Bányaégés

vagyis pusztító tűzeset keletkezhetik valamely bányában, akár a munkások vigyázatlansága következtében, akár pedig olyképen, hogy egyes kőzetek önmaguktól meggyulnak. S e szerint képezheti a tűz táplálékát is, vagy a kőzet maga, p. kőszén, kénkovand, vagy pedig a bányaépítmény faszerkezete. A B. főleg a kőszénbányákban igen gyakori, ahol a fejlődött széngázok a legcsekélyebb tűztől, tehát gyertya-, gyufalángtól is meggyuladhatnak és robbanásukkal ugy emberben; mint építményben borzasztó károkat okoznak. Ily helyütt tehát csakis elektromos, avagy ugynevezett biztonsági lámpások alkalmazandók. A B. nem annyira a tűz, mint inkább a füst terjedése következtében veszélyezteti a munkások életet, miért is a tűz észrevételekor azonnal az összes tárnák munkásai kihivandók és minthogy a füst a léghuzam mentén tölti meg a tárókat s az aknákon száll ki, a mentést a füst előtt, az oltást pedig az után kell eszközölni. A B. oltása főleg defenziv, amennyiben a munkások kihivása után a tűz előtt a tárnákat elfalazzák s így a tüzet elfojtják; a vízsugarakkal vagy oltószelencékkel való oltás inkább csak aknában s a faépítmény égésekor alkalmazható s csakis jó légzőkészülékek alkalmazása mellett. Hazánkban ujabban előfordult nevezetesebb B. volt a szomolnoki kénkovand-bányákban, a tokodi és várallyai kőszénbányákban (előbbiben 20, az utóbbiban 6 munkás lelte halálát), továbbá 1870 jun. havában Marosujvárt, ahol a Ferenc-akna faépítménye 34 öl mélységben meggyuladt és a tüzet a lehivott fővárosi tűzoltóság vizsugár és oltószelence segélyével oltotta el.

Forrás: Pallas Nagylexikon