Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Berzsenyi... ----

Magyar Magyar Német Német
Berzsenyi... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Berzsenyi

Dániel, nagy ódaköltő, szül. a kemenesaljai Hetyén, Vas vmegyében 1776 máj 7., megh. Niklán, Somogy vmegyében 1836 febr. 14. Atyja Lajos földesur volt, komoly férfiu, ki nagyon szerette a klasszikusokat; hires ügyvéd létére elvonultan élt, gazdaságát vitte és olvasgatott. Minthogy a fiu erőtlen és beteges volt, atyja csak kb. tiz éves korától s akkor is játszva taníttatta, hogy a lelki erők önkéntes fejlődését elősegítse. Maga beszélt fiának a magyar történelem és közélet nagy alakjairól s magasztalta előtte az ó-világ két hires nemzetét. Testileg erősen kifejlődve, de ismeretekben meglehetősen elmaradva vitték a soproni evang. liceumba, hol természetes eszével csakhamar utolérte társait, de sokkal inkább kitünt a birkózásban, táncban, uszásban, lovaglásban s éneklésben, mint a szorgalomban. Szilaj ereje szellemében a vitézséget tartván a legfőbb szépnek, már szintaxista korában katonának akart állni, mire a szigoru atya hazavitte az egyetlen fiut. Esztendő mulva (1794) B. visszatért Sopronba a retorikai osztályba; de a kiszabott tanulást ekkor is unta, a latin nyelv azonban inkább hallomásból ráragadt, s a soproni német lánykák a német szóra is rákapatták; Horatiust, Gessnert olvasgatta, sőt versre is fakadt. De mindezt mások nem tudták, s mivel az iskolának nem tanult, már a következő év juliusában atyja az iskolából végkép kivette s gazdaságra fogta. Atyja látván a klasszikusokhoz való hajlamát, maga olvasgatta vele a római prózairókat, de a költőktől óvta, nehogy amúgy is heves képzeletét fokozza. B. azonban megszerezte a tiltott auktorokat s éjente, lopva olvasgatta őket. Amellett lélekrázó konvulziókon ment keresztül. Huszadik éve körül járt, szerelmi szenvedélyek, hazafi gondok kezdték háborgatni, mély bánat fogta el a nemzeti sülyedés miatt, mely az 1790-92-iki lelkesülő korszak után annál sivárabb képet nyujtott, s ha lelki feszültsége egy-egy szilaj kitörésben keresett megoldást, atyja mind e bonyolult lelki állapotot nem értve, fiában még mindig a vásott diákot látta és zsarnok módra igyekezett őt zabolázni. Ebből harc lett és örökös idegenség, s B. már 1798. elválva atyjától, 1794-ben meghalt anyjának egyik jószágára költözött, 1799-ben pedig nőül vevén a 14 éves Dukai Takács Zsuzsánnát, ennek részjószágára, a szintén kemenesalji Sömjénbe ment lakni s ott lakott gazdálkodva, olvasgatva szaporodó családja s néhány jó barátja körében megelégedetten 1808-ig.

Legénykorában már javában verselgetett, néhány rímes szerelmi dalt és egy pár klasszikai mértékü hazafias ódát ekkor irt, e korból származik A magyarokhoz c. felséges haraggal teli óda első fogalmazásában, majd A felkölt nemességhez és a Herceg Eszterházy Miklóshoz szóló költemények. A magyar irodalmat csak néhány könyvből ismerve, minden összeköttetés, minden buzdítás nélkül magába merülten, szerényen küzdött a tökéletesség felé, nem is gondolva költői dicsőségre. Hatalmas felindulások és melankolikus révedezés közt változó kedélye két szentimentális költőhöz vonzotta: Horatiushoz és a német Matthissonhoz, amannak az ódai nemben, ennek az elegiában, s amannak mindvégig, noha egyre kevésbbé, ennek inkább csak fejlődése első korszakában érezte hatását. A magyar előzmények közül ismerte a klasszikai iskolát, továbbá Kis János verseit. A sömjéni boldog évek alatt folytatta olvasását és dolgozását. Versei mellett 1803 tavaszán Kis János, a jeles iró, B. komája, akkor a szomszédos Nemes-Dömölk ev. lelkésze lepte meg, rögtön felismerve benne a nagy tehetséget, s néhány darabját kinyervén tőle, elküldte Kazinczynak, akit az uj tünemény ujjongó örömre ragadott. B. megerősödvén maga iránt érzett bizalmában, több évig ismét csendben dolgozgatott, s 1808-ban egy egész versgyüjteménnyel lepte meg Kist, kitől Kazinczy kérte el s egyes darabjait hazafias büszkeséggel leveleiben küldözte szét az irodalom és a magyarság barátainak, B.-t pedig 1808 okt. 31-én kelt első levelében elragadtatással üdvözölte s ajánlta neki barátságát. B. ünnepi érzéssel fogadta a mester közelitését s örömkönyek közt tett fogadást, hogy minden szabad idejét hazájának és az irodalomnak szenteli. A levelezés évekig a legnagyobb melegséggel folyt közöttük s B. kétségtelenül sokat tanult belőle. Kazinczy sajátkezüleg másolta la sajtó alá B. költeményeit, s az eredetit mint becses emléket magánál tartotta, észrevételeit pedig megirta a költőnek; de bármint lelkesedett a kiadás ügyében, fáradozása az akkori mostoha irodalmi viszonyok miatt sokáig sikertelen maradt. Végre a Pesten lakó Helmeczy vette kezébe az ügyet s a pesti és székesfehérvári lelkes kat. növendékpapság anyagi segedelmével végre megjelentek: B. versei, kiadá Helmeczy Mihály (B. képével), Pesten, Trattnernél 1813. Időközben, 1808 nyarán, B. a somogy vmegyei Niklára, több mint ezer holdból álló anyai jószágára tette át lakását s itt lakott egészen haláláig, noha mindig visszavágyott a kies Kemenesaljára, melytől távoztakor megható elegiával bucsuzott el. A niklai gazdálkodás első éveit sok elemi csapás, a francia háboru miatt támadt zavar és az 1811-iki pénzválság sulyosbították, de mint jó gazda, végre is rendbe jött, sőt vagyonát szépen gyarapította is. Irt néhány ujabb költeményt is, melyek még belekerültek az első kiadásba. 1810 tavaszán a kiadás ügyében Pesten járt, ahol Kazinczy ajánlatára megismerkedett Szemere Pállal, Vitkoviccsal, Horvát Istvánnal, Kölcseyvel, 1813-iki második utja alkalmával az ősz Virág Benedekkel és Helmeczyvel; 1814-ben pedig Döbrenteivel kötött baráti viszonyt.

Versei most a közönség kezébe jutva, hazaszerte mély hatást tettek. Költészete a nemzeti lét legfőbb kérdéseivel foglalkozott s a nemzet eszméit fejezte ki, a hazaszeretet valami szokatlan fenséggel nyilatkozott meg ódáiban; a mult dicsősége, a jelen válsága, az erköcsök pusztulása, a vitézi erények és a nemzeti öntudatápolásának szüksége, mindez a közhangulatban forrott s B. mindezt rendkivüli költői erővel tudta kifejezni. B. Romlásnak indult s még néhány ódája köztulajdonná vált, a Hymnus-ig és a Szózat-ig ezek a költemények tolmácsolták a honfiérzést legmagasztosabban. Az akkori politikai magyar nemzet zöme, a nemesség s általán a diákos műveltségü osztályok értették költészetét, lelkesedtek annak áthevítő erejétől s büszkeséggel látták benne a magyar Horatiust. Költészetét főleg e nemzeti hatása, különbözteti meg Kazinczyék irányától, melyhez különben közel állt. Diadala ez irány diadala s a nyelvujításé is volt. B. maga is ujító volt, tömött, hatalmas ódai nyelvet teremtett, Kazinczy példája merni tanította s a költői nyelvre nézve sok merészséget átvett a széphalmi mestertől, bár a saját génusza szerint, és éppen nem tartozott Kazinczynak mindenben lelkes követői közé, s nem volt tulzó nyelvujító. Maga is boszankodott, mikor verseibe Helmeczy az ő tudta nélkül számos neologizmust csempészett be; nem szólt ugyan érte, de a Mondolatra sem igen haragudott, mely nemsokára Kazinczy mellett főleg őt támadta meg, nagyrészt a Helmeczytől eredő ujítások miatt. E támadás nem is sokat ártott neki, verseiből uj kiadást kivántak, melyet 1816. szintén Helmeczy bocsátott közre, most a B. utasításai szerint, de egy kalauz értekezéssel megtoldva a nyelvujítás mellett, amin B. ismét boszankodott. E kiadás csak kevés számu darabbal bővebb az elsőnél; B. t. i. 1813 óta már kevesebbet írt, az óda röptéhez naponkint nehezebbnek érezte magát, inkább költői leveleket dolgozott, Kazinczy példájára drámai, filozofiai kisérletekbe fogott. De mind irói pályáját, mind levelezését félbeszakította egy ekkor kezdődő sulyos betegsége. Részint szervezeti okok, részint érzékeny kedélyének némely csalódásai miatt, a magányban búskomorság fejlődött ki benne, melyre egyébiránt mindig hajlama is volt; a bajt egy szerencsétlen esés s az ügyetlen orvosi kezelés még sulyosabbá tette, ugy hogy évekig fogva tartotta szellemét. Lelkét némileg fölzsendítette a gróf Festetich György által 1817-ben Keszthelyen rendezett első helikoni ünnep, melyre a gróf meghivta s midőn kocsiján megérkezett, a vendégek előtt fedetlen fővel az utcára eléje sietve fogadta.

Ekkor jelent meg a Tudományos Gyüjtemény 1817. évi VII. kötetében Köcsey birálata verseiről, mely B.-t rendkivül elkeserítette s egészen visszavetette melankóliájába. Sem ő, sem a közönség nem lévén a kritikához szokva, e nyitott szókimondásban B. irói becsületét látta megalázva s hipokondriás lelki állapotában egy személyeskedő antirecenziót irt. A szerkesztőség ezt maga a költő érdekében nem adta ki, B. pedig, ki Kazinczyra is megharagudott, midőn K. egyik levelében Kölcseyt szándéka tisztaságával mentette, most esztetikai tanulmányokba mélyedt, hogy megcáfolja birálatát. Mikor évek mulva melankóliája csillapodott, 1825. második átdolgozásban is beküldte ellenbirálatát mely a Tudom Gyüjt.-ben ekkor megjelent (Észrevételek Kölcsey recensiójára, 1825. IX.) Az ügy ezzel végkép elmérgesedett. Kölcseyék több tudományos, mint erköcsi felsőbséggel folytatták a vitát, többek közt B. Felelete első kidolgozásából mutogatva egyes személyeskedő részleteket. B. egy ujabb értekezésben (A versformákról, Tud. Gyüjt. 1826. IV.) a nyugat-európai versformák ellen fordult, mely technikai módot akkoriban Kazinczy és Köcsey élénken sürgettek s fejtegeti, hogy a mérték és a mű összekapcsolása stiltelenség.

A vita az Élet és Literaturában ért v éget 1826., de B. már kedvét vesztve, a birálat óta csak ritkán nyult lanthoz, 1825. és 1826. három verset közölt az Aurorában; utolsó költeménye a gr. Majláth Jánoshoz irt óda 1830. Beletévelyedvén az esztétikai elmélkedésbe, többnyire tanulmányokkal foglalkozott, melyekért az akadémia 1830. a filozofiai osztályba első vidéki fizetéses rendes taggá választotta. B. 1823. egy nagyobb értekezéssel foglalta el székét (Poetai harmonistica), és több birálatot irt, melyekben a terjedő romanticizmus ellen küzd. 1833. A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól értekezett. Ez időtájt gyakrabban feljárt a fővárosba, sőt szándéka volt Pestre telepedni és verseit kiadni. De szándékát nem valósíthatta; betegeskedés fogta el a 1836 tavaszára a budai fürdőket kivánta használni, de még a tavasz előtt meghalt. Az akadémia Kölcsey Ferencet bizta meg emlékbeszéd tartásával, ki az 1836 szept. 11. közgyülésben hozta megható és nemeslelkü engesztelő áldozatát a költő emlékének. B. családját rendezett anyagi viszonyok közt hagyta; özvegye és négy gyermeke maradt; Lidia, Farkas, Antal és László, közülök már egy sem él, a niklai házban László özvegye lakik, a család Farkas gyermekeiben él tovább. Munkáit halála után Döbrentei adta ki 1842., de izléstelenül s a szöveget számtalan helyen megrontva (kétféle kiadás, egyik nagy negyedrét 1. kötet, másik nyolcadrét 3. köt.). Később Toldy visszaállítván az eredeti szöveget, 1860. verseit, 1864-ben pedig munkáit bocsátotta közre; az ő szövege alapján jelent meg a versek 6. kiadása is az Ocsó Könyvtárban 1879. Levelezését Kazinczy Ferenccel Kazinczy Gábor adta ki 1860-ban. Somogy vármegye rendei emléket emeltek B.-nek a niklai temetőben 1860. s országra szóló, politikai jelentőségü ünneppel avatták fel, Vas vmegye is 1876 fényesen ülte meg születésének százados évfordulóját. Arcképe Schorn festménye után Blaschketól metszve az 1813-iki első kiadás előtt látható; ezután készült némi igazításokkal Barabás rajza, mely a Toldy-féle kiadások utan B. képe gyanánt közforgalomban van; egy másik kép, Merle rajza a Hajnal cimü almanachban jelent meg 1837.

B. a legnagyobb magyar lirikusok közé tartozik, kiválóan ódaköltő s a klasszikus ódának nálunk legnagyobb mestere. Költészete az ó-klasszikus irány legnemesebb eredménye, koronája, melyben a klasszikus és nemzeti elem egybeolvadva, mint saját magyar klasszicizmus jelentkezik. Horatiusnak tanítványa, de nem puszta utánzója; költészetök némely tárgyköre összevág, de a két költő egyénisége rendkivül különbözik. B. számos képet, kifejezést, gondolatot vesz Horatiustól, de indítékai eredetiek; a hazafiság, vitézség, szerelem, megelégedés, arany középszer eszméi éppen ugy sőt mélyebben ihletik, mint Horatiust. Erősebb az érzésben, gyöngébb a reflexióban; fölülmulja lelkesedése hőfokával, érzelme mélységével és igazságával, nem éri el szellemességben, változatosságban és virtuózitásban. Lendületének fensége, böcseletének némi szinezete, stilje és versformája klasszikus, de a tartalomban, az érzésben nemzeti. Költészete nem nyelvmivelő iskola, hanem az élet nagy eszméinek kifejezője. A magányban fejlődve, s a közélet kicsinyes napi alkalmaitól távol, gondolataival a nemzeti lét- és az emberiség legfőbb érdekein függve, megszokta a legfensőbb eszmékkel foglalkozni, s mikor mint kész költő a nyilvánosság elé lépett, a magány idealizmusát ugyszólva: naiv lelkesülését hozta magával. Tudott hevülni, mint senki más; költészete tele van tűzzel, erővel, fenséggel, erköcsi alapja szilárd és iránya eszményi. Prófétai haraggal hirdeti az elfajult nemzedéknek a pusztulást s magyar büszkesége fenséges örömmel tör ki, mikor a régi vitezség jeleit látja a napoleoni háborukban. A hazafias ódákon kivül, melyek egy részét a közélet kiváló alakjaihoz intézte (felsőbüki NagyPálhoz), írt vallási (Fohászkodás), szerelmi (Első szerelem, Búcsúzás) életböcseleti kedélyi, erköcsi ódákat (Káldi Pálhoz, A közelítő tél, Barátimhoz), melyekben az ódai tűz gyakran elegikus szinezetet nyer; sokszor énekli a magányosság, megnyugvás megelégedés, mulandóság érzelmeit (Magányosság, Az én osztályrészem, jámborság és középszer, A temető). A gondolatok merész röpte, az érzés heve és ereje megfelelő ódai nyelvben nyilatkozik, mely a trombita összeszorított hangjaként hat; tömött, fényes képekben, uj fordulatokban gazdag s olykor dagályos. Az ódai fenség gyakran kellembe olvad nála s ereje finom gyöngédséggel párosul. A kellem hangját sokkal jobban eltalálja ódáiban, mikor mintegy a fenségből hajlik alá, mint rímes dalféléiben, költészetének s melyekben a dal könnyüsége és játékos bája hiányzik. Rímes versei közt az elegiafélék a legszebbek, így Búcsúzás Kemenesaljától, Levéltöredék barátnémhoz, Szerelem és Életfilozofia, melyekben a modernebb reflexiv költészethez hajlik s a hangnak egyszerübb költőiségével, az érzés közvetlenségével és természetességével hat meg; e költeményeiben magyar ritmusokat alkalmaz. Költői levelei nem versenyeznek Kazinczyéival, szellemességre és könnyüségre nézve, de tartalmilag költőiebbek. Néhány epigrammja pedig (Napoleon és Wesselényi Miklós képe) legszebb lirai epigrammjaink közé tartozik.

B. életrajzát megírták: Döbrentei a Közhasznu Esmeretek Tárában és az 1842. Berzsenyi-kiadás előtt, Toldy is több ízben, a M. Irod. kézikönyvben és a Toldy-féle kiadások előtt; tov. Angyal Dávid a Figyelő V. kötetében 1878. és különnyomatban; Kőrösi László a Figyelő V. és VI. köt. és a Magyar Helikonban; Szinnyei a Magy. Irók élete és műveiben. Ezeken kivül számos alkalmi cikk és életrajz foglalkozott B.-vel. Az akadémia 1892-re pályakérdésül tűzte ki B. életét és műveit. Költészetére nézve: Köcsey birálata, Kölcsey Minden Munkái közt; Erdélyi János tanulmánya a Szépirodalmi Szemlében 1847, ujra lenyomva a Pályák és Pálmákban 1886.; Toldy Irodalomtört., Beöthy Irodalomtört., Gyulai egyetemi előadásaiban több ízben (kőnyomatu ívek). Viszonyát Horatiushoz Erdélyi János vizsgálta először behatóbban; mind az ő, mind a Kölcsey nézetével szemben Gyulai határozta meg legpontosabban B. irodalomtörténeti helyét. Ujabban Csengeri János vetette össze B. és Horatius költészetének találkozásait; Matthissonnal is több apró tanulmány hasonlította össze (Erdélyi K., Schubert, Toncs, Demek): Iskolai használatra Versényi György magyarázta B. ódáit (Jeles irók iskolai tára).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is