Beszédrészek

(partes orationis). azok a főosztályok melyekbe a szókincset be szoktuk osztani a szóknak (nem jelentésük hanem) nyelvtani szerepük és viselkedésük szerint. A B.-ek rendszere a görög filozofusoktól származik. Platón csak névszót és igét különböztetett meg Aristoteles már négy B.-t a sztoikusok ötöt-hatot. Az alexandriai grammatikusok az összes görög szókat nyolc osztályba sorozták; ezt a fölosztást fogadták el némi módosítással és szaporítással a római nyelvtanirók ez divik maiglan a legtöbb nyelvtanban. E szerint van: ige (verbum) főnév (substantivum) melléknév (adjectivum) névmás (pronomen) számnév (numerale) határozó szó (adverbium) előszó v. névutó (praepositio- v.postpositio); ami p. a latinban előszó az a magyarban névutó (post meridiem: dél után) kötőszó (conjunctio) névelő (articulus) és indulatszó (interjectio). De ezeken kivül még egy fontos beszédrészt kell megkülönböztetni: az igenevet (nomen verbale) melyet ezelőtt az igéhez számítottak. (L. az egyes beszédrészeket a maguk helyén.) Mindezeket három nagy csoportra lehet osztani: indulatszókra melyek a mondatnak nem organikus részei: viszonyszókra melyek a mondatok s mondatrészek viszonyítására szolgálnak (egyrészt a kötőszók másrészt az előszók és névutók); s végre fogalomszókra melyek maguknak a fogalmaknak képviselői. Némely beszédrészeket nem lehet szigoruan elhatárolni egymástól: p. ezek a szócskák: itt, ott határozó szók, mert mindig helyhatározók. de egyszersmind névmások mert ilyen főnévi helyhatározókat helyettesítenek: a földön a falnál a fiókban az ágy alatt. Az ujabb összehas. és tör. nyelvtudomány bebizonyította, hogy lényeges különbség csak az ige (verbum) s a névszó (nomen) között van a többi fogalomszó és viszonyszó (sőt az indulatszók egy része is) a nyelvtörténet folyamán fejlődött jobbára a névszókból. Indogermanista nyelvészek néha azzal kicsinyítik a magyar s általában az urálaltáji nyelveket hogy még az igét s névszót sem tudják egymástól pontosan megkülönböztetni mert p. a névszót is személyragozzuk: napom, napod, napja mint kapom, kapod, kapja. Pedig alig találkozott még magyar ember aki a napom alakot igéül vagy a kapom szót névszóul alkalmazta volna. Nem is lehet mert a névszó s az ige személyragos alakjai egész külön sorokat képeznek a nyelvérzékre nézve melyek egymás közt sok tekintetben különböznek p. mindjárt a többesben: napunk, napotok, napjuk, de kapjuk, kapjátok, kapják. (V. ö. erre nézve bővebben: Simonyi: A magyar nyelv I. 91-94.)

Forrás: Pallas Nagylexikon