Aszkézis

(Aszkétika gör.), szó szerint a. m. edzés, A görögöknél az atléták életrendjét jelentette, kik testgyakorlás és mértékletes élettel erősíték magukat a tornajátékokra. Az A. fogalma s gyakorlata azután az erény céljából felfogva, átment a görög filozofiai iskolákba is. Minél magasabbra emelték a gondolkodás és ész méltóságát, annál csekélyebb értékűnek vették az érzéki örömöket. Különösen a pythagoreusok s stoikusok iskolájában divott az A. A pythagoreusok az aszkéta élet követelményeinek a szüzességet szegénységet, bőjtöt, álmatlanságot, a társaságtól való elfordulást tekintették. A stoikusoknál az élet megvetése is az A. folyománya volt. A görög aszkéta-filozofusokkal szembe tehető a szabadlelkű Sókrates példája, ki épp úgy tudta élvezni az élet örömeit s lelke mégis uralkodott fölöttük (v. ö. Platón «Symposionát»), mint ahogy a szenvedések, nélkülözések eltürésében túl tett társain. Az A. régi időktől divott, különösen a keleti világban. A buddhizmus szentjei a legtökéletesebb aszkéták. Az aszketizmus dívott a zsidók között is; Krisztus idejében az eszénusok s terapeuták zsidó felekezetei nagyon elterjedték. A kereszténység történetében az aszketák a második században lépnek fel. Az A. fejlesztette azután a remete s a szerzetesi életet. A keresztény A. azon gondolatból indul ki, hogy a lélek annál inkább szabadul a test békóiból, minél jobban sanyargatjuk a testet. A test és lélek között ellentétes dualizmust állít fel s a lélek szentségét csak a test lenyügözésével hiszi biztosítottnak. Az aszketizmus története különben gazdag példákban, hogy a túlhajtott sanyargatás azután az ellenkező végletbe csapott át.

Forrás: Pallas Nagylexikon