Attis

(Attés, lat. Atys), frigiai istenség, kinek legrégibb pessinusi mitoszát az Agdistis cikkben adtuk. Mondájának változatai közül felemlitendők az Ovidius és Hermésianax költőknél található verziók. Amannál A.-ba, egy szép frigiai ifjuba belészeret Kybelé, ki temploma papjává tette s megfogadtatta vele, hogy hozzá való hűségét és szüzességét nem szegi meg soha. De Sagaritél nimfa szerelme elfeledteti A.-sal fogadását. Kybelé megöli a nimfát, A. pedig megtébolyodik, s a Dindymon hegyén megcsonkítja magát. Hermésianaxnál ellenben A. a frig Kalaosnak a fia, ki Lidiában a Kybelé-tiszteletet meghonosította, miért a lidek annyira ünnepelték, hogy Zeus féltekenységből az országra vadkant küldött, mely A.-t megölte. A.-nak ezen mitoszából fejlődött ki az Atys- (l. o.) és Adrastos-mitosz. De számos verzió közt csaknem mindenütt A. megcsonkítja magát, s Kybelé (Agdistis) keseregve keresi a hegyekben. Már az ókorban felismerték az A.-mitosz allegoriáját, hogy A. jelenti a tavasszal fakadó és még bimbó állapotokban elaszó virágokat, melyek gyümölcsöt nem hoznak, s melyeknek elasztát az anyaföld (az anya-istenség Kybelé) szomoruan siratja. Ünnepei három napig tartottak. Az elsőn fenyőfát döntöttek le s azt ibolyákkal megkoszoruzva ünnepélyesen az istennő szentélyébe vitték, jelezve vele a mitosz azon válfaját, mely azt mesélte hogy Kybelé a fenyőfát mely alatt A. megcsonkította magát s véréből ibolyák fakadtak elő, barlangjába vitte s kesergett mellette. A második napon szilaj zene mellett őrjöngve, bőszülten rohantak a Kybelé-papok a hegyek közé keresni az istent. A harmadikon azután jelezve A. megcsonkítását a papok (galli) s főleg az archigallus véresre karcolták karjaikat. E kultusz Kisázsiában volt honos, Görögországba alig hatolt be, ellenben Rómába már erősebben, hol Claudius császár idejétől fogva Kybelével együtt A.-t is széltiben tisztelték. Aművészet ifjunak ábrázolja süveggel a fején és a testet szorosan fedő ázsiai ruházattal, rendesen Kybelével együttesen.

Forrás: Pallas Nagylexikon