal, mert ez felsőbbségét nem akarta
elismerni, már 892-ben hadjáratot szándékozott ellene indítani s már akkor
segítségre szólította a magyarokat, kik a bolgár háborúval egyidőben csakugyan
harcoltak is a morvák ellen; teljes erővel azonban csak most szálltak velök
szembe. A Mátra alól három hadosztályt küldött Huba, Szoárd, Kadocsa és Bors
vezérek alatt a Garam felé. A magyarok itt is szerencsésen harcoltak; Zobort,
Szvatopluk nyitrai vezérét egy véres ütközetben megverték és megölték, Nyitra
várát bevettek és a tartományt egészen a Morva-folyóig meghódították. Á. e
közben Eger táján táborozott, hogy szemmel tartsa Zalánt. Ez nemcsak saját
haderejét szervezé, hanem Simon bolgár fejedelemtől, a magyarok ellenségétől is
segítséget nyert. Így megerősödve, ráparancsolt Á.-ra, hogy takarodjék ki az
elfoglalt tartományból: Á., a hagyományok szerint, azt felelte, hogy midőn neki
Zalán Duna-vizet és alpári füvet küldött, ezzel átengedte a Duna és a Tisza
közt levő egész tartományt; seregeit azután nyomban összegyüjtvén, a Titel
felől nagy erővel megindult Zalán elé sietett. Az ellenséges hadak az alpári
sikságon találkoztak; Árpád tökéletes diadalt aratott; Zalán futásban keresett
menedéket. A győzelem dija Zalán birodalma lett s a menekült nép üres tanyáit
magyar családok foglalták el. E győzelem után A. a Körtvélytó partján nagy
gyülést tartott a nemzet előkelőivel és mintegy 34 napig tanácskozott velük az
új haza szervezéséről. E helyet Szernek (k. Pusztaszer) nevezték el. Az új
hazát itt oly módon osztották fel a különböző nemzetségek között, hogy
mindegyik egy-egy Vár vidékén telepedjék meg. E várak őrizetére mindegyik
nemzetségnek a maga fegyveres népe kétharmadát kellett kirendelnie. Itt szabták
meg az ország törvényeit, a fejedelem és a nemzet jogait, a bevándorlottak és
meghódítottak közt levő viszonyt, itt szerveztek az igazságszolgáltatást és itt
szabták ki a büntetések fokozatait. Á. nagylelkűnek mutatkozott a legyőzött
népek irányában; a hódításokra kiküldött vezérek a benszülöttek előkelőbbjeit
eleinte foglyokúl küldötték hozzá, Á. azonban nemcsak szabadságukat, hanem
birtokaikat is visszaadta nekik, csupán azt követelvén, hogy fiaikat hozzá,
vagy a többi vezér udvarára küldjék s a magyar ifjakkal együtt neveltessék.
Bevégezvén pusztaszeri tanácskozásait, a Tisza torkolatáig vezette le seregét,
Lehelt, Bulcsut és Botondot pedig a Dunántúlra, Bolgárfehérvár (Belgrád) ellen
küldötte, hogy az ellenséges bolgárokat meg inkább megtörje: a sereg Simon
bolgár fejedelmet egy újabb ütközetben meg verte és Fehérvárt, hova menekült,
körülfogta. A megalázott Simon végre békéért könyörgött, melyet Árpád meg is
adott neki oly feltétel alatt, hogy Zalánnak pártját többé nem fogja, hogy é
évi adót fizet és hogy fiát túszúl küldi az ő udvarába. A vezérek innen
délnyugat felé fordulván, Horvátországon át a tengerpartig hatoltak, Spalatót,
Zágrábot, Pozsegát bevették és az előkelők fiait túszokúl vitték magukkal. E
közben maga Á. a Duna és Tisza közt levő népséget eskette hűségre és e
tartományt is felosztván, a Csepel-szigetre ment. Ott szándékozott lakni
családjával, miért is fejedelmi palotát építtetett; példáját a többi nagyok is
követték, és családjaikat a jól védett szigetre szállították. Á. ezután a
tiszántúli vidékre fordította figyelmét, hogy e folyó baloldalát is
meghódítván, Erdéllyel közvetetlenűl érintkezhessék. A Tisza, Maros és a Duna
között Glád fejedelem uralkodott, szinten bolgár felsőbbség alatt; Á. Szoárd,
Kadocsa és a kún Vojta alatt egy hadosztályt küldött a tiszántúli vidékre; Glád
a Temes folyónál várta őket seregével, de megveretten a Dunához menekült és
Keve várába zárkózott. Midőn itt is ostromolták, békét kért s Ár pád
felsőbbségét elismerni igérte, ha tartomány a birtokában meghagyja. A győztes
vezérek közül Szoárd és Kadocsa ezután a Görög-birodalomba rontottak és
visszajövet a szlávok között meg is telepedtek. Á. most elérkezettnek látta az
időt, hogy az új hazát a Duna jobb partján is kikerekítse. E tartományban
Bratiszláv szláv herceg a frank-német uralkodók felsőbbsége alatt uralkodott.
Á. seregeit Soroksárnál a Rákosmezőn összegyüjtvén, a Kelen (utóbb
Szent-Gellért)-hegy alatt kelt át a Dunán. Ünnepélyesen vonult be Etelvárba
(Etzilburgba) mely a mai (Ó-Buda helyén feküdt. Míg kémei a tartományt
vizsgálgatták, ő maga 20 napot töltött e helyen; kémei jó hírekkel tértek
vissza és Á. Etelvárból Százhalom alá szállott táborba; itt az összes sereget
három részre osztotta: az egyiket Ete és Vojta alatt Baranyávár felé, a másikat
Öcsöb és Őse vezérekkel Veszprém felé indította meg, a harmadikkal pedig ő maga
Sóskútuál ütött tábort. Rövid idő mulva mindkét hadtól a legjobb hirek érkeztek.
Ete és Vojta Baranyavárt bevévén, a Dráváig az egész vidéket meghódította.
Öcsöb és Őse Veszprém német őrségében nagyobb ellenállásra talált, de az ostrom
második hetében ez az őrség elhagyta a várat; a magyarok egészen a Lapincs
folyóig üzték a menekülőket. Ennyi jó hirre Á. is megindult a harmadik
hadosztálydyal a Vértes (akkor Bodóhát) alján, megverte a morváknak egy hadát,
majd Pannonhalmán ütött tábort és onnan a Rába, Rábca és a Fertő vidékét is
meghódította. Az egyesült sereg a Dunához tért vissza. Ekkor már csupán
Marótnak a Körös, Maros és az Erdély közt fekvő kis tartománya maradt fenn; Á.
tehát 899-ben Öcsöb és Velek vezérlete alatt sereget küldött e vidék
meghódítására, felszólítván egyszersmind a székelyeket, hogy oda ők is
küldjenek sereget. Marót Bihar várát, fejedelmi székhelyét, vezéreire bizván,
miután a Kőrösnél egy ideig keményen ellenállott a magyaroknak, családjával,
kincseivel együtt a Kárpátokba menekült. Midőn Bihart 12 napi ostrom után
bevették a magyarok, követet küldött Á.-hoz, s kérte, ne fosztaná meg
tartományától; Á. teljesitette e kérelmet, Bihart visszaadta Marótnak, leányát
pedig, mint nemrég született fiának Zoltánnak jegyesét, udvarába hozatta s vele
kikötötte, hogy Marót halálával e tartomány ellenmondás nélkül szálljon az ifjú
párra. Az eljegyzés nagy ünnepélyek közt ment végbe a Csepel-szigeten. Marót az
eljegyzés után másodévre meghalt és országát Zoltán örökölte. Miután ilyképen a
honfoglalás műve be volt fejezve, Á. a legközelebbi éveket a haza rendezésével
töltötte. Gondja volt arra is, hogy a nemzet fegyverhatalmának hirét fentartsa
és azt félelmessé tegye az uj szomszédok előtt. Kétséget sem szenved, hogy azok
a hadjáratok, melyek a honfoglalás után 899-ben kezdődték, az ő akaratával
történték. Foglalásokat tették a magyar seregek az északi és a déli
határgrófságokban, a mai Ausztriában és Karintiában nagy győzelmeket arattak;
Bajorországban, kivált pedig Olaszországban, a Brentánál, hol Berengár király
20,000 embert vesztett. Á. 907-ben húsz évi kormány után halt meg; holttetemét
ősi szokás szerint egy patak mellé temették, melyet még a rómaiak
kőmederben vezettek Ó-Budába. Sírja
felett utóbb templom épült (l. Alba Maria), de ma már nincs nyoma sem a
templomnak, sem a sírnak.
Árpád nagy és hatalmas egyéniségét a történelem még ma sem
szabadította meg teljesen azoktól a regés elemektől, melyek élete rajzába a
hajdani igricek költeményeinek, a szájhagyománynak s a krónikások szűkszavú
elbeszéléseinek összekeveréséből kerültek. Méltó életrajza sincs idáig s ilyet
csak legközelebb várhatunk. midőn honalapításának ezredéves évfordulója emlékét
készül megünnepelni a nemzet. Kritikai történetéhez a kézikönyvek illető
fejezetein kívül legjobb adalékokkal a Századok 1867-1892. évi folyamai
szolgálnak Salamon Ferenc, Botka Tivadar, s főkép Pauler Gyula tollából. V. ö.
Havas: Leletek Alba Ecclesiánál (Archeol. Ért 1886). Havas és Kaas Ivor
indítványára Árpád sírjának felkutatására 1883 májusában a fővárosban bizottság
alakult.
Forrás: Pallas Nagylexikon