Bentley

(ejtsd: bentli), Róbert, angol botanikus, szül. Hitchin-ben (Hereford) 1823. Londonban az orvosi pályára készült. 1847. a College of surgeons tagja s csakhamar a Kings-College-ben a növénytan tanára lett. Majd a Pharmaceutical Society-n az orvostant és növénytant adta elő s végre a londoni Institution növénytani professzora lett. Leginkább az orvosi növénytant művelte. Főbb munkái: Manuel of Botany (London 1861, III. kiad. 1873), Principal plants employed in medecine (u. o. 1875. Trimen-nel együtt), Farré- vel és Warrington-nal Pereira Manual of materia medica and therepeutics (u. o. 1854-55) c. könyvét adta ki s tiz éven át volt a Pharmaceutical Journal szerkesztője.

2. B. Rikárd, angol filologus, szül. Yorkshire Ny-i részének Oulton nevü helységében 1662 jan. 27., megh. Cambridgeben 1742 jul. 14. 1676. felvétetett a cambridgei St. John"s College-be s 18 éves korában már a baccalaurens artium cimét kapta; rá a lincolnhirei Spalding-iskola rektora lett, de e hivatala nem lévén inyére, egy év mulva Stillingfleet esperes fiához nevelőnek szegődött, s házában hat esztendőt töltött, közben szorgalmasan tanulmányozva a gör. és lat. auktorokat. 28 éves korában papnak szentelték, s ez időben növendékével együtt az oxfordi Waldham-collegebe iratkozott, de mint ez ideig csak saját kiképeztetésén fáradozott. Ekkor Stilingfleet fiának tanítója, Humphrey Hody kiadni készülvén Malelás (l. o.) krónikáját, a szuperrevizióval megbizott John Mill felszólította B-t, hogy a krónikához jegyzeteket irjon. E jegyzetek az 1691 jun. havában Oxfordban megjelent könyvek utolsó 98 lapját teszik, s e lapokat Epistola Benrleii ad Millium címén szokták idézni. A levélre bámulatos akribiával és tudományossággal a klasszikus irodalomnak csaknem minden ágazatára kiterjeszkedik s vele hirnevét Európa tudósai körében legott megalapította. E levélben azután rövid idővel rá az u. n. Boyle-előadások következtek. Boyle Róbert természettudós ugyanis halála előtt 50 fontnyi évi jövedelmet biztosított azon teologusok számára, ki az ateisták, zsidók, mohammedánusok stb. ellen évente 8 ízben prédikál. A végintézkedés gondviselői B.-t bizván meg az előadások megtartásával, B. ez előadásaiban a matematika és filozofia fegyvereivel iparkodott bebizonyítani, hogy a tudomány apostola nem egyuttal a vallásnak ellensége; kikkel nemkülönben az erkölcsrontó materializmus ellen. Ez előadásokat azonban, bár Newton csodálatát is felgerjeszték, nyomtatásban nem adta ki. 1694. királyi könyvtárnok, a rákövetkezőben pedig udvari káplán, 1696. a teologia doktora lett. Ez időben tört ki a Boyle Károllyal való vitája. Ez ugyanis mások ösztönzésére 1695. kiadta a Phalaris neve alatt hagyományozott leveleket, s e kiadásában azzal vádolta B.-t, hogy ez egy szükségelt kéziratnak használatát tőle megtagadta. E támadás ellen B. az 1697. megjelent és 1699. bővített következő c. hires munkájában válaszolt: Dissertation upon the epistles of Phalaris, Theomestocles, Socrates, Euripides and upon the fables of Aesop (legujabban kiadta Wagner Berlin 1874. németre lefordította Ribbeck Valdemár, Lipcse 1857), melyben azonban főleg a Phalaris neve alatt hagyományozott levelének valódiatlanságát mutatja ki és az ezópusi meséknek hitelességét egy és mindenkorra megdönti. E polemikus és kiméletlen hangu mesterművével azonban az egész vita iránt érdeklődő angol közönséget mélyen felháborította s Boyle pártjára terelte. A tudósok szükebb köre ellenben lelkesedetten B. zászlója körül csoportosult, s e tudós lelkesedésnek köszönhette, hogy az 1699. év végén egyhangulag a cambridgei Trinity-cillege rektorává választották. Itt zsémbes és zsörtölődő természete miatt a fellow-kat (l. o.) állandóan maga ellen ingerelet s addig keserítette, míg 1709. bosszusan fel nem zudultak és kérvényezni nem kezdtek ellene. Mindazonáltal makacsul 28 esztendőn át ellent állott nekik, s mikor végre előljárósága hivatala elvesztésére itélte, az itéletet rajta vére nem hajtották. Mégis ezen örökös viszálkodásnak közepette sem szünt meg a filologiai tudományt ujabb művekkel gazdagítani. 1711 adta ki Horatiusát, melynek kiadásánál hiven a római költő utasításához a nonum prematur in annum elvét megvalósította. E munka hatásával a Wolf Frigyes Ágost Homéros prolegomenáin kivül egyetlen filologiai munka sem mérkőzhetett. Már 1712. Amsterdamban 2 kiadást ért, s azóta sokszor adták ki (uj lenyomata Berlin 1869.) Hozzá irt kritikai jegyzetei, melyek grammatikai és metrikai becses utmutatásaikkal tünnek ki, telve vannak a költő szövegének javításaival, melyek oly erudicióról és divicióról tanuskodnak, minőt sem előtte sem utána ókori iró magyarázásánál még nem érvényesítettek. Megelőzőleg 1710. kiadta Menandros és Philémon görög komikusokhoz való szövegjavításait, amelyeken kivül még Aristophanés, Sophoklés, Bión, Moschos, Nikandros, Philostratos, Hieroklés, Plautus, Lucretius, Ovidius, Lucanus, Silius, Italicus, L. Annaeus Seneca irók szövegéhez is becses észrevételeket hagyott az utókorra. 1726. került ki sajtó alól Terentius-, Phaedrus- és Publilius Syrus-kiadása. E munkánál értékesítette leginkább latin metrikai ismereteit, s ő volt az első, ki a szótagok quantitása mellett tekintetbe vette az accentust is. Terentius után Homérossal foglalkozott, ránk maradtak tőle ez irányban a Stephanus-féle Poetae Graeci között levő Illiasz első 6 énekéhez irt marginális jegyzetei s egy később Donaldson által közzétett értekezése a digammáról (l. o.). Ennek a betünek nyomait a homérosi énekekben V. fedezte fel metrikai indiciumok alapján, s vele az egész homérosi kritikát uj irányba terelte. Utolsó filologiai munkája az 1739. megjelent Manilius-kiadása volt, melyben szakítva eddigi konzervativizmusával a legszélsőbb radikalizmus elveit törekedett érvényesíteni. E filologiai tanulmányain kivül sok ideig foglalkoztatta az Uj-Testamentum kiadásának eszméje, de midőn belátta a szövegprobléma bonyodalmas és segédeszközeinek hiányos voltát, e tervéről lemondott. De kiadta Milton Elveszett paradicsomát, csakhogy ugyanolyan szövegkritikai elvekkel, mint aminőket az ókori autoroknál keresztül vitt. B. mindenesetre Wilf Frigyes Ágost és Scaliger mellett a legkiválóbb filologus, a filologia egy uj epokájának, mely zászlójára a szövegkritikai kutatás jelszavát irta, a megnyitója. Ő adott impulzusokat a XIX. század jeles filologusai, Hermann, Lachmann és Ritschl munkásságának, az ő Phalaris-értekezése volt ama metodusnak a mintája, mellyel Wolf hires Prolegomenáit kidolgozta és amellyel Niebuhr a római mondák megvizsgálásához fogott. Értekezéseit kiadta Dyce Sándor 1836-38. 3 köt., levelezését Wordsworth K. 1842. 2 köt. Londonban.

Forrás: Pallas Nagylexikon