Balaton

Magyarország legnagyobb tava, mely a Dunántúl, és pedig Zala, Somogy és Veszprém vármegyék közt terül el s az említett vármegyék területéhez tartozik. A B. egy ÉK-DNy-i irányban elnyuló hosszúkás depresszióban fekszik, melyet Északon a Bakony vulkáni csoportjai, délen a somogyi alacsony dombvidék vagyis B.-melléki dombvidék (l. o.) határol; a medencének természetes folytatása ÉK. felé a Sárrét (l. o.) és a Velencei tó (l. o.), DNy. felé a Kis-B. (l. alább) és a Zala folyó mocsárvidéke. A B. egész hossza Akarattya pusztától (ÉK-en) egészen a Zala-folyó torkolatáig 76 km., szélessége átlag 6-7 km. de a tó ÉK-i felében 12 km.-ig nő, Ny-i részében általában véve csekélyebb. Partkifejlődése különösen délen igen egyszerü, vonalszerü, Északon sokkal tagozottabb; itt a Tihanyi félsziget (l. o.) 5 km.-nyire szökik a tóba s a szántódi nyulvánnyal együtt a B. szélességét 1 1/2 km.-nyire csökkenti. A B. medre ezáltal két sok tekintetben különböző tómedencére oszlik. Az É-i parton több nagyobb öblöt is találunk: ilyen a badacsonyi, a szigligeti, és a Kis-B. öble, mely a B.-tól töltéssel egészen el van választva s tó jellegét már el is vesztette. A B. kiterjedése jelen alakjában mintegy 690 km², de a nagyobbára már lecsapolt mocsarakkal együtt, melyek különösen DNy. felé csatlakoznak hozzá, jóval nagyobb. A B. partjai túlnyomó részben alacsonyak. É. felé a tó tükrével majdnem ugyanazon magasságu keskeny szegély kiséri a B.-t, mely lassan emelkedik magasabbra. Meredek part itt alig van, még a B. partjára különben elég közel kirugó Badacsonyt is keskeny lapály szegélyezi. A tó mélysége különböző; legnagyobb mélysége Tihanynál 45,4 m.; közepes mélysége azonban nem haladja meg a 7-10 m.-t s partjai mentében általában sekély. Különösen sekély egész hosszában a somogymegyei partvidéki oldal és Keszthely felé eső része, amely hellyel-közzel szinte meglábolható.

Veszprém- és zalavármegyei partját Kenesétől kezdve Keszthelyig szép alkotásu hegysor, a Bakony része szegélyezi, melyet csak nyugati részében szakít meg a tapolcai lapály. E hegységet mely Balaton-Füred és Kővágó-örs közt 300 m.-nél nem sokkal magasabb összefüggő láncot képez, alsó részén szőllő, feljebb erdő fedi. A tapolcai tágas lapályt, mely a szigligeti és badacsonyi öböl felé a tó tükrével egymagasságu (106 m.), mocsaras lapállyal ereszkedik, a külön-külön emelkedő vulkáni eredetü (bazalt) kúpok (Badacsony, Gulácsi hegy, Tóti hegy, Szt.-György hegy) csoportja ékíti. Keszthelyről a Kis-B.-t körülövezőleg Balaton-Szt-Györgyig tágas mocsarak csatlakoznak a B.-hoz, míg a somogyi part általában véve homokbuckás, kietlen, s csak helyenként (mint Keszthely és Selle közt) mocsaras. Ilyen nádas és lápfödte térség a Nagyberek, Kéthely és Fonyód közt, a lellei berek stb. A tó feneke bazaltból és mészkőből áll, többnyire iszappal és homokkal födve. A mészkőrétegből az É-i parton Tihany környékén a kecskeköröm (Congeria triangularis) és úri főkötő népies nevek alatt ismeretes kagylók kerülnek ki.

A B.-ba mintegy 50 folyócska ömlik, de ezek közül egyik sem jelentékeny. É-on Szigliget közelében az Eger, Tapolca és Lesence patak ömlik belé, melyek a mocsaras tapolcai lapályt öntözik; DNy-i részén a Gyöngyös patakot s legjelentékenyebb mellékvizét, a Zalát veszi fel; D. felől számos, egymással párhuzamos patakot (Határárok, Cigányér, Aranyos patak, Nagyárok stb.) vesz fel. Vízhálózatában legnevezetesebb a Sió-csatorna, mely Siófoknál ömlik ki belőle s fölös vizének lecsapolására szolgál. Ez állítólag a rómaiak által ásott lecsapoló csatornából támadt, DK-re folyik s a Lapos útján a B.-t a Dunával kapcsolja össze. A Siót Ozorától a Kaposig a közbirtokosok 1821-1835-ig szabályoztatták, aminek következtében a B.-vize mintegy 1 m.-rel apadt, de mintegy 86,000 magy. holdnyi posványság lecsapoltatott és művelhetővé vált. 1862-ben új szabályzati munkálatok kezdődtek gr. Zichy Ferenc kir. biztos vezetése alatt. Ekkor a Sió csatornázását Ozorától felfelé a B.-ig folytatták, a tó kifolyását elzáró töltést 1863 okt. 23-án elbontották, s ennek következtében a B. víztükre az 1862 decemberben megfigyelt legkisebb vízálláson alul még 0.95 m.-rel alászállt, és mintegy 90,000 magy. holdnyi terület száríttatott ki.

A B. eredetére nézve eltérők a nézetek. György Aladár szerint a B. a hajdani miocen vagy lösztengernek maradványa. Geologiai alapon Lóczy Lajos kezdte meg a B. eredetének kutatását s egykori kiterjedésének megállapítása végett a régibb vízállások nyomait vizsgálta. Ilyen nyomokat számos helyen talált egyfelől 15, másfelől 30 m.-nyire a tó felszíne felett. Az alsó színlők szerint a tó hajdan Tapolcáig, Keszthelyig, a Zala folyó völgyében Zalavár és Komárvárosig terjedt, míg a felső színlők szerint még sokkal nagyobb volt a terjedelme. A B. tudományos kutatását legujabban a Magyar Földrajzi Társaság B. bizottsága vette kezébe.

A B. már az őskorban jelentékeny szerepet játszhatott, azonban sem Hérodotos, sem Strabón, sem Ptolemaios nem említik. A római írók már gyakrabban emlékeznek róla, mivel Ptolemaios kora után másfél évszázaddal Galerius császár azt (valószínüleg csak mocsaras partjait) lecsapoltatta, hogy területét művelés alá vehesse. A római írók Peiso és Pelso név alatt említik, mely nevet azonban a Fertőre is alkalmaztak. A magyarok B. elnevezése (Anonymusnál B. folyó) az avarok idejében a tó körül lakó szlovénektől ered (blato, blatna a. m. mocsár, posvány, tó) s innen származott a német Plattensee elnevezés is, A B. ősi művelődési és halászati jelentőségét számos lelet bizonyítja: így a Vörs melletti pogányvár Somogyban, a tihanyi csúcshegyi és óvári és a zánkai pogányvárak Zalában, továbbá a somogymegyei zamárdi, a veszprémmegyei fajszi, a zalamegyei alsó-gulácsi a Keszthely és Szt.-Miklós közti, a kővágó-örsi, a tihanyi és zánkai tumulusok, s számos őskori temető, köztük különösen a keszthelyi (dobogói) avar sírmező. Egy római felirat szerint pedig már hajózás is folyt rajta. Annyi bizonyos, hogy a tó a történelmi időben alakját változtatta.

Forrás: Pallas Nagylexikon