Bársonyvirág

(növ.) a régi magyar botanikusok műveiben különböző növények neve. Melius Juhász leirása meglehetős ellenmondó, mert a B. v. bársonyszép alá vonja a Helychrysumot, a Chrysanthemont, a sárga gyopárt s eddig elég bizonyos lenne, hogy a Melius «fonnyadhatatlan» és «ázhatatlan» B.-a (szeretők füve v. szerelemfű) a Helichrysum Gärtn. Végül azonban azt mondja: «mintegy piros bársony a levele», ami már a szintén idézett Amarantusra fordítja a figyelmet. Melius idejében a Helichrysum és Amarantus név nem volt jól megkülönböztetve, Dioscorides is egynek tartotta. Hogy mit ért Peechi Lukács B. alatt, alig tudni, legfeljebb Meliushoz való csatlakozást gyaníttat, mert Melius Tausendschön-jét ezerszéppel fordítja és szeretet-virágnak (flos amoris Meliusnál) is nevezi. Lippai Pozsonyi (Kert. 96.) szavai szerint: «ágainak tetején nőnek a virági, olyanok mind a korbács, veressek», a B. már az Amarantus, vagyis a vörös paréj. Ót követi Nadányi is. Csapó szerint B. már a Tagetes, vagyis a büdöske. Benkő ezt a zárójellel nem helyesli, s B.-nak az Amarantus caudatust, a Celosiát meg a bársonyborsót nevezi. Veszelszki B.-a ismét a büdöske meg a vörös-paréj. Diószegiék B.-a a Celosia cristata, az Orvosi Füvészkönyv B.-a a büdöske meg a vörös-paréj. Néhol a kerti százszorszépet is B.-nak nevezik. A B. név általában ismeretes, de helyenként más-más növényt neveznek vele. Minthogy az itt szóbahozott növényeknek - a Helichrysum Gärtn. kivételével, melyet Diószegiék csonka szóval tündök v. tündőknek neveznek - mindegyiknek van helyes v, maradható magyar neve, mi a prioritás jogánál fogva, valamint azért is, mert a Helichrysum-nak finom tapintásu szalmavirágja van s így e jelentés általában ráillik, a B.-ot a Helichrysum Gärtn. génusznevének tartjuk meg.

A B. vagyis Helichrysum (Elichrysum Tourn., aranyvonófű, aranyvirágufű Meliusnál) a sugaras fészkesek szürke- vagy fehérmolyhu füve, félcserjéje vagy cserjéje, szép száraz hártyanemü fészekpikkelyekkel, melyek hervadhatatlanok és sárgák, azért a B. a szalmavirágok (l. o.) közé tartozik. A Gnaphalium L. génusztol (l. Gyapár), mellyel a Helichrysum-ot gyakran egynek veszik, fénylő sárga fészke, kiváltképen pedig kevés, csak egysoros (nem többsoros) sugárvirága különbözteti meg. Mintegy 270 faja él leginkább Afrika déli részén és Ausztráliában, de elszórva Ázsiában és Európában is előfordul. Hazánkban a Helichrysum-nak két faja terem: 1. A H. Italicum Roth., szürkés szinü félcserje; a tengerpart sziklás helyein található; 2. a H. arenarium L. (sárga gyapár, sárga szalmavirág, homoki bársonyvirág), homokos sík mezőkön meg a szomszéd dombos, erdőtlen vidéken gyakori. Rendesen sárga vagy narancsszinü, ritkábban fehér virágfészkü (var. albiceps Borb. et Br.), különben egészen fehérgyapjas, 15-30 cm. magas többnyári fű, szálas-lándsás levelekkel. Virága édes és gyenge fűszeres illatu, íze enyhén összehúzó, kissé keserü, régebben orvosságnak is használták (Sandruhrkraut; Ruhr a. m. vérhas). Virágát koszorúba kötik vagy más dísznek használják, a szárával, festéktartalmánál fogva, sárgára lehet festeni. A H. Stoehas L. növényt, melyet Franciaország D.-K.-i részén levő apró szigetekről (Stoechades) neveznek így, a H. Italicumtól nagyobb, rövidebb nyelü, gömbölyded, szép citromszínü (nem tojásdad v. hengerded, nagyobbszámu) fészke és bóbítatlan termése különbözteti meg. Ha levelét dörzsölik, szintén jó szagot áraszt. Úgy használják, mint a H. arenariumot. Nyman azt állítja, hogy Fiume körül is nő. Több más faját, mint a H. petiolatum DC. délafrikai félcserjét, de még inkább az újhollandi H. bracteatumot Willd. meg az indiai archipelagusok H. orientaléját L. dísznövénynek tartják. A H. bracteatum ¤ v.¤¤, egy méter magasra megnő. Szép sárga virágfészke megszárítva s különféle színüre festve mint malmaisoni szalmavirág jut a kereskedésbe. A H. orientalét Franciaország D.-i részén termesztik, ebből lesz a párisi temetők hervadatlan (immortelle) koszorúja; ezért e növény nevezetes kereskedelmi cikk. L. még Szalmavirág. A H. fjeltidum L. a Fokföldön nő.

Forrás: Pallas Nagylexikon