Berlioz Hektor, francia zeneszerző és iró, szül. La-Côte-St.-André-n (Isere départ., Grenobletáján) 1803 dec. 11., megh. Párisban, 1869 márc. 9. Apja orvos volt, B.-t tudományos pályára szánta s 1822. Párisba küldte orvostanulónak; B. azonban csakhamar áttért zenei tanulmányokra, mire apja megvonta tőle segítségét s ő kénytelen volt a Gymnase dramatique karához szerződni. 1826-ban vették fel a conservatoireba, hol a Wawerley és Les francs juges megnyitók (1828) és Egy művészéletből (Épisodes de la vie d"un artiste) c. 8-tételü szimfonia (1829) megirása után a Sardanapale kántáléval (1830) az u. n. római dijat elnyerte, amellyel egy fél évet Rómában s Nápolyban töltött. E műveiben már ott van egész művészetének jelleme: hangokban akar megérzékíteni költői eszméket s a forma szabadságával és az eszközök bő mennyiségével akarja az akkor Franciaországon uralkodó romantikát hirdetni. Egyénisége még határozottabb a későbbi művekben: Visszatérés az életbe (az Épisode párja), melyet a Lear király megnyitóval Olaszországból hozott; Harold Itáliában (bemutatva 1834); Damrémont tábornok halálára (1837) irt gyászmise; a sikert nem ért Benvenuto Cellini vig opera (1838), Roméo et Juliette énekes szimfónia (1839); a katonai zenekarra irt gyász- és diadalszimfonia a juliusi forradalom emlékoszlopának felállításakor (1840); Farsang, Rómában c. megnyitó. Közben mint jeles zeneiró is fellépett: 1828-ban mint a Correspondant munkatársa, majd az 1834-ben alapított Gazette musicale-ban stb., végre a Journal des Débats-ban, melyben recenzióinak szigoru sok ellenséget szerzett. Páris közönségétől kissé elidegenedve, 1843-ban művészi körutat kezdett Németországban, hol sok rajongó hivet szerzett (Griepenkerl-t, Schumannt, Lobe-t, legfőképen Liszt Ferencet); 1845-ben Magyarországot látogatta meg, följegyezte a Rákóczy-indulót s remek hangszerelő tehetségével beleszőtte a Faust elkárhozása (La damnaation de Faust) c. drámai legendájába (Páris 1846); 1847-ben Oroszországba s 1852-ben ismét Németországba ment. Műveit nem egyformán, de érdeklődéssel fogadták; főelvét, a programmzenét, jogosultnak ismerték el. Későbbi művei: Jézus gyermekkora (L"enfance de Christ, 1854), Te Deum kettős karra (1856), amelyért akadémiai tagsággal tüntették ki; Béatrice et Bénédict vig opera (bemutatta Baden 1862; majd Weimar); a két dalműből álló Trójaiak (Les Troyens) c. nagy opera (1866, Páris, Théâtre lyrique); ezt B. legjobb művének tartotta, de a közönség csak 1892-ben fogadta jól. 1868-ban harmadszor járt Oroszországban, hol rendkivüli módon ünnepelték; majd Párisba tért vissza s itt meg is halt. B.-t sokan még ma is francia Beethovennek tekintik; a zenekarra irásban még nagyobb mester volt, mint összes elődei; hangszereléstana (Traité de l"instrumentation, 1844) méltán hires, Szellemes, eszményi törekvésü, igazi szakemberre vallanak könyvei: Voyage musical en Allemagne (1844); Les soirées de l"orchestre (1853); Les grotesques de la musique (1859); A traves chants (1862), az utóbbi kettő jórészt éles tartalmu; halála után jelentek meg: Mémoires (1870 és 1878, 2 köt., uti leveleivel); Correspondance inédite 1819-68 (1878).
Forrás: Pallas Nagylexikon