Artikuláció

(lat. "tagolás"): a beszédhangoknak beszélőszerveinkkel való létrehozása. A helyes artikuláció kialakítása, pontosítása, fejlesztése a beszédművelés feladatai közé tartozik. A hangképzés jellemző vonásai, azaz az artikulációs bázis nyelvenként változhat. Összetevői: a beszédhangok létrehozásához szükséges hangképzőszervi állások; az a mód, ahogy a különféle hangsajátosságokat a kifejezésre felhasználjuk; azok a mozgások, amelyek egyik beszélőszervi állásból a másikba való átmenethez szükségesek; s végül a hangok egymással való kapcsolásának sajátos módjai. A magyar artikulációs bázis sajátosságai:

1. A magánhangzók teljes képzésűek, nem ejtünk redukált, mormolt stb. magánhangzókat.

2. A nazális artikuláció nem jellemző a m.-ra, a magánhangzók orális képzésűek.

3. Jellemző a beszédhangok időtartamának megtartása, a rövid-hosszú oppozíciók.

4. A kiejtésben különféle hangtv.-ek - igazodások, hasonulások, összeolvadás, rövidülés, kivetés - érvényesülnek.

5. A szótag magva mindig magánhangzó.

6. A hangsúly kötött, s mindig a szó első szótagján van.

7. A hanglejtés alapvetően ereszkedő. beszédlégzés, => beszédkultúra, beszédművelés, => beszédtechnika, hangzósság, => mondat- és szövegfonetikai eszközök.

- Ir. Fischer S.: A beszéd művészete. Bp. 1974.; Hernádi S.: Beszédművelés. Bp. 1980.; Maleticsné Riba M.: Beszédművelési gyakorlatok. Bp. 1984.; Montágh I.: Mondd ki szépen! Bp. 1987.

Kálmánné Bors Irén

Szerkesztette: Lapoda Multimédia