Bél

Bél, bélcső, bélcsatorna (tubus alimentarius) a fejtől a medencéig terjedő izmos falu nyálkahártya-csőből áll, rajta helyenkint tágulatok következnek szűkebb helyek után. Az izomréteg a béltartalmat hajtja tova, a nyálkahártya a felhígított pépesre átalakított tápanyagokból (chymus) a hasznavehető részeknek a felszívatását közvetíti, melyek belőle a számos tápnyirokerek (vasa chylifera) útján nagyobb nyirokerek gyökereihez jutnak. A bélcsatorna kezdeti része a szájnyílástól egész a rekeszig a tápanyagok megforgására, szétaprítására, megrepesztésére és levezetésére való (apparatus ingestionis), ennek több részei a szájüreg, garat és bárzsing; a bélcsatorna középső darabja felszívja a tápanyagokat (apparatus chylificationis), és a gyomorra és vékonybelekre oszlik; a végső rész a vastagbél, a hasznavehetetlen tápláló anyagoknak (faeces, bélsár) a kivezetéséről gondoskodik (apparatus egestionis). Kifejlődött emberben az összes tápláló csatorna körübelül 10 m hosszú, amiből a vékonybelekre 5-5.75 méter jut; az összes bélcsatorna a test hosszát 5-6-szor múlja felül. A tulajdonképeni bélnek a gyomor végétől számított mintegy 12 ujjnyi (32 cm.) hosszú és 3-4 cm széles részét nyombélnek (gyomorvégi bél, tizenkettedujjnyi bél, duodenum) nevezzük. Ez hurkot képezve, eleinte vízszintesen (ramus horizontalis), azután lefelé halad (ramus decendens), majd felfelé szállva (ramus ascendens) hurkot képez, amelyben a hasnyálmirigy (pancreas) feje van befektetve s oda erősítve. E bélrész azután mintegy 5-6 méternyi (de 9-10 méter is lehet) hosszú vékonybélbe (intestinum tenue) folytatódik, amelynek felső részét éhbélnek (int. jejunum), alsó részét pedig csípőbélnek (int. ileum) nevezik. Ez utóbbi bélrészlet azután a jobboldali csípő előtt a medencében ennek u. n. csípőárkában (fossa iliaca) az 5-6 cm átmérőjü vastagbélbe (intest. crassum) megy át; a kettő közt levő átmeneti határon billenytű van, az úgynevezett Bauhin-féle (valvula ileo coecalis s. Bauhini), amely a béltartalomnak visszafelé való haladását megakadályozza. E rész lentebb a hasban baloldalt az említett árokban az u. n. vakbéllel (int. coecum kezdődik, amelyből egy 5-10 cm hosszú, vékony, ujjszerű ugynevezett féreg-nyújtvány (processus vermicularis) lóg le, amely eltömülésekor fájdalmas és veszélyes megbetegedésnek (vakbél körüli gyulladás, perityphlitis) lehet az oka. A vakbél felfelé a hasűr jobb oldalán az u. n. felszálló hurkabélbe (colon ascendens) ez a máj alatt balra hajolva (a hurkabél jobb vagy májhajlása, flexura coli dextra s. hepatica) a gyomor alsó széle alatt harántul fut a köldök szintjája felett (haránt hurkabél, colon transversum) balra lép felé s itt egy lefelé való hajlást (a hurkabél bal vagy léphajlása, flexura coli sinistra s. lienalis) csinálván, a hasűr baloldalán lefelé haladó u. n. leszálló hurkabélbe (colon descendens) megy át. Ez utóbbi bél végül a bal csípőárokban a római S-hez hasonló hurkabélbe (flexura sigmoidea, S romanum) s ez ismét a medence-bejáratnál a végbélbe (int. rectum) megy át, mely utóbbi az alfelnyílással (anus, orificium ani) végződik, melynek tágultabb végrészét ampullának (a. recti) nevezik. A vastagbelek egész hossza 2-4 méter, de kisebb is lehet. A vakbél hossza átlag 5 cm, míg a végbélé 16 cm. Újszülöttekben a test hosszához képest hosszabb az egész bél, mint a felnőttben. Így az újszülöttben a test hosszának 7-8-szorosát, a felnőttben pedig csak 5-6-szorosát teszi ki. A vékonybél duodenális részletébe a máj és hasnyálmirigy rendesen egymással egyesült kivezető csövön át az emésztésre igen fontos váladékukat öntik, s ezért e részletet epés bélnek is nevezik. A vékonybelek hossza változó a különböző állatokban. Ez azon sebességgel áll összefüggésben, amellyel az emésztés történik, másrészt pedig a tápláló szerek milyenségével és mennyiségével. Húsevőké (carnivora) sokkal rövidebb, mint a növényevőké, ez utóbbiak közül is a kérődzőké a leghosszabb. A mindenevőké (omnivora) rövidebb, mint az utóbbiaké, míg legrövidebb a húsevőké. Az emlősök és madarak tápcsatornája viszonylag hosszabb, mint az amfibiumoké (kétéltűek) és a halaké. A nyombél egyes kérődzőkben, de a cetekben, a lámában, a dromedárban és némely állatban is körteszerűen duzzadt, míg néhány emlősállatban (p. kutyában és nyúlban) és a madarakban hosszú, zsákszerű csövet képez. A csontos halak duodenumának 1-100, sőt néha még több zsákszerű, u. n. pilorus függeléke van (appendices pyl.), amelyek a hasnyálmirigyet pótolják. Az emberben nem nyílnak meg a végbélbe a hugy-ivarszervek kivezető csövei, hanem ezektől különváltan vezetik ki a tenyészésre szükséges, illetőleg benmaradás esetén az egészségre kártékony anyagokat; míg a legtöbb gerincesnél ezen említett hugy-ivarszervek a végbélbe, illetőleg egy közös kloákának nevezett űrbe nyílnak. Sőt a madarakhoz átmenetet képező csőrös állatokban (monotremata) szintén ilyen kloaka-rendszer van. A bélcsatorna duodenális részletének hátulsó felületét köti a gerincoszlophoz, míg elülső felületét a belek többi legnagyobb részét bevonó hashártya tökéletlenül borítja be. A hasfalakat takaró hashártya (peritoneum) kettőzete a hátfal gerincoszlopi részétől gyökérszerűen előre hajolva, úgy a többi hasi szervek nagy részét, mint a beleket is bevonja s ezen hártyás kettőzeteit a hashártyának részint szalagoknak (ligamenta), részint a vékonybelekre vonatkoztatva, bélfodornak (mesenterium), vagy a kolonokra alkalmazva mezokolonnak, a rektumra alkalmazottan pedig mezorektumnak s az S romanumra használva mezosigmoideumnak nevezik. Mindezen képződmények nevezetes vér- és nyirokedényeket és nyirokmirigyeket, valamint idegeket visznek a hasűri szervekhez, és a leírt bélcsatorna-részletekhez, az edények és idegek ezen hártyás képződésekről a bélcsatorna falaira, s ezeken át a falzat szövedékébe bocsátják ágaikat, s ezek annak táplálására (edények) v. az emésztésre és felszívódásra szükséges mozgásaik kormányozására (idegek) v. végül a megemésztett tápláló anyagoknak felszívódására és a belekből a vérerekbe való tovavezetésére szolgálnak (u. n. tápnedv, chylus-edények). A bélcsatorna szövettani szerkezete igen bonyolult úgy az emberekben, mint az állatokban. Az egész csatorna falazata 4 rétegzetű. Legkívül a hashártyaboríték, az u. n. savós hártya (tunica serosa) van rajtok, erre kétrétegű, akaratunktól függetlenül működő izomréteg (u. n. sima izomsejtek rétege) következik, amelyek között az idegsejtes Auerbach-féle idegfonat (plexus myentericus A. terül el, amellyel a X. agyideg, a bolygó ideg, n. vagus) és az együttérző idegrendszer ágai (n. sympathicus) vannak egybekötve (mint azt a fiziologiai tényekből következtetni lehet), s amelyek a belek u. n. féregszerű (peristalticus) mozgásait kormányozzák. A tápcsatorna különböző helyeken különböző vastagságú ezen izomburka után befelé, a csatorna ürege felé az u. n. nyálkahártya alatti kötőszövet (sejtszövet) réteg következik, amely a véredények és tápnedv-edények hálózatain kívül idegeket s ezekkel egybefüggő, de kevésbé fejlett idegsejtes idegfonatot (plexus entericus Meissneri) tartalmaz, amely az előbb említett Auerbach-féle idegfonattal egybefügg, valamint a bélcsatorna belső űre felé menő s tárgyalandó képződésekbe is küld be idegágakat. Legbelül végül a bél legfontosabb hártyája, a nyálkahártya (membrana mucosa) következik, amely a belekbe a tápszerek megemésztése folytán készített tápláléknedvet, az úgynevezett chylust szívja fel és viszi rendeltetési helyére, másrészt benne oly mirigyek nagy száma van, amelyek az u. n. bélnedvet (succu entericus) választják el. A nyálkahártyán a felszívódás alatt, 6-8 óra múlva a táplálkozás után izomsejtjeik folytán szívként lüktető sok millió parányi kis emelkedés van (0.5-1.5 mm hosszúságú) amelyek bársonyszerű külsőt adnak a vékony belek belsejének. Ezeket a piciny emelkedéseket bolyhoknak (villi intesti nales) nevezzük. Ezeknek alapállományát egymással összefüggő csigalalakú sejtek képezik, amelyek a bél ürege fele a bolyhokat takaró hengeres hámsejtekkel függenek egybe (epithel-sejtek). Ez utóbbi hámsejtek a bélűr felé néző szabad végeiken a sejtállományból kinyúló, madárban és emlősökben nyugvó, alsófokú állatokban mozgó, apró pálcika vagy szőrszerű nyúlványokkal vannak ellátva, amelyeknek egymásfelé fordult széleik közt levő kapilláris üregben a megemésztett tápnedv vízben nem oldható részei (p. az igen apró, a mákszemeknél is sok százszorta kisebb szirszemcsék, amelyeket a bél mozgásai közben az epe és hasnyál változtattak át ilyenekké s táplálószerek zsírjából) is bejutnak s részint erőművileg, részint u. n. endosmosis (átszivárgás) útján bevitetnek a sejtek testének állományába (protoplazmájába). S innét az említett s a hámsejtekkel egybefüggő csillagalakú kötőszöveti sejteket tartalmazó boholy üregeibe (a zsír kapilláris útjaiba), innét ismét a bolyhok központján lefutó chylus-edénybe, amelyből a nyálkahártya alatti kötőszövetekben elágazó nagyobb chylus-edényekbe és innét végül a bélizom rétegein át a beleket helyzetükben tartó bélfodorba jutnak amelyekből aztán tova a bélfodri mirigyekbe vitetnek s ezekből ismét oly nagyobb edénytörzsbe, amely a hasűrön és mellűrön át végül a testből odavezetett nyirokkal (limpha) vegyült chylust a vivő érrendszerbe vezeti. A bél falának különféle mirigyei vannak A duodenumban a Brunner-féle csöves mirigyek találhatók, valamint a Lieberkühn-féle csöves mirigyek, amelyeknek mirigysejtjei az emésztésre némelyek szerint szükséges bélnedvet választják el. Ezen mirigyek a bolyhok alatt s azok között nyílnak s öntik váladékukat a bélürbe. A vékonybelekben azonkívül még a Peyer-féle körtealakú, de szintén piciny mirigyek találhatók. Ezek azonban nem választanak el emésztő-nedvet, hanem egyszerű elemi nyirokmirigyek, amelyek nyiroksejteket termelnek. A bolyhok alján a nyálkahártya alatti réteg (submucosa) van, amelyben kétrétegű sima izomzat terül el (muscularis mucosa), amely hosszában és körben veszi körül a bolyhok állományát s a bolyhok lüktető, egybehúzódó képessége ezen izomelemeknek tulajdonítandó. Az állatokat illetőleg minden emlősben és madárban található bolyhok. Ezek jobban ki vannak fejlődve a húsevőkben mint a növényevőkben, sőt amazokban sokkal hosszabbak is, de a strucmadárban a bolyhok szintén hosszúak; némely madárban ezek helyett zegzugosan rendezett redőket találunk, ami amfibiumoknál és halaknál is gyakran előjő. Peyer-féle mirigyek csakis magasabb gerincesekben vannak: viszont madarakban csak elszórva, mig a bélcsatorna egyes helyein amazokban is elszórtan, de egyes helyeken csoportokban is elrendeződve (u. n. Peyer-féle plaqueok). Az ember vékonybelében a bolyhok egyes, egymással összefüggő harántosan futó redőkön (valvulae conniventes Kerkringii) ülnek; ezek azonban más emlősökben hiányzanak. Ilyféléket lehet azonban a békánál is találni. Növényevőknél a Lieberkühn-féle mirigyek erősebben vannak kifejlődve, mint a húsevőknél; a Brunner-féle mirigyek a madarakban hiányzanak; ezek, valamint a Lieberkühn-félék az amfibiumokban (kétéltűek) és a halakban is hiányzanak és ezekben kis nyálkahártya-besüppedések által pótoltatnak. A vastagbelek mikroszkópi szerkezete hasonlít a vékonybelekéhez; nyálkahártyáján azonban nem bolyhok, hanem nagyobb redők vannak, amelyeket alacsonyabb hengersejtek takarnak s ezeket nem pálcikás nyúlványok borítják, a zsírt ezeken nem képesek felszívni, mint a vékonybelek. A redőkön nyílnak a Lieberkühn-féle vastagbél nedvet elválasztó mirigyes, s nem a redők alján, mint a vékonybelekben; a redőkön levő kötőszövet számos chylus-edényt tartalmaz s ezek folytán a vastagbelekben is nagyfokú felszívódás történik. A vastagbél muskuláris mucosája, valamint külső két izomrétege is sokkal vastagabb, mint a vékonybelekéi; de az izomhártyák közt és a nyálkahártya alatti kötőszövetben levő idegfonatai sokkal kisebbek, mint a vékonybelekéi. A végbél szövettani szerkezete a vastagbéléhez sokban hasonló. A végbél ennél még vastagabb falzattal és izomzattal bír. Nyálkahártyája olyan mint a vastagbélé, csak a Lieberkühn-féle mirigyek a vége felé nagyobbak és hosszabbak mint a vékonybélben. Falzatában Peyer-féle tüszők is vannak. Haránt izomrétege a végbélnyilás felett 7-8 mm vastag gyűrűszerű záró izommá (m. sphicter ani infernus), míg a végbél nyilasánál a külső záróizommá (m. s. a. externus) szegődik egybe. A végbél nyálkahártyája sima, de üres állapotában redős. Az alfél nyilásától 7-8 cm-el feljebb a jobb oldal felé egy 10-14 mm magas állandóan jelentkező nyálkahártya-redő van (plica transversalis recti), valamint állandó, más járulékos redők is találhatók benne (Houston-félék), míg a végbélnyílás felett 2-3 cm-nyire 1-3 cm magas, 5-8 hosszirányú ránc található benne (columnae Morgani seu recti) s ezek között bemélyedések (sius Morgagni) vannak. A B. élettana. A bél táplálék emésztésére és felszívására szolgál. A vékony- és vastagbelekben folyó emésztés azonban kevésbé ezek nyálkahártyáiban foglalt Lieberkühn-féle mirigyek váladékának az eredménye, hanem kiválóan a hasnyál (lásd Hasnyálmirigy) befolyása alatt történik. Maga a bél igen kevés nedvet választ el; 15 cm hosszú bélrészlet 1 óra alatt alig választ el 4 g bélnedvet. Ezen bélnedv egyedül a keményítőre van emésztő hatással, melyet dextrinre és szőlőcukorra változtat át, minden további a bélnedven tulajdonított emésztő hatás több mint kétes; úgy látszik, csupán a vékonybél kezdeti részében levő Brunner-féle mirigyek váladéka tartalmaz fehérjét oldó erjesztőt is, míg a vastagbél feletti kevés nedve egyedül a bélnyákhártya sikamlóssá tételére látszik szolgálni. A bél legtöbb működése a megemésztett és a szervezet táplálására szolgáló anyagok felszívása. Ezt a felszívást a bél nyálkahártyáját bevonó kupalakú protoplazmasejtek és az ezek között egészen a szabad felületig előhaladó fehér vérsejtek végzik. Hogy a kettő közül melyik mennyiben szerepel a felszívásnál, az egyelőre még nincs eldöntve. Az e sejtek által a béltartalomból felszívott anyagok a vérerekbe és a tápnedverekbe miképpen jutnak el, ez iránt a nézetek még eltérők. Legvalószínűbb, hogy a felhámsejteken átment anyagok a bélfal nyálkahártyájának recés kötőszöveti vázának szövetközi hézagaiba jutnak el, melybe a felhámsejtek külső helyes vége szabadon nyílik. Ugyanitt húzódnak meg a felszívott anyagokkal megtelt fehér vérsejtek is. A szövethézagokból az átszivárgásra alkalmas anyagok egy része, kiváltképpen tehát a víz, sók, cukor, glicerin és szappanok egy része átszivároghatnak a vérhajszálerekbe s innen eljutnak a verőéren keresztül a májba. A visszamaradó anyagok, nevezetesen az oldott fehérjék és zsírok, a recés kötőszöveti hézagrendszerből a tápnedvekbe jutnak el. Az anyagokat a hézagrendszerből a tápnedverekbe nyomhatják a felhámsejtek által felszívott és a hézagrendszerbe bocsátott új meg új anyagok. Lényegesen előmozdítják azok tovavitelét a belek összehúzódásai. Ezeken kívül a vándorló fehér vérsejtek a szövetközti hézagokba eljutott felszívott anyagokat, zsírszemcséket s többi anyagokat magukba veszik s viszik a tápnedvútba. De a bélben nemcsak emésztés és felszívódás folyik, hanem rothadás is van. A tápanyagokkal és italokkal az esetleg lenyelt levegővel az alsóbb rendű szervezeteket is visszünk a bélcsőbe, melyek az ott folyó emésztés mellett ugyan olyan rothadó folyamatokat okoznak, mint aminők a mesterséges emésztést kísérik. Ezek az elsőrendű szervezetek a hasadó gombák. E rothadás eredményei különböző bomlási termények s ezek között nevezetesen a gázok is. Újszülöttek bélcsövében nincs nyoma rothadásnak, de még mielőtt az első tejet kapták, bélcsövükben légnemű anyagok már előfordulnak; a lenyelt levegővel hasadógombák jutnak a gyomorba s onnan a bélcsőbe s megindítják az erjedést. A hasnyál, epe, bélnedv, sőt közömbös v. alkalikus vegyhatás mellett a gyomornedv is, rothadnak. A hasnyál 39-40 C°-nál öt órán túl már rothad. Az epe a levegőn szintén hamar rothadásnak indul. A bélben folyó felszívódás a rothadást némileg korlátozza ugyan, de teljesen megakadályozni nem képes. Innen a különböző bomlásanyagok a bélben. A gázok között találtak: szénsavat, könenyt, mocsárléget, légenyt s kevés kénhidrogént; a talált légeny a lenyelt levegőből származik, míg a többi gázok ott a bélben a rothadás következtében fejlődnek. Ugyancsak a rothadás eredménye bizonyos más anyagok képződése is a bélben. Így lesz a szénhidrátokból tejsav, ebből vajsav, ecetsav. A zsírok rothadása alatt, éppen úgy mint a hasnyálemésztéskor, zsírsavra és glicerinre hasadnak, ezek azután különböző illő zsírsavakká, szénsavvá és könennyé lesznek. A fehérjék rothadása alatt részben peptonokká (l. Peptonok) változnak át, részben különböző, sokszor eddig még nem egészen jól ismert testek is képződnek belőlük. A fehérjerothadás legismertebb végterményei az indol, skatol, fenol, ecetsav, vajsav, valeriansav, glicerin, víz, szénsav, mocsárlég, kis mennyiségben kénhidrogén és ammoniák, mely anyagok részben a bélsár jellemző szagának okozói. A belek ezeken kívül az élőben sokszor igen élénk mozgást is tesznek. A vékonybeleken sokszor lehet a gyomortáji végtől előhaladó féregszerü (peristaltikus) mozgást látni, sokszor pedig valamely bélrészlet elszűkül s az összehúzódás a szűkülékhelyétől kiindulólag mindkét irányban halad el. Ezeken kívül a hasüregben megváltozik még a vékonybél egyes részleteinek helyzete is, egyes bélkacsok hangeredő mozgást végezve, egymás felé húzódnak el. Az előbbeni mozgást a bélfal körkörösen, az utóbbit annak hosszirányában elhelyezett izomelelemek összehúzódása végzi. A vastagbelek csak gyűrűszerű összehúzódásokat tesznek, ezek kevésbbé erélyesek mint a vékonybeleké és igen lassan folynak le. A mozgások a bél tartalmát új meg új emésztőnedvvel hozzák érintkezésbe, s a felszívódást lényegesen előmozdítják, valamint a kiürítendő anyagokat is a végbél felé szorítják. A belek ezen mozgását magában a bélfalban székelő idegelemek képesek megindítani és fentartani. Ezeken kivül azonban a bélmozgások a központi idegrendszer befolyása alatt is állanak. E befolyás középpontja a nyúltvelő, tagadhatatlan azonban, hogy e középpont magasabb agykéregrészek befolyása alatt van, ezt bizonyítják a kedélymozgalmak, p. a félelem, befolyása alatt beálló bélmozgások. A nyúltvelőből kiinduló impulzust a bolygóideg vezeti a belekhez, de haladnak a bélmozgást siettető valamint korlátozó pályák más ideg útján is a belekhez a gerincvelőből. Ugyan ezen idegközpontokra valamint magára a bélfalra is igen különböző hatások vannak befolyással. A levegő, az epe, a bélben fejlődő szénsav és kénhidrogén a mozgás erős előidézői és fenntartói. Élénkebbek a bélmozgások melegben, mint hidegben: Ismeretes számos gyógyszer is, melyek a bélmozgásokat siettetik (hashajtók) valamint mások, melyek azokat korlátozni (opium) képesek. A B. (növénytani szempontból) a növény gyökerének, szárának és ágainak a középtengely irányában többé-kevésbé kifejlődött, puhább és hengeralakú szövetteste s a fa keresztmetszetének közepe; a bodzabél vagy bodzavőgy általánosan ismeretes. A bélszövetet ez alapszövettől melynek különben a B. egyik része) élesen megkülönböztetve, bele szoros értelemben csak a tobozosoknak meg a kétszikűeknek van. A gumósan vastagodott szárképletek vastagságát, p. a burgonya gumóját főleg a B. öregbíti. A B.-t többnyire magas, vékonyfalu, keményítő tartalmú parenchym sejtek alkotják, köztük már korán légvezető sejtközök támadnak s a B. szivacsosságát okozzák. A B. sejtjei v. tevékenységében és nedvvel teltek maradnak, ilyenkor a kitelelő tagok B.-ében gyakran sok a keményítő (káposztatorzsa, szágó); v. a B. aktív életműködése hamarább megszűnik, a B.-sejtek tartalma korán elfogy, és azok levegővel telnek meg, p. bodzabél, ekkor a B. fehéres, könnyü és laza tulajdonságú, puha és szivacsos lesz. Az orgonafa meg a sóskafa B.-ének csak a legközepe lesz ilyen, a B. kerülete tevékeny marad, vagy a fa testén belül levő B. egészen működésben marad, mint pl. a bikkfáé és tölgyfáé s télen keményítővel telt. Sok fűnemü egynyári szárban a bél közepe korán szétszakadozik, az üres sejtek összetöpörödnek s a cikkeknek tovább tartó növekedése következtében a szár (kender, vizi füvek, gyermeklánc) v. a cikk üres marad (szalma, ernyősek), ellenben a csomókban a B. mint az edénynyalábok átszőtte vízszintes lemez fennmarad. V. ö. Légvezetők (légjárós szövetek) Bélsugár.

Forrás: Pallas Nagylexikon