Ballada

(ang. ballad, a kelta gwoeland-ból, ejtsd: vallad), kisebb elbeszélő költemény. mely cselekvényét lirai felindulással és drámai fejlesztéssel adja elő, ugyhogy benne a költészet három alapformája egyesül. A B. alapformája az elbeszélés, az epikai közlés, melyen azonban az alanyi izgatottság és a közvetlen drámai megjelenítés minduntalan áttör. Tárgya mondai, történeti, hősi, társadalmi vagy népéleti, de mindig megkapó, gyakran erőszakos, véres, tragikus, általán drámai természetü, mely a képzeletet és a kedélyt izgatja. rendkivüli, kisérteties; cselekvényét nem az epika tárgyias nyugalmával beszéli el, a költő saját érzéseinek is hangot ád benne, kifejezi a hatást. melyet a tárgy lelkében költ: a részvétet, megdöbbenést, fájdalmat, egy-egy sóhajjal, felkiáltással, rejtelmes célzással, az előadás szakgatott sietségével; liraiság nyilatkozik a személyek lelki állapotának feltárásában, a hang dalszerüségében, röviden: az epikai tárgy lirai elemmel van telítve. Beöthy azért a B.-át epikai dal kifejezéssel irja körül, míg Greguss, a drámai elemet tekintve, drámai dalnak nevezi. A B. drámaisága a tárgy természetében és az előadás módjában áll; küzdelem és katasztrófa teszi a mese lényegét, a küzdelem belső motivumból ered s indulat és szenvedély hajtja a katasztrófa felé; a B. oly közvetlenséggel is igyekszik előadni cselekvényét, mint a dráma, mintegy megjeleníti, szemeink előtt fejleszti azt az indulatok háborgása közben s használja a drámai előadás sajátos formáját, a beszéltetést. A költői alapformák e vegyülése miatt a B.-nak sajátszerü szerkezete van, menete rendkivül gyors, az elbeszélő és leiró részletek a legszükségesebbre szorítkoznak, epikai terjengésre nincs idő, a lirai elem sem szabad ömléssel, csak mintegy rapszodikusan vegyül közbe, a fölhevült képzelet átugorja és csak sejteti a cselekvény mellékesebb részeit, mintegy a csucsokon szökdel, ezért a B. hézagos, olykor homályos, szereti a refraint, a párbeszédes alakot, a strófás szerkezetet. Greguss ugy határozta meg a B:-t: dráma dalban elbeszélve, vagy mivel tárgya többnyire tragikus: tragédia dalban elbeszélve. E műfajt az irodalom nem rég ismeri, noha a népköltés már régen termelte. Legelőször az angol és skót népballadák vonták magukra az irodalmi világ figyelmét, midőn Percy Tamás 1765-ben közrebocsátotta Reliques of ancient english poetry cimü gyüjteményét. Az itt közölt epikus dalok népénekesek ajkán éltek, tárgyuk népmondák voltak, nagyrészt az Angol- és Skótország határán folyt viadalokról (border-ballads). A gyüjtemény nagy feltünést keltett, balladáit mindenfelé utánozni kezdték, Németországban Herder ismertette s nem sokára Bürger az északi B.-t a német költészetben meghonosította, őt követték Goethe és Schiller, később Uhland, Heine és mások, de a B. sajátszerü tömör formáját nem mind őrizték meg. A mi költészetünk a németek példájára e század első felében kezdte művelni a B.-t és jó ideig a német mintákat követte. Első balladánk Kölcsey Szép Lenkája volt 1820.; Kölcseyt Kisfaludy Károly követte, de a B. mindkettőnél szentimentális és korántsem nemzeti; Vörösmartynál vannak tragikai tárgyak, de a lirai hang és az epikai terjengés rendszerint egyoldalulag nyomul előtérbe, mihez szónoki pátosz járul; ez még inkább fokozódik Garaynál a cselekmény Czuczornál sem fejlődik drámailag. Főkép a drámai erő az, minek hijával voltak e balladáink s oka abban keresendő, hogy másodkézből vettek mintákat. Csak a negyvenes években lett köztudomásu, hogy népünknek is vannak balladái, mikor Erdélyi János Népdalok és mondák c. gyüjteményében néhányat közzétett. de még ő is panaszkodott a magyar epikai népköltés szegénységéről. 1858. közölték az első székely népballadát, Barcsait, míg Kriza János Vadrózsák c. gyüjtménye (1863) a székelyföldi balladák egész sorozatát tárta föl. Gyüjtését többen sikerrel folytatták, igy Gyulai Pál, ujabban Benedek Elek és Sebesi Jób. az ország más vidékein pedig mások, ugy hogy a Kisfaluy-társaságnak 1872. megindult Népköltési Gyűjteménye tekintélyes tömegre szaporította népballadáink számát.

A népköltés régibb emlékei közt is több B. került elő, melyek Thaly Kálmán gyűjteményeiben találhatók. Népballadáink minőségileg is igen jelesek; legszebbek a székelyföldiek, felfogásuk mélyebb, tárgyban, formában drámaiabbak, van némi történeti hátterök és régies csengésök. Ezalatt Arany még az alsó népballadák felfedezése után megteremtette a magyar műballadát is, eleinte (a szabadságharc táján) az alföldi epikai dalok stiljében, később az ötvenes évek alatt még tömörebb módon. Ő nem a külföldi költőket vette mintákul, hanem. egyenest a népballadát, a magyart és a skótot s onnan leste el a B. hangját és szerkezetének titkait, melyeket ujjá és művészibbé tett. 1853. írt először nagyobb számmal balladákat (Török Bálint. V. László, Az egri leány, Ágnes asszony, stb., 185. Zách Klára, 1856. Szondi két apródja, A walesi bárdok stb.). Őt és az ujonnan felfedezett népballadákat követték aztán többi költőink, kik balladákat irtak, mint Tompa, Gyulai, Szász Károly, Tolnai Lajos, Zalár József, KissJózsef stb. - A B. és a románc kérdésére nézve l. Románc.

Egészen másfajta költemény az olasz eredetü ballata, melynek neve a táncolást jelentő ballar-ból származik és táncdalt jelent, olyan költeményt, melynek ritmusára táncolni lehet; e műfaj már a; XII. században el volt terjedve a román népeknél, Provenceban, Spanyol- és Franciaországban, a trubadurok művelték és rövidebb szerelmes verssé képezték ki rendszerint panaszos tartalommal és szonett- vagy madrigálszerü alakban. Ez a költeményfaj a franciáknál ballade nevet visel s még XIV. Lajos korában is divatozott; szabott, mesterséges szerkezete van. Sokáig ebből származtatták az epikus dal B. nevét is. - V. ö. Greguss: A balladáról; Arany János balladái, magyarázta Greguss Ágost, Budapest 1877; Greguss-Beöthy: Magyar balladák, Bpest, 1885 (Beöthy tanulmányával a B.-ról); Magyar Népköltési Gyüjtem. I. (Gyulai a magyar népballadáról); Dömötör János: A B. elmélete (Kisfaludy-Társaság Évlapjai új foly. II. 1869) stb.

B. a zenében. Énekdarabokat akkor neveznek balladáknak, ha szövegök valamely elbeszélőköltemény, a zene pedig magánénekhang számára van irva. zongora- vagy zenekarkisérettel. Mihelyt az ily énekdarabok zenei formája kiszélesbül s előadásukhoz énekkar és több énekes szükséges: akkor már tulajdonképen nem kellene balladáknak nevezni azokat. Ennek dacára azonban igen sok ily nagyobb keretü mű is B. néven szerepel; p., Schumann balladái. A B. zenei formáját André Jánosnak köszönhetjük; tovább művelték ezután Zumsteg, Löve, Schuman stb. Különösen mintaszerü balladákat irt (énekhangra zongorakisérettel) Löwe Károly. Azonkivül az újabb időben oly hangszerzenedarabokat is irtak, melyek kifejezése rokon a balladákéval, amiért azok is balladáknak neveztetnek. Hiresek Chopin zongora-balladái. De vannak hegedüre, vagy más hangszerekre, sőt zenekarra irt balladák is.

Forrás: Pallas Nagylexikon