Azeglío

(ejtsd: adzelljo), 1. Robert Taparelli. marchese. szül. Torinóban 1790 okt. 2., megh. 1862 dec. 24. Előbb a szépművészeteknek élt, később francia szolgálatba lépett és hadbirói minőségben kisérte el a francia sereget Németországba. 1813-ban visszatért Piemontba. Résztvett az 1821. felkelésben, melynek kudarca után Franciaországba menekült, hol kizárólag a képirás tanulmányozásának élt. 1833-ban Károly Albert hivására elvállalta a torinói képcsarnok igazgatóságát. Támogatta Albert Károly olasz politikáját és a szabadelvü reformok hozatalában is élénk részt vett. Később a magánéletbe vonult vissza és teljesen a szépművészeteknek élt. Studj storici e archeologici sulle arti del disegno cimű műve (Firenze 1862) fontos adatokat tartalmaz a festészet történetéből. Egy másik műve, a Ritratti d"uomini illustri dipinti de illustri artefici estratti dall" antica raccolta dei Reali di Savoia halála után jelent meg (Firenze 1863). 2. Fia, Pittorio Emmanuelli Taparelli. marchese d" A., szül. 1815., 1850 nov. óta a piemonti és később az olasz királyság követe volt Londonban, ez állásáról azonban 1869-ben visszahivták.

3. A. Luigi Taparelli, jezsuita volt és különösen a Civita cattolica hasábjain tünt ki, mint az egyház és a pápai hatalom ügyes védője. Megh. 1862 szeptember. 24. Rómában.

4. A. Massimo Taparelli. hírneves olasz író és államférfiu, született Torinóban 1798 okt. 21-én, meghalt 1866 január 15-én. Régi és előkelő piemonti család sarja, ki miután egy ideig katonáskodott, a festői pályára adta magát és nyolc évig dolgozott mint tájképfestő, jobbára Rómában és környékén. Irói hajlama harmincegy éves korában ébredt fel, amikor Milanóban megismerkedett Manzonival, kinek később veje is lett. Ez időben (1830) egész Olaszországot megragadta az a nemzeti és liberális áramlat, melynek célja az idegen önkényuralom lerázása és egy szabad, egységes olasz állam megalkotása volt. Ez uj eszmék szolgálhatásának vágya adta A. kezébe az írói tollat, melyet élete végeig folyton csak politikai ideáljának megvalósítása érdekében használt. Két főművét, az Ettore Fieramosca és a Niccoló de Lapi c. regényeket is ily irányzattal alkotta meg, és valóban mindkettővel hatalmasan előmozdította az olasz nemzeti törekvéseket. E mellett roppantul hatott politikai röpirataival is, melyek közül főkép az Egy nemzeti párt alakulásának programmja és a Lombardia gyásza ciműek voltak fontosak. 1848-ban maga is résztvett az osztrákok elleni háboruban és Vicenzánál meg is sebesült. A novarai csata után az uj piemonti király, Viktor Emánuel őt tette miniszterelnökévé, amely állását 1852 októberig tartotta meg, amikor is Cavourt ajánlotta utúdjául. Ezután is többször járt el diplomácai küldetésekben: volt párisi és londoni követ, volt teljhatalmu királyi biztos a római tartományban. Élete utolsó éveiben nagy feltünést keltett azzal az álláspontjával, hogy csak Romagnát, de nem egyuttal Róma városát kell elvenni a pápától. Emlékiratai (I miei ricordi) kora. történelmének egyik legjelentősebb forrása. Művei legjobb kiadásai: a Ricci-féle (1871, Firenze és a Tabarrini-féle (1873, Firenze).

Forrás: Pallas Nagylexikon