Ballet

(fr. szó, olaszul: Balletto a ballo (tánc) szóból képezve), a tánc és némajáték segélyével a. m. játékszínen előadott és zenével kisért cselekvénynek neve. A B. tehát nem egyéb, mint zenével kisért arc- és tagjátékos műtánc. Ilyen műtánc többféle lehet, t. i.: 1. egy nagyobb szini előadásnak mellékes részét képezheti, mint pl. az operákba beillesztett B.-ek. 2. képezheti valamely operának főrészét, esetleg énekkel kisérve (comédie ballet vagy opera ballet); 3. egészen önállóan léphet fel, mely esetben a tánc, a némajáték és a zenekari kiséret képezik az egész művet (ballet d"action v. ballet pantomime). A szinjátékoknak ezen utolsó neme, melyben t. i. a tánc, némajáték és zenekarkiséret szerepelnek, a rómaiak pantomimiából eredt. A modern B. legrégibb alakja: tánc által előadott, de egyszersmind szavalással, s néha énekkel is egybekötött színi előadás volt. Ezen alakban találjuk a B.-et a XV. század végén Olaszország pompát kedvelő udvarainál; de tulajdonképeni műformáját csak Franciaországban nyerte. Balthasarini (kit Beaujoyeux-nek is neveztek) volt az első, ki az olasz B.-et Párisban meghonosította; ő t. i. 1581. Joyeuse herceg menyegzőjén a hires ballet comique de la reine-t adatta elő, melyet 1610-ig több mint 80, a párisi udvarnál előadott allegorikus tartalmu B. követett. A XVII. században a B. Rinuccini Ottavio által lényegesen tökéletesbíttetett; Medici Mária nagy pénzösszegekkel segélyezte Rinuccinit. Azonkivül Richelieu kardinális is sokat foglalkozott a B. kiművelésével, amennyiben saját szerzeményü B.-ket adatott elő a st.-germaini udvarnál, melyeknek egyikében 1625. XIII. Lajos király is közreműködött. Ezen B.-ekben a tulajdonképeni arc- és tagjátékok s jellemtánc csak igen alárendelt szerepet viseltek. A B.-nek ujabb korszaka Franciaországban a XVII. század vége felé a francia opera alapításánál kezdődött, amidőn Lully és Quinault F. szövegiró, a B.-et az operával összefüggésbe hozták. Az első kisérlet e téren: Fétes de Bachus et de l"Amour, ballet pastorale (1671.), mint teljesen uj faj, rendkivüli sikert aratott; 1681. került szinre St.-Germainben Quinault: Triomphe de l"Amour címü B.-je Lully zenéjével. Azóta a tulajdonképeni, önálló B.-ek csak a jezsuita kollegiumokban adattak elő ünnepélyes alkalmaknál (ugynevezett ballets de collége). A Quinault által kitalált és B.-nek nevezett vegyes fajban azonban a tánc a lírai zenés részleteknek teljesen alárendeltetett; az e célból összeállított és beillesztett táncdarabokat divertissement-oknak vagy fétés-eknek hivták. A B. folytatólagos tökéletesbítése (1697). La Motte-nak köszönhető. La Motte a cselekvény érdekességét emelte, s a B.-et szorosabb összefüggésbe hozta a drámai hatással. Első műve ez irányban: L"Europe galante (1697., Campra zenéjével), mely aztán a francia B. mintaképe lett. Ezen B.-eknél, melyek a Tuileriákban adattak elő, XV. Lajos maga is táncolt. A B. ugyan még mindig összefüggésben maradt az operával, de mégis összefüggő cselekvények sorozatát képezte, habár önálló műfajjá még nem fejlődött ki. A tartalomhoz és a fellépő személyekhez képest megkülönböztették a következőket: a comédie-ballet, pastorale-ballet, ballet-allégorique és ballet héroiuque. Ujabb reformokat tett Cahussac, ki a Rameau által megzenésített Fétes d"Hymen et de l"Amour (1747.) cimű B.-ben nemcsak a csodásat (a gépezetet) vitte be a B.-be, de azonkivül a táncot a B. tartalmának lényeges részévé tette, anélkül azonban, hogy darabja különösen tetszett volna. A B.-nek mint a színművészet külön műfajának teremtője Noverre volt, ki a B.- et az operától teljesen elválasztotta és művészeti önállóságra emelte; ö volt az utolsó, ki az antik némajátékot a B.-tel a legszorosabb kapcsolatba hozta; ő a táncot valódi drámai jelentőségü niveau-ra emelte; nála a tánc volt a fődolog, melynek a némajátékot alárendelte, ugy hogy a tánc nemcsak a cselekvényt kisérte, hanem legnagyobbrészt a cselekvény a táncban nyert kifejezést. Noverre B.-jei anyagát a mitologiából vagy a történetből vette s azokat élő arc- és tagjátékkal ábrázoltatta a nézőnek. Noverre B.-jei elmés rendezés, fényes gépezet, érdekfeszítő cselekvény és elbájoló csoportosítások, általában valódi drámai hatás által tünnek ki, és a párisi szinpadon mintái maradtak a későbbi B.-eknek. Amennyiben tanítványa: Gardel és Vestris az előirt uttól ujítások által eltértek; ezen ujítások csak kárára váltak a műfajnak. A XIX. század kezdete óta azonban kiváló jelenséget képeztek Galeotti kopenhágai B. mesterpantomimikus B.-jei, aki a drámai plasztika elvét a mimikai művészetben felállította, és a tulajdonképeni táncot (Noverre-rel ellentétben) a valódi cselekvénynek alárendelte s csak ott használta fel, ahol az a főcselekmény természetes következménye volt. A mitologiai B.-nek kora az ifj. Gardel: Dansomanie cimü, s Párisban 1800. előadott B.-jével bevégződött. A megkezdett utat azután Dauberval (La fiile mal gardée) és Duport (Barbier de Seville) követték. Egyidejüleg működtek a Porte-St.-Martin szinháznál Aumer és Henry, kik Jenny on le mariage secret és Les deux Créoles sat. B.-jeikkel a nagy opera vetélytársaiként léptek fel. Midőn I. Napoleon 1807. az előbb említett szinházat bezáratta, Henry Nápolyba ment, s ott az olasz fajt a franciával egybeolvasztani igyekezett; Aumer pedig Németországba költözött s itt igyekezett a nagy B.-et megkedveltetni. Azalatt Párisban a nagy operánál Milon B.- mester működött s Nina cimü kiváló B.-jét adatta elő. Milon után mint B.-mesterek, nagy hirre tettek szert: Taglioni Fülöp Párisban és Pétervárott (A szilfit); Hoguet Berlinben (A születésnap, A danaidák, Aladdin); Taglioni Pál Berlinben (Undine, A tengeri rablók, Don Quixotte, Flick és Flock, Ellinor, Morgano, Sardanapal). Bournonville Léon Kopenhágában (A brunaui bucsu), Ambrogio G. Stuttgartban (A virágok boszuja, Freiligrath költeménye szerint). Kiváló táncosnők, mint p. Grahn Lucile is kitüntették magukat e téren.

A B. legujabb fejlődése, főkép a külső kiállítás mindinkább fokozódó fényében mutatkozik, különösen az elektromos világítás használatával. Egyideig a B. zenéjére kevesebb súly lőn fektetve, ugy annyira, hogy sok fényes sikerü B.-nek zenéjét csakugyan jelentéktelen zeneszerzők irták, most azonban a B. zenéjére is több gond fordíttatik. Különösen kitünő tehetség volt e téren mint zeneszerző: Delibes Leo, ki Coppélia és Silvia cimű B.-nek s Naila egy részének zenéjét irta; az első két B. zenéjével kiválóan becses műveket hagyott hátra. Hazai zeneszerzők közül: Doppler Ferenc irt értékesebb B.-zenéket, azonkivül a korán elhunyt Szabados Béla, kinek Viora cimű B.-jében szép tehetség mutatkozik.

Forrás: Pallas Nagylexikon