Beszéd

(lat. Oratio), általában véve gondolataink nyelvbeli kifejezése, szorosabb értelemben oly élőszóbeli előadás, melynek célja valamely ügyben az illető hallgatóságot meggyőzni és rábirni. A B. ily értelemben a prózai műfajok egyike, a való élet feladataival foglalkozik s ebben különbözik a költészettől, az értekezéstől pedig abban, hogy célja nem elméleti, hanem gyakorlati is. Az értekező próza a tények ismertetésével, elemzésével az okok kutatásával értelmünket kivánja felvilágosítani, célja csupán a meggyőzés; a beszéd ezenfelül akaratunkra is kiván hatni, cselekvésünket kivánja mozgásba hozni, célja a meggyőzésen kivül a rábirás. Szól fejünkhöz, mint tudomány, szivünkhöz mint költészet, s e kettő által irányozza elhatározásunkat. Az érvelés mellett hathatós fegyvere az indulatgerjesztés. Az akarathoz való viszonyánál fogva a B. jelentősége kiválóan erkölcsi s a jó B. legfőbb feltétele a szónok személyes erköcsi értéke és tárgyáért való őszinte lelkesedése. Mivel a B. közös elhatározást kíván létesíteni, rendszerint tömegekhez szól és azért oly népeknél fejlődik ki gazdagabban, melyeknél a nyilvános élet fejlett, és a gyülekezés a közintézmények közé tartozik.

A B. tartalma a közélet különböző alkalmaihoz, képest különféle. A politikai beszéd az állam vagy más polgári közösség ügyeivel foglalkozik, s rendesen aktuális alkalmisággal bir, a szónoklat minden faja közt a legtermékenyebb és leggyakorlatibb irányu, minden oly államban kifejlett, melyekben a közügyek nyilvános tárgyalása lehetséges; fejlődésének az abszolut kormányforma nem kedvez, annál inkább a köztársasági és a népképviseleti rendszer, általában a parlamentáris államszervezet; igy virágzott a politikai B. Athénben, Rómában, Angolországban és virágzik e század eleje óta nálunk is. A törvényszéki B. a jogi elvek és tényleges törvények alkalmazásával a birák ítéletét kivánja egy adott ügyben a szóló felfogásának megnyerni, s irányára nézve vádló vagy védő B. lehet. Az egyházi B., mely az egyistenhivés mellett fejlett ki, s legszebben a kereszténységben, a vallás eszméit hirdeti és a hivek erköcsi javulását célozza. Vannak ezeken kivül emlékbeszédek, melyek egyes kiválóbb férfiak pályáját és egyéniségét méltatják, de valamely közvetetlen gyakorlati cél nélkül, tehát inkább jellemrajzok a B. formájában, dicsőitő beszédek (éloges), alkalmi beszédek (üdvözlő, megnyitó stb. B.-ek);. ezek egy része szintén csak formailag B., tartalmára nézve értekezés, p. a tudományos testületek elnöki megnyitói. Aristotelés osztályozása szerint a B.-nek három faja van: tanácskozási, pör- és oktató beszéd (genus sunbouleutikon, oikanikon, epideiktikon, a lat. retorikában: genus deliberativum, iudiciale, demonstrativum), mely felosztása föntebbivel egybevág, ha az egyházi-, alkalmi-, gyászemlék-, dicsőítő stb. beszédeket az utóbbi fajhoz sorozzuk; Patin értelmezése szerint e felosztás megfelel lelki életünk hármas irányának: az első faj tárgya a jó, a hasznos, a másiké az igaz, a jogos, a harmadiké a szép.

A B. törvényeit és szokásait a retorika foglalja magában. A B. szerkezetében három főrészt különböztetnek meg; ezek: a bevezetés, tárgyalás, befejezés (exordium, disputatio, peroratio). A bevezetés előkészíti a hallgatókat a tárgy iránt, és a tárgyat a hallgatók számára. A hallgatók előkészítése vagy hangolása jóakaratuk megnyerésében (captatio benevolentiae), figyelmök és tudásvágyuk felgerjesztésében áll. Mivel az első benyomástól igen sok függ, a szónok első teendője, hogy hallgatóinak rokonszenvét, részint személyes magatartásával, részint első szavaival maga részére hódítsa, mire nézve a szerénység és határozottság legajánlóbb kellékek; a figyelmet a tárgy fontossága és uj szempontok jelzése kelti föl, s ezek alapján létre jön a tudásvágy is, ugy hogy a szónok belekezdhet a tárgyalásba. Ugyancsak a bevezetés megjelöli és röviden bemutatja a tárgyat is az u.n. tétel-ben, melynek olykor, bonyodalmasabb kérdésekben, felosztását is előrebocsátja a szónok. A bevezetés anyaga sokféle forrásból vehető, szükség azonban, hogy a beszéd e kezdő részére a helyzethez, alkalomhoz, tárgyhoz és közönséghez mért, egyszerü világos, uj és rövid legyen. A tárgyalásban első lépés a szóban forgó ügy előzményeinek, vagyis a tényállásnak ismertetése, politikai beszédekben a helyzet rajza (narratio facti, ,elbeszélés"), mely rész terjedelme a hallgatóság előzetes tájékozottságától függ s olykor el is maradhat. A szónok már a narratióban ugy csoportosíthatja a tényeket, hogy az álláspontjára nézve kedvező következtetések alapjául szolgálhasson, ugy hogy az ügyesen felállított narratio már a bizonyítás kezdete, sőt gyakran döntő része; minél igazabb azonban az ügy, s minél értelmesebb a hallgatóság, annál kevésbbé fogja a jóizlésü szónok a tényállás célzatos kiszinezésével veszélyeztetni a tárgyilagosságába vetett bizalmat. A bizonyítás és cáfolás azonban a B. igazi fő- és lényeges része. A bizonyítás (affirmatio v. prolatio) érvekkel mutatja ki a fölvett tétel igazságát; szabályai általában azonosak a tudományos bizonyítás szabályaival, csakhogy a szónoki bizonyítás formailag szabadabb és diszesebb; a régi retorikák különben részletesen felsorolták a bizonyítás formáit, valamint az érvek és bizonyítékok forrását (az u. n. ,közhelyek" cime a.). A cáfolás (confutatio, refutatio) az ellenérvek erőtlenítésére törekszik, szintén bizonyítékokkal és érvekkel; a beszédben azonban a cáfoló rész nincs mereven külön választva a bizonyítástól, annál kevésbbé mindig utána helyezve, sőt célszerübb, ha az igenlő erősségek egy része utoljára marad. Általán az érvek és bizonyítékok csoportosítása rendkivül fontos feladat, s a logikai sorrenden kivül hatás érdekében sajátszerü taktikai elrendezést kiván. Miután pedig a hallgatókat a tárgyalás során lehetőleg meggyőzte, elérkezett a szónokra nézve az idő, hogy az igy létrejött belátást akarattá fokozza s a meggyőződést gyakorlatilag értékesítse. Azért a befejezésben a kérdés döntő szempontjait összegezve, a szónok egész erélyével a hallgatók indulatához fordul, s az érzelmi mozzanatokat, melyek a bevezetésben már fölmerültek, de a tárgyalásban az értelmi műveletek mellett inkább háttérbe szorultak, itt fokozott mértékben szerepelteti. Azért a befejezésben két rész különböztethető meg: az összefoglalás (recapitulatio) vagyis az érvelés eredményének áttekintése, és az indulatgerjesztés (pátosz), mely a kérdés összefüggését a közönség létérdekeivel és érzelmeivel a legélénkebben kiszinezvén, a képzelet és a sziv által az akaratot cselekvésre indítja. Természetesen a pátosz a tárgyalás folyamán sem hallgat el egészen, maga a bizonyítás sem válhatik a jó B.-ben száraz okoskodássá, a beszédben elejétől végig átvonul bizonyos hangulat, folyton érezhető a szónoki temperamentum, de legélénkebb mégis a befejezésben lesz.

A stilus világossága, hathatóssága s kelleme a B. sikerében szintén nagyfontosságu tényező. A beszéd stilje a közönséghez, alkalomhoz és tárgyhoz képest lehet népszerübb vagy elvontabb, alantibb vagy méltóságosabb, nyugodtabb vagy szenvedélyesebb. Uralkodó hangulata a pátosz, a lelkesedés, de gyakran használt gúnyt, nem ritkán humort is; előadása többnyire emelkedett, de gyakran a társalgó prózához közeledik. A prózai előadás általános törvényei a B.-el is kötik, a világosság, határozottság, logikai és grammatikai helsesség nélkülözhetetlen föltételek itt is, a B.-nek azonban külön stilsajátságai is vannak, minthogy a kedélyre és képzeletre is kiván hatni. Bőven él a képzeletekkel és különösen az alakzatokkal, a szónoki nyelv e főeszközeivel, a mondatfűzésben szükség van a nagy változatosságra, tagozottabb, gazdagabb szerkezetekre és körmondatokra, szó- és formakészlete is sokkal nagyobb, mint a közönséges nyelvé; általán ez a legnemesebb prózai műfaj s a kötetlen beszéd művészete a szónoki beszédben nyilatkozik legdusabban. L. még Ékesszólás, Szónoklat, Retorika, Hangok.

Forrás: Pallas Nagylexikon