Auerswald

1: János Jakab, a porosz királyság tartományi udvarmestere, szül. 1757 jul. 25., megh. 1833 ápr. 3. 1770-83. a katonai pályán volt. 1797. a nyugati porosz kamara elnökévé, 1808-ban pedig titkos államtanácsossá és a keleti s nyugati Poroszország, valamint Litvánia helytartójává lett. Stein és Hardenberg reformjait a maga részéről hűségesen támogatta. Mikor a főelnöki hivatal 1810. megszünt, A.-t a keleti porosz kormány elnökévé és 1811. a porosz királyság tartományi udvarmesterévé nevezték ki. Híven ragaszkodott a trónhoz, s fáradhatatlanul munkálkodott a közjóért, különösen a nagy szabadságharcok (1813) idején. Megrongált egészsége miatt 1824. Faulen birtokára vonul vissza. (V. ö. Voigt Beiträge zur Geschichte der Familie von A. Alig. Deutsche Biogr. I. 611.)

2. A. János Adolf Erdmann, porosz tábornok, az előbbinek fia. Szül. 1792 okt. 19., megh. 1848 szept. 18. 1813-ban önkéntesnek csapott föl s részt vett a Grossbeeren, Dennewitz és Lipcse mellett vívott ütközetekben. Hollandiában és a waterlooi csatában pedig Bülow alatt harcolt, 1848. választották a német nemzeti gyülésbe. különösen katonai kérdésekkel foglalkozott és a hadsereg népszerübb szervezését óhajtótra. Tőle származott a némethonvédelmi szervezetről szóló törvényjavaslat, mely a parlament tanácskozásainak alapjául szolgált. Az 1848 szept. 18-i frankfurti merénylet áldozata lett. A nap Lichnowski ellen dühöngött, de mivel A. véletlenül az ő társaságában lovagolt őt is megöltek. A. négy fiul és egy leányt hagyott hátra. (Alig. Deutsche Biogr. I. 643.)

3. A. Rudolf; porosz államminiszter, az előbbinek öccse szül. 1795 szept. l., megh. 1865 január 15. Vilmos herceggel (I. Vilmos császárral) nevelkedett 1807-1812. Részt vett az orosz hadjáratban (1812) és a nagy szabadságharcokban. 1821-ben elhagyta a katonai szolgálatot s gazdasággal kezdett foglalkozni. 1837-ben a porosz tartományi gyülésben képviselő, 1832-ben pedig Trier kormányelnöke lett, mely állásban az 1848. márciusi forradalomig maradt. Márc. végén a porosz tartomány főelnöke, jun. 25. pedig, Camphausen visszalépése után, miniszterelnök és külügyminiszter lett. Szabadelvü magatartása dacára sem tudta a szélső demokrata irányt ellensulyozni, amiért is szept. 7. leköszönt; mint képviselő ezután valamennyi kérdésben a jobbpárttal szavazott. Egyúttal előbb a keleti porosz, később a Rajnatartomány helytartójaként szerepelt. Midőn a bekövetkezett reakció napjaiban a tartománygyülések egybehivását ellenezte, a Westfalen-miniszterium elmozdította őt hivatalától (1851). Ezóta a porosz kamarában az ellenzékhez szított, mígnem Vilmos herceg, mint kormányzó-helyettes 1858. a reakcionárius miniszteriumot elbocsátotta. Ekkor (nov. 6.) az «uj aera» küszöbén maga is vállait tárcanélküli állást az új miniszteriumban. Mint a kormányzó ifjukori barátja, rendkivül nagy befolyást gyakorolt. A minisztérium szabadelvü szellemben kidolgozott törvényjavaslatokkal állt elő, de ezek kivitelére nézve a kamarával nemsokára meghasonlott. A. elvesztette népszerüségét s 1862., midőn az uj választásokból kikerült ó-szabadelvü és haladó pártiak a Hagen-féle indítványt elfogadták, a Schwerin Auerswald miniszterium leköszönt. A. ezután Marienburg várgrófja lett, a király ifjukori barátja számára lakást is rendeztetett be a királyi palotában. De mivel a király a feudális párt felé hajolt, A.-nak minden további politikai befolyása megszünt.

4 A. Alfréd, porosz államminiszter, az előbbi legifjabb öccse, szül. Marienwerderben 1797 dec. 16., megh. 1870 ja. 3. Résztvett az 1815-iki hadjáratban, a háboru után pedig tanulmányait folytatta Königsbergben. A deáktársulatok alapítóinak egyike volt és tanulótársai előtt nagy tekintéllyel birt. Állami szolgálatba 1819. lépett. Az 1840-ik évi hódoló-országgyülésen a rendek összehívását követelte, amit a kormány 1815 óta folyton ígért. Nevezetes részt vett az 1847. évi első egyesült országgyülés működésében. Ismételten azt sürgette hogy a kormány alkotmányt adjon és aláírta a Kincke által szerkesztett «Deklaration der Rechte» címü feliratot. Az 1848-iki márciusi forradalom meghozta a rendszerváltozást és A. belügyminiszterré lett. De a reformok keresztülvitele nem sikerült, A. tehát visszalépett (1848 jun. 14.) s mint képviselő a jobb centrummal szavazott. Következetesen küzdött a demokrata többség ellen, nov. 9-én pedig, midőn a többség a király elnapoló rendelete ellenére az üléseket folytatni akarta, elhagyta az üléstermet; 1852 óta az alkotmányos balpárttal szavazott Radowitz politikáját támogatta és erősen küzdött a reakcionárius Manteuffel miniszterium ellen. Az új aera alatt ismét müködött mint képviselő 1858-1862-ig és 1867-től 1870-ig Berlinben bekövetkezett haláláig. (Allg. Deutsche Biogr. I.)

Forrás: Pallas Nagylexikon