Aszkézis
(Aszkétika gör.), szó szerint a. m. edzés, A görögöknél az
atléták életrendjét jelentette, kik testgyakorlás és mértékletes élettel
erősíték magukat a tornajátékokra. Az A. fogalma s gyakorlata azután az erény
céljából felfogva, átment a görög filozofiai iskolákba is. Minél magasabbra
emelték a gondolkodás és ész méltóságát, annál csekélyebb értékűnek vették az
érzéki örömöket. Különösen a pythagoreusok s stoikusok iskolájában divott az A.
A pythagoreusok az aszkéta élet követelményeinek a szüzességet szegénységet,
bőjtöt, álmatlanságot, a társaságtól való elfordulást tekintették. A
stoikusoknál az élet megvetése is az A. folyománya volt. A görög
aszkéta-filozofusokkal szembe tehető a szabadlelkű Sókrates példája, ki épp úgy
tudta élvezni az élet örömeit s lelke mégis uralkodott fölöttük (v. ö. Platón
«Symposionát»), mint ahogy a szenvedések, nélkülözések eltürésében túl tett
társain. Az A. régi időktől divott, különösen a keleti világban. A buddhizmus
szentjei a legtökéletesebb aszkéták. Az aszketizmus dívott a zsidók között is;
Krisztus idejében az eszénusok s terapeuták zsidó felekezetei nagyon
elterjedték. A kereszténység történetében az aszketák a második században
lépnek fel. Az A. fejlesztette azután a remete s a szerzetesi életet. A
keresztény A. azon gondolatból indul ki, hogy a lélek annál inkább szabadul a
test békóiból, minél jobban sanyargatjuk a testet. A test és lélek között
ellentétes dualizmust állít fel s a lélek szentségét csak a test lenyügözésével
hiszi biztosítottnak. Az aszketizmus története különben gazdag példákban, hogy
a túlhajtott sanyargatás azután az ellenkező végletbe csapott át.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|