Beethoven

Lajos van, egyik legnagyobb német zeneköltő szül. Bonnban 1770 dec. (valószinüleg 16.), megh. Bécsben 1827 márc. 27. Zenészcsalád sarja; nagyatyja Lajos Antwerpenből Bonnba elszármazott belga, itt 1761 óta udvari karnagy volt (megh. 1773); atyja János pedig tenor a választófejedelem énekkarában (megh. 1792 dec. 18.), jó ember, de iszákos és indulatos volt, képtelen, hogy magába vonult fiának kedélyét, lelkét jótékonyan nevelje. Jóságos, derék anyját 1787. elvesztette a serdülő fiu. Apja korán felismerte benne a nagy tehetséget s törekedett ezt mentől előbb kenyérkeresetre használni; ezért gyakran változtatta zeneoktatóit (kik közt Reefe udv. orgonás volt a legkiválóbb); B. ezt később gyakran panaszképen hozta fel. Mint zongorázó és rögtönző már fiatalon csodálkozást keltett; 1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 82. és 83. jelentek meg első zeneművei változatok és 3 szonáta zongorára; 85. következett 3 zong.-négyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. 84., alig 13 éves korában udv. másodorgonássá nevezték ki. 87-ben Bécsben időzött, hogy Mozarttól tanulhasson, aki nagy nevet jósolt neki. Még otthon megismerkedett Waldstein gróffal, akinek barátsága sokáig támogatta s Breuning udvari tanácsossal, akinek családja pótolta később számára az édes otthont. Bonn jeles udvari zenekarában a brácsát játszotta; a zongorán is mindinkább tökéletesítette magát; sokat alkotott, egyelőre kiadatlanul hagyva. 1792. Bonnba látogatott Haydn, kit akkor Mozartnál, többre tartottak. Az ő dicsérete is fokozhatta B. ambicióját, mely végre is 1792 novemberében Bécsbe űzte. Ideiglenes tartózkodása itt állandóvá lett. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta előtte a császári város első házait; Van Swieten b. és Lichnowsky hgnő különösen pártolták. Mint kész zongoraművész 95-ben lépett fel először, előadván I. zongora-versenyművét; mint zeneszerző 1. műnek nevezett 3. zong.-hármasát és Haydnnak ajánlott 3 első zong.-szonátáját adta ki legelébb. Ami feltünést ezek keltettek: ha lehet, még fokozódott Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol B. körülutazott 96.; Berlinben erősen marasztalták, de ő Bécshez ragaszkodott, ahol lelke is ki volt elégítve; társadalmi állása és kenyere is biztosítva volt. Művészi körutjának folytatását lehetetlenné tette 98. kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes süketségbe ment át. Ez a csapás tette őt virtuóz helyett végkép zeneköltővé. 1800 óta már a telet a társas élet közepette, művei előadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban műveit dolgozta ki; a monarkiában is tett utazásokat, volt Magyarországon is (1806) Martonvásáron, a Brunswick grófok fehérm. birtokán. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei meghódoltak előtte; ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipokondrikussá tették őt, ki különben is melankoliára hajlott, családi viszálkodások (bátyja özvegyével, kinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erős sajátos jelleget adott műveinek. Vizkórság oltotta ki életét; Bécs impozans menetben temette el. Bonnban bronz szobra 1845 óta áll (Hähnel műve), Bécsben 1880 óta (Zumbusch remeke).

B. középtermetü, vállas, telt arcu volt; dus haja felborzolt lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig főleg ha zenéről szólott, érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szive a legjobb és legtisztább, lángolt az igazságért és a szabadságért; de hiányos nevelésére is vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magános séta a zöldben; főművei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.

Mint zeneszerzőnek rendkívüli nagy érdeme az, hogy az abszolut (hangszer-) zenével mely addig csak általános érzelmek kifejezője volt, meghatározott költői tartalmat ábrázolt, formáit és kifejezési eszközeit addig nem sejtett arányokra és gazdagságra fejlesztette. S mégsem helyezkedett ellentétbe a régi mesterekkel: Haydn és Mozart művészetét folytatta. Korántsem tette túl magát művészete törvényein; a lángelme ihletével, a nagy gondolattal és hatalmas érzéssel a kisérletező tudós itélőerejét és szorgalmát olvassuk ki vázlatkönyveiből; alig fogjuk fel hogy nem párolgott el a számtalan apró, népies motivum- és díszítéspróba fáradságos latolgatása alatt az az ihlet, mely műveinek legtöbbjét remekké tette. A szintén nagy Haydn és Mozart fölé az emeli, hogy a tartalmi gazdagsághoz mérten a formákat is bővítette.

B. fejlődésében három korszakot lehet megkülönböztetni. «Opus» névvel (a mű idősor szerinti folyószámával) 138 alkotása van jelölve köztük 9 szimfónia, 7 versenymű, 1 hetes, 2 hatos, 3 ötös, 16 vonósnégyes, 36 zong.-szonáta, 16 szonáta zong.-kisérettel, 8 zong.-hármas, 1 dalmű, 2 ünneplő játék, 1 oratorium, 2 nagy mise és számtalan egy- vagy többszólamu ének- és kisebb zongoradarab. Előkészítő korszaka szokatlanul hosszu volt, p. egy Mozart rohamos fejlődéséhez képest; 1795-tel zárhatjuk azt le, mert csak ebben az évben jelent meg olyan műve, melyet ő már kiadásra méltónak itélt. Ifjukori kisérletei: 3 zongoraszonáta (1782-3), 3 zong.-négyes (1785), 1 hármas, dalok, több csokor változat (zong. már igen szép és sajátságos a Righini «Vieni Amore» je fölött irott), s egy kiadatlan zong.-versenymű, 1 zong.- és fuvola-szonáta stb. Lépésről-lépésre kisérhető, s igen érdekes. hogyan halad (Neefe útmutatása nyomán) Mozart irányában, de az önállóság felé; egyelőre a formatökélyre, az eddigi vivmányok elsajátítására törekszik. korlátokat át nem törve, de a rideg tan keretében szivét is megszólaltatva. Ekkor fogamzott meg nem egy műve, mely megérlelve, már az igazi első korszak szülötte lett. Itt már egyéniség nyilatkozik, de a dallamvezetés, összehangozás (harmonizálás) még Mozarté, sőt Haydné; csak B. legsajátabb terén, a zongoraművekben, uttörő: a szonáták és variációk formáját, szerkezetét, szabását ujította (p. Sonata quasi una fantasia) s törekedett már egységes tartalomra. 1795-tel kezdődik e korszak, 1. műnek nevezett 3 zong.-hármasa kiadásával; végződik 1800-2 körül; keretébe tartoznak: 2., 7., 10., 13-28. sz. művek (zong. szonáták), az 5., 12., 17.. 23., 24. sz. művek (szonáták zong. kisérettel), a 20. mű (hetes, 1800-ból) az I. szimfonia. 21 mű ( C kemény hangrendében), a 6 első vonósnégyes (18. mű, 1799-80), a 16. mű ötös zong. és fuvó hangszerekre, az első zong.-versenyműnek (15. és 19. műnek), Prométheus teremtményei ballet (1800). «Ah perfido» jelenet (1796), Adelaide c. dal (1796) és sok kisebb mű. A második korszak 1800-2 táján kezdődik; megerősödött művészi személyiségének ez a teljes, gazdag termékenységü fejlettsége; mindegyik műve dus érzésvilág, s a tartalom és alak legszebb harmoniája. lde tartozik a szimfoniák imponáló sora: a II., kemény D-hangsorban, élet-örömtől sugárzik (1802); a III, kemény Es-hangsorban Eroica c. Bonaparte Napoleont dicsőítette; a IV., kemény B-hangsorban (1806); az. V., lágy C-hangsorban a sors erőhatalma ellen fellázadt indulatot tolmácsolja (1807). a VI. Pastorale, kemény F-hangsorban (1812); a VII., kemény A-hangsorban; az öröm minden fokán; a csendes álmadozástól a ditirambusi lelkesedésig, keresztül vezet (1808); a kedves VIII., kemény F-hangsorban. Épp ily tökéletesek a maguk nemében: 3 vonósnégyes (Rasumovsky gr.-nak ajánlva, 1806), azután a 74. és 95. sz. művek (1809-10); továbbá zongorára versenyművei C-moll, G-dur Es-dur (e legnagyszerübb 1809-ből való); szonátái közül 30., 53., 54., 57., 78., 81. hegedüszonátái: 39.47. (a Kreutzer Rudolf hegedüvirtuóznak ajánlott és Tolsztoj regényének motivumul szolgált mű, 1803); gordonka-szonátái: 69. és 96. mű; triok op. 70 és 97; a hármas versenymű (zong., heg., gord. 56. mű); az ének és zenekarra, zongoraszólammal, szerzett ábránd (1808) stb. Ehhez a korszakhoz tartoznak B. első karénekei: Krisztus az olajfák hegyén, oratorium s az enyhületes és amellett méltóságos kisebb mise, kemény C hangsorban (1807) és (sajnos) egyetlen operája Fidelio, mely háromféle átdolgozásban került színre (1805, -6, - 14), egészen a mozart-i keretben maradva; zenéje csak annyiban gazdagabb és mélyebb, hogy igaz emberi érdeklődést keltő szövege át meg áthatotta B. lelkét. Más szinpadi művei: Goethe Egmont-jának zenéje (1810) s 2 ünneplő alkalmi darabé: István király (a pesti német szinház megnyitására) s Athén romjai. A Goethe Egmont-jához, Collin Coriolan-jához s Fidelio-hoz írt megnyitó zenéje különösen értékes. Néhány dala is, (Sziv te sziv! Ismered a hont?) fölötte becses, egyszerüségében megragadó. Átmeneti korszakában egy londoni kiadó részére skót, ir stb. dalokat dolgozott fel, karénekeket stb. irt. 1814-18. alig tudott valamit dolgozni. A «távoli kedves» c. dalciklus stb. gyéren tünnek föl; betegség, családi keserüség korlátozták képzelmét. Végül átlábolva a szenvedéseken, uj erőre kapott, de némileg megváltozva. A külvilágtól mindinkább elzárva, kénytelen volt magába mélyedni, s a tartalom és alak egyensúlya helyett, amabban a szubjektiv elem túlnyomó. Harmadik korszakának dicsősége a Missa solemnis (1818-22), Rudolf főhg. olmützi püspökké avatására; nemes és szép zenei gondolatok, melegség, őszinteség s a szöveg felfogása tekintetében eszményi mű; B. maga legtökéletesebb alkotásának tartotta; továbbá a IX. szimfonia (lágy D-hangsor 1823-24), melynek hangja egy sziv küzdelmeit fejezi ki, a mint sok gyötrődés közt az öröm sugara után kielégítés nélkül vágyódik. Ide tartoznak még: az utolsó zongoraszonáták 106-111. mű, 1818-22), és vonósnégyesek (127 -135. mű, 1824-26), melyeket csak az ujabb kor volt képes megérteni, s nehány apróság és sok vázlat, X. szimfonia stb. terve.

B. zeneműveinek teljes, kritikai kiadását a lipcsei Breitkopf és Härtel cég eszközölte 24 sorozatban, először 1861-1865. (Rietz, Nottebohm, Reinecke Hauptmann, Dávid stb. felügyelete alatt; leveleit Nohl Lajos adta ki 1865 és 67. (2 kötet, 733 levél), továbbá Köchel (83 neu aufgefundene Briefe B."s); Schöne (1867), Briefe B"s an Gräfin Erdődy u. Mag. Brauchle; de más könyvekben is találhatók: Pohl Rich., Die Gesellschaft der Musikfreunde in Wien (1871), Frimmtel Neue Beethoveniana (bőv. kiadás, Bécs 1892); Kalischer, B"s Unsterbliche Liebe, Gräfin Guicciardi... (1891).

Forrás: Pallas Nagylexikon