Asztalosság

fát finomabb cikkekre feldolgozó iparág. Megkülönböztetünk épületés butorasztalosságot, mely két ág megint számos különleges iparágra oszlik. Az épületasztalos a fát többnyire tömören, borítás nélkül dolgozza fel, mig a butorasztalos rendesen csak fenyőfákból ritkán tölgyfából készít tömör bútorokat, a keményfa butorokat azonban borítva (funérozva) készíti, azaz a butor szerkezeti anyaga vm. könnyü likacsos, az enyvet jól fölszivó fából (vakfa, bâti) áll, melyet aztán. a vékony keményfa funérral borítanak. Ott, hol könnyűséget, alaki változatlanságot és tartósságot követelünk és hol a bútor nedvességnek nincsen Kitéve, mint valamennyi lakásberendezési bútornál, a funérozás nemcsak helyén van, hanem okvetetlen követelmény. Tévhit az, hogy a tömör fából való keményfa bútor jobb mint a funérozott. Az A. már az ó-kor népeinél is kifejlett iparág volt. A görögöknél már butor-, épületládaés kocsiasztaloaság volt. Az enyvezés különböző módjait, a különböző enyv fajtáit, a ma használt lényeges A.-szerszámokat, a funérozást a faragványokkal való diszítést már ismerték. A rómaiaknál az A. már fényüzési ipar is volt. Tudomásunk van arról, hogy egyes thujafa-asztallapokért százezreket adtak ki. A népvándorlás idején és a középkor kezdetén alig létezett. Csak a gót izlés terjedésével és még inkább a renaissance korában emelkedett ezen ipar megint bámulatos magas fokra, még pedig Európa minden kulturállamában. Izlés és szerkezet tekintetében nagy visszaesés állott be a mult század végén és ezen pangás századunk közepéig, a világkiállítások létesítéséig tartott. A kiállításoknak köszönhetjük nagyrészt azt, hogy az A. terén épp úgy, mint a művészetek és művészi iparok terén általában jelenleg a renaissance egy új korszakát éljük át.

Forrás: Pallas Nagylexikon